Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-02 / 40. szám

A TU 154-es már valamivel lejjebb ereszkedett a tízezer méteres magasságból, amikor az Aero­flot légikisasszonya mosolyogva mutatott az ablak felé: — Az Azerbajdzsánt Szovjet Szocialista Köztársa­ság fővárosa szélesre tárta légi kapuit. Őszinte barát­sággal köszönti önöket. Amint megpillantottuk a Kaspi-tengerben ágasko­dó fúrótornyokat és a közeli kőolajfinomítókat, úgy éreztük, ha történetesen nem mondják meg, hova ér­kezünk, akkor is kitaláltuk volna, hogy Bakuba. Vagyis a szelek városába. A tudósok a perzsa „bad kube“ szavakból származtatják a város nevét, ami körülbelül annyit jelent, hogy olyan település, ame­lyet a tenger felöl érkező szellő leng körül. Mindezt az lnturiszt helyi irodájának munkatársnőjétől tud­tuk meg, aki mosolyogva jegyezgette a szlovákiai új­ságírók kéréseit, miket szeretnének látni, hova sze­retnének- eljutni, s aztán megkérdezte: — S hány hónapig akarnak itt maradni? Ki tudja hányadszor tudatosítottuk, hogy nemcsak tíz órákat kell a helyi időszámításhoz igazítani, ha­nem többek között a távolságokról és a kifejezések­ről alkotott elképzeléseinken is szükséges változtatni. Mert az útikalauz szerint például Atesgjah, a néhai tűzimádók központja az azerbajdzsán főváros mellett van, de ez itt kétszáz kilométert jelent. Gobusztan, ahol egyedülálló ősrégi barlangi rajzok találhatók, szinte elővárosnak számít, hiszen csupán nyolcvan kilométerre van Bakutól. Mire megérkezünk a tizen­hat emeletes, korszerű Azerbajdzsánia Szállóba, el is készül az útiterv. A sirvansahok palotája Baku egykor Sirvan néven városállam volt. Lakos­sága elsősorban mezőgazdasággal, selyemkészítéssel, halászattal és sóbányászattal foglalkozott. A XII. században, Ahszitan sirvansah uralkodása idején kap­ta mai nevét. Épületek, feliratok, rajzok és egyéb dokumentumok tanúsítják, hogy különösen a XV. szá­zadban I. Halil Ulla uralkodása alatt a városállam­nak virágzó kereskedelme, kulturális és tudományos élete volt. Az azerbajdzsán építészet büszkesége a sirvansahok palotája, amely háromszintes. Először Di­van Kenuba, az ítélkezés udvarára érkezünk. Itt hir­dették ki az ítéleteket, s ezt kikiáltók vitték hírül a város lakosságának. Az udvar közepén egy rotunda szerű épület áll, itt folytak a tárgyalások. A vádlott egy föld alatti folyosón jutott a sah lábai elé — a szó szoros értelmében, ugyanis az itteni szokás szerint a bűnösök fejének a kihallgatás során a föld­del egyenlő szinten kellett lennie. A palota 56 szo­bájában ma múzeum van, az azerbajdzsán építészet és történelem emlékeit tekinthetik meg az érdeklő­dők. Itt tudtuk meg, hogy évről évre rohamosan nö­vekszik a külföldi turisták száma. Velünk együtt pél­dául NDK-belí, magyarországi, amerikai, francia és iráni csoportok nézték végig a palotát, a Kej-Kubed mecsetet s a minaretet. A sok érdekesség közül a me­csetet építő Mohamed Ali furfangosságát említem meg. A sah parancsa szerint az építész sehova sem véshette be a nevét. Ám Mohamed Ali túljárt az ural­kodó eszén, mert a homlokzatba cikornyás betűkkel és fordítva ugyan, de mégis fölírta a nevét. A szovjet régészek 1945 ben egy tükör segítségével jöttek rá az évszázados rejtélyre, az építész turpisságára. Nemrég fedezték itt föl a kánok fürdőjét is, amely föld alatt volt, csupán a bejárat és a kupola látszott ki. Itt jelenleg is folynak az ásatások. Sok régi legenda elevenedik föl a Karaván szeráj- ban is, ahol évszázadokkal ezelőtt kereskedők száll­tak meg. Ma a szeráj eredeti formájában exkluzív vendéglő, ahova csak szerencse és ismeretség révén lehet bejutni. Ha szőnyegem van Az azerbajdzsán építészet büszkesége, a sirvansahok palotája Iratot, ott kőolaj tör föl. Ez azért túlzás, mondta mo­solyogva, de tény, hogy Azerbajdzsánban és különö­sen Baku környékén évszázadokon át gazdag kőolaj- lelőhelyek voltak és vannak. Már a 8. században vi­lágításra és gyógyszerek alapanyagaként használták a kőolajat. A múltban sűrűn fellobbanó lángok alap­ján kapta ez a terület a tüzek országa, vagyis Azer­bajdzsán nevet. Dzsalil délután új Ladájával érkezik a szálloda elé, s városnézésre hív. Amikor azt kérdem, merre me­gyünk, mosolyogva feleli, hogy a múltba, de főleg a jelenbe és a jövőbe. Biblatban állunk meg először, ahol 1848-ban az első fúrásokat végezték. A kőolaj iránt különösen a szá­zadforduló óta növekedett a kereslet, s Baku is akkor fejlődött ipari központtá. Mintegy 300 külföldi mono­pólium tulajdonában volt a kőolaj bányászása, feldol­gozása és értékesítése. Hihetetlen mennyiségű nyere­séget vágtak zsebre, míg a munkások embertelen kö­rülmények között dolgoztak. Sok helyen például na­ponta 12 órát álltak a kőolajban. Az áldatlan állapo­tokra jellemző, hogy a munkások átlagos életkora 27,5 év volt. Dzsalil ezután a legújabb fúrótornyokat mutatja. Fizikai munkát már jóformán sehol sem kell végezni. A munkát mindössze 1500 ember irá­nyítja. Túlnyomó többségük mérnök és technikus. A tengerből 1930 óta bányásznak kőolajat. A kiter­melés nem olcsó, de gