Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-06 / 45. szám
Vszevolod Ivanov Ivan Szemjonics Pankratov szívesen tréfálkozott azon, hogy őt még a halál is a szedőállvány mellett éri utol egy szép napon, és a holttestét is állítva viszik ki a nyomdából, ahogy a betűt emelik ki a szedésből: arccal a falnak fordítva, nem pedig vízszintesen: Nyomdásztársai becsülték is nemtörődöm, friss, tréfás kedvéért, ,a virgonc ősz fürtökért, meg azért az öt ráncáért, amely úgy szántotta végig rózsás arcát, mint egy-egy sebforradás, és azt mondogatták, hogy az efféle barázdás arcú ember sok vihart, sok napsütést megérhetett már. Régen észrevette IvSn Szemjonics, hogy romlik a látása, sápad körülötte a világ, eltűnnek a vidám felhők, korán meglepi a szürke este. A táblázat-szedésből áthelyezték őt a plakátokhoz, de ott is hibát hibára halmozott. Szép szóval tudtára adták, hogy ezentúl a kéziratok szétosztását s a dobásra ítélt szedések felrámolását bízzák rá. Ám ekkor sem csüggedt el, s csak annyit mondott, hogy remeg már a keze a kortól, hanem a szeméről nem szólt egy szót sem. Sok mindent megállhatott már szó nélkül életében. Ezért a tréfálkozó kedvéért meg a tiszta szívéért megsajnálták a barátai, s mielőtt Ivan Szemjonics a felrámoláshoz látott volna, fekete papírral fedték be a szedő- szekrény rekeszeit; Ivan Szemjonics szétdobja a régi szedést, a barátai pedig reggel kikotorják a betűket, összeszedik a kis lapokat, és újra elvégzik a munkáját, mert Ivan Szemjonics vaksiságában elkeverte a betűket, nem a saját rekeszükbe dobálta őket, ahol a helyük van: a rekeszébe hajít 'ßgy „k“ betűt, de az mellé pottyan, az „1“ helyére. Az új munkásokat kerülte Ivan Szemjonics: új arcot nehéz volt megszoknia, kékes homályba mosódtak a vonások ... Akkornap, amikor történetünk kezdődik, először jött be dolgozni Miska Blagoves- csenszkij berakófiú. Pelyhes állú legényke volt, még csak tizenhat esztendős, de agyafúrt fickó. Kurta, kóbor élete során beutazta már egész Oroszországot, megfordult mind a két fővárosban is. Miska bal lábbal kelt fel aznap, s ráadásul az a hír járta a városban, hogy a sivatag felől támadnak a baszmacs banditák meg az atamán katonái, és Kasimirov atamán, ez a kegyetlenségéről hírhedt tiszt vezeti őket. Miska pedig gyáva volt, sőt, kérkedett a nyúlszívűségé- vel, ezért nem is hitt neki senki. Jókor reggel jött be a nyomdába. A kis inasfiú már Ivan Szemjonics összekavart betűit szedegette halomba, és elpanaszolta keserves sorsát. Miska gúnyos kacagással fogadta Ivan Szemjonicsot. Ivan Szemjonics köny- nyed, biztos léptekkel jött befelé, megtorpant a küszöbön, fehér szárnyú ősz üstöké magasabbra borzolódott még az ajtószárfá- nál is. Akkor Jersov, a tördelő félrehívta Miskát a gép mögé, orra elé tartotta terpentinolaj cserzette öklét, és összevonta rövid, haragos szemöldökét. Miska elnémult. Ivan Szemjonics észrevette, hogy Miskába belefojtották a szót. Borús nap volt, alacsonyan jártak a felhők. Két hete nem szűntek az esők. A homok alól undok, posványos bűzével előszi- várgott az agyag. Az Amu-Darján egy gőzös ereszkedett lassan P. városka felé: a „Volna Revoljucii“, „A forradalom hulláma“. Rajta két század vöröskatona, tábori ágyúk meg lőszer. Segítségül sietett a hajó, mert a sivatag felől valóban a város felé törtek a baszmacsok. Lassan haladt, mert az Amu- Darja sivatagi folyó, gyakran változtatja medrét, sok a sekély víz meg a zátony, sebes a sodra, veszedelmes, és ráadásul a banditák elpusztították a zátonyjelző bójákat, s a bójaőröket is régen kiirtották már a világból. Éjszakára a gőzös horgonyt vetett, de mindannyiszor heves vita támadt: a katonák követelték, hogy a hajó menjen csak tovább! ... Szó, ami szó: aludni csakugyan veszedelmesebb volt, mint haladni a folyón. A baszmacsok csónakjai nesztelenül siklanak a vízen, a nád között zúg az éji szél... A hajó kioltotta fényeit, a matrózok megvizsgálták ,a lövegzárakat. Végül tud- tukra adták a katonáknak, hogy már csak tíz-tizenöt versztányira van a városka. Akkor azonban nagy cseppekben megeredt az eső, elsötétült az ég. Sárgásbarna homokdombok szegélyezték az Amu-Darja rohanó vizét. Az egyik dombon hatalmas, kopár fa sötétlett, rajta varjúfészek. A matrózok partra szálltak, felkaptattak a dombra. A varjú nem eresztette fel a matrózokat a fára, nekik támadt jó néhányszor. (A fa körül tek- nősbéka-porontyok páncéljai hevertek, szemlátomást a varjúfiókák lakmározták ki a lakóikat.) Villám cikázott, s akkor egy óvatos matróz rápuskázott a varjúra. Mennydörgés harsogta túl a lövését. Murva födte, végtelen, sötétes-kék síkság terült el előttük. A távolban violaszín dombok húzódtak, nyoma sem' volt a városnak. A legénység nyugtalankodott. Fojtott hangon hosszasan vitatkoztak, végül mégis úgy döntöttek: horgonyt kell vetni. S .akkor megcsapta orrukat a part felől felszivárgó agyag bűze. A megfeszülő horgonylánc táncolt az apró, szilaj hullámok taraján. Zavarossárgán, súlyosan és hidegen zúgott el mellettük a folyó ... A városban a forradalmi bizottság régóta várta már a hajót, második napja libegtek az apró vörös zászlócskák a kikötő árbocain (meg is fakultak már, és az ádáz eső megszaggatott jó néhányat). A városka fele lakosságát kozákok alkották, és a forradalmi bizottság félt, hogy sokan közülük átállnának a baszmacs banditák meg az atamán oldalára. A többi lakosságot mozgósították, a kozákokat viszont nem merték a város védelmére szólítani. A kozákok meg fittyet hányva esőnek, sárnak, vállra vetett puskával, frontról hozott harmonikákkal dalolva járták az utcákat, s mindez csak növelte a nyugtalanságot. Akik pedig odakint gubbasztottak a sáncárkokban, a város határában, a sivataggal szemközt, egyre gyakrabban pillogtak a város felé, szorongó szívvel hallgatva a lármát. Sötéten és nyirkosán lapult meg a sivatag. Vagy húsz versztával odább, a dombok között, bozótok sátorba kötött ágai alatt, amelyekre nyeregtakarókat, lópokrócokat terítettek, aludtak a baszmacsok, Kasimirov atamán és generális is ott volt közöttük. Kis híján átszelték már a Kizil-Kumot, s ott volt előttük nem messzire a városka s mögötte, az Amu-Dárja, s azon túl az áldott szájjCT, áldott földű Khlva. Csakhogy Kasimirov atamán és a baszmacsok tartottak a város erejétől! Végtére aztán foglyul ejtettek egy kóbor kirgiz dalnokot, aki Khi- vából Bokharába igyekezett, s ez az igric elmondta nekik, hogy az oroszok már harmadnapja ássák az Amu-Darjp új medrét, hogy az oroszok erejét még a dalok szava sem beszélheti el, hogy az oroszok nagy erejű daliák — ekkor Kasimirov atamán a szájába lőtt az énekesnek. S akkor a baszmacsok úgy döntöttek, hogy a dalnok nem egyéb elébük küldött spionnál; megcsillantak a nedves nyeregkápák, megcsörrentek a kengyelek. Vágtázva zúdultak a város felé a banditák. A város pedig valóban harmadik napja ásta már a csatornamedret, esőben, sárban, latyakban. „A forradalom hulláma“ gőzös, amely tizenöt versztányira horgonyzott a várostól, hirtelen megingott. A félálomban tántorgó legénység már-már tüzet nyitott. Elhalt a viz csobogása. És az esős reggelen a katonák megláthatták, hogy a folyó száz ölnyivel odábbhúzódott. A hajó esetlenül imbolygott a hínárban. A matrózok térdig süppedve az iszapba, a folyóhoz vonszolták a mentőcsónakot. Moszatos, víz alatti tüskök meredeztek körös-körül, feketén. Hatalmas halak vergődtek haloványan az esőverte apró tócsákban, ezeknek már nem sikerült elrejtőzniük. A matrózok a város felé eveztek. S akkor a forradalmi bizottság elrendelte a további mozgósítást, elkobozta a lapátokat és csákányokat, Az ügyetlenül felsorakozó osztagok elindultak csatornát ásni, hogy vizet vezessenek a hajóhoz. Szemerkélt .az eső, alacsonyan borult a vidékre a szürke ég ... A nyomdában hideg volt, összetapadtak a betűk, mert nem volt mivel lemosni a festéket róluk, nem akadt se terpentin, se petróleum. Megalvadt a festék, a nyomógép hengerei ugráltak ,a szövegen, nem simultak rá. A munkásokat elvitték csatornát ásni, nem maradt ott más, csak Ivan Szemjonics meg Miska. Ivan Szemjonics továbbra is friss kedvvel járt fel-alá a szedőállványok között, kezét hátratette, köhécselt, és egyre azt sajnálta, hogy nincs kinek elmesélnie az eszébe jutó érdekes históriákat. Miska, hogy megússza a mozgósítást, felsebezte egy szöggel a lába fejét, sántikált, mérgelődött, és keskeny papírcsíkokat vágott, hogy széltében-hosz- szában beragassza velük az ablakokat: így nem hullik ki az üveg a gránáttűzben. Ivan Szemjonics ődöngött-bolyongott, sorra nézte az ablaküvegeket, és ,azt mondta, hogy réegn ideje volna lemosni őket, már nem is lehet keresztüllátni rajtuk. Miska vicsorgott: éppen reggel mosták le ,az ablakokat, meg aztán az eső se hiába veri őket, vagy mi a fene! Az öreg meg egyre csak nemtörődöm pillantással bámult félre meg az ablakokra, amelyeket szinte nem is látott. Egyszerre csak betoppant a nyomdába a város katonai parancsnoka, Tulumbajev. Tulumbajev hajlott hátú, határozott ember volt, kezében akkurátusán lemásolt írást szorongatott, s azt mondta, hogy a kapott hírek szerint a baszmacsok és az atamán katonái Kasimirov generális vezetésével a sivatag felől a város irányában támadnak, és másfél két óra múlva elérik a sáncok vonalát. A forradalmi bizottság a nyomda munkásaihoz fordult: kezükben a város sorsa. A kozák klubba gyűlést hirdettek, de a kozákok csak akkor jönnek el, ha városszerte falragaszon közhírré teszik a központtól kapott távirat szövegét, amely szerint egyenlő joga van a rétekre és kaszálókra kozáknak és türkménnek egyaránt. A hajóhoz, a munkásokért küldeni nincs már idő, de meg kit is küldenének — szót kell érteni, cselekedni kell tüstént! Tulumbajev átadta a felhívás szövegét az öregnek. — Mikor jöjjünk ,a kinyomott felhívásokért? — kérdezte. És az öreg azt válaszolta neki: — Negyven perc múlva! A katonai biztos megszorította a kezét, tisztelgett, és szinte kérkedően magabiztos léptekkel elsietett. Odakint még mindig szitált a sűrű eső, csendes volt a környék, de a városban már kitört a pánik: nem tudták, hová vigyék a gépfegyvereket, a végrehajtó bizottság elé vagy inkább a város környéki sáncokba. Huzalokat feszítettek ki keresztbe az utcán. I. Szemjonics kezében a szöveggel ott állt, s egy nagy szürke lapot látott maga előtt, rajta egyenes sorokkal. Tarkója sajgott, halántékában olyan hevesen lüktetett a vér, hogy alig tudott hátrafordulni. Miska jajgatva és acsarogva téblábolt körülötte — már maga is megrémült vad kiáltásaitól — és toporzékolt. Üvöltött, hogy egyetlen por- cikája nem kívánja a főbe lövést egy ilyen vén öreg miatt, aki egyre csak teszi magát, mintha szedő volna. Most aztán sajnálhatja, hogy ö, mármint Miska, nem tanulta meg idejében legalább felibe-harmadába a szedőmesterséget; ha csak a betűszekrényt ismerné egy kicsit! Dühtől fulladozva megragadta Ivan Szemjonics csuklóját. Hosszú és valószínűtlenül nehéz volt az a csukló. Miska odacibálta az öreget egy betűszekrényhez, behúzódott a szemközti szedőállvány mögé, odakönyökölt a festékfoltos fára, ráborult a lapjára, és ismét jajveszé- kelni kezdett. — Főbe lőnek miattad! A mieink lőnek főbe. Szedjed ki! Zizegve göngyölődött széjjel a papír. Megdermedtek, eltűntek a sorok. És akkor Ivan Szemjonicsnak hirtelen eszébe jutott, hogy nemrégiben egy öregasszony" a halála óráján panaszos szemmel meredt rá, és azt mondta neki: „Olyan vagy te, Ivan Szemjonics, akár a bögöly: madár módra szállasz, bika módra kiáltasz,“ aztán meg ... könnyek szöktek szemébe az asszonynak. Akkor ezek a könnyek megdöbbentették Ivan Szemjonicsot, és úgy értette azokat, hogy az öregasszonynak nem akarózik meghalnia, sajnálja odahagyni az életet. És most, amint kezében tartotta a szöveget, s nem látta a betűit, egyszeribe megértette, hogy hosszú évek során csak ámította magát, és szánalomból ámították őt mások is. Csak most értett meg sok régi elejtett szót, ráeszmélt, miért volt mindig kevés a felrá- molásra váró régi szedés, és miért mondták a szedők, hogy alig van munka, Ivan Szemjonics elmehet pihenni, haza. Ivan Szemjonics olyankor mindig odábbállt, sétált az utcákon, és azt gondolta: milyen könnyű, milyen szép öregkora van. Most pedig kiderül, hogy öreg fecsegő, hencegő, létére, az ördög tudja, miért tartották a nyomdában, mások dolgoztak helyette, mások táplálták ... Most pedig az ő lensége miatt, amiatt, hogy ... Szít fáradtan dobbant. Csak tán nem kell elpusztulnia a városnak?! Miska egyre csak üvöltözött: — Szedjed ki, szedjed!... — E apadtak a szidalmai. Ivan Szemjonics dühödten kiránt egyik betűszekrényt: felülről a harr A szedőállvány megremegett. Tíz k\ állította a sorjázót, odavágta a bi rényt a szedőállványra (néhány kv; is hullott). Megragadott egy „E“ t ezzel kezdődött minden felhívás, rémlett neki, hogy nem „E“ betűi a kezébe, hanem egy másikat, amely te volt, vagy tán mellette. Rámeretj tűre. Az hideg volt. súlyos, homályt te tövig kopott, elvásott. Gyámoltal zett az ablakra, s az ablak is minti sott lett volna a rózsaszínűben pókháló keretében. Egészen a szemé tóttá a betűt. Az ólom homályos, 1 hetetlen oválja csillogott sima, köt sző s szinte megfiatalodott ujjai kö hogy milyen betű volt — nem lehe okoskodni. Semmiképpen!... A sor megett a kezében. Semmiképpen? ... Akkor hát ő, szedő, a munkás, semmivel és sí sem segíthet a munkásosztálynak, cialista forradalom oldalára állott s sorú parasztoknak? ... Hát ő, az őrt kás, képtelen annyi erőt gyűjteni ban, hogy meglássa a betűket? Há ben a percekben, amikor annyi szót bér sorsa dől el, ő képtelen bármit ni értük? Hát így elgyengült volna rata? ... Nem, az nem lehet?! Lázasan dolgozott az agya. Könn zongást érzett lábujjaiban. A feje ti torka kiszáradt. Megteszi ő, megtesz ga feladatát, nem nyugszik addig, n látja a betűket!... Mintha lángra lobbant volna az a alkotó mámor szokatlan öröme hirti egyenesítette a derekát, könnyek a szemébe, s a könnyek mintha els volna a ködöt, amely eddig a szene rult. Világosan látta a betűszekrény tűket... „Elvtársak!...“ Ez az első a legnagyobb betűtípusból szedi ki. A betű ,a tenyeréről ismét az ujj vándorolt, amelyek most hajlékony tek, s amint elnézegette őket, esze tott, hogy már régóta nem látja a kát rajtuk. De wan is most ideje a ra! Hiszen az imént, amikor még látott, az „E“ helyett „F“-et vett ki szédos rekeszből. Visszadobta az „F fennhangon ezt mondta: — Elhibáztam. — Megfeszített félkört írt le a sorjázó előtt, s beler „E“-t és utána az „L“-t és utána és így tovább ... És akkor Miska, a berakó, lassan sompolygott a szedőállványtól, f körülnézett, s maga sem tudta, mi? mította a haját, és előkészítette a I M. Szavickij: EGYSÉG (oLajfes
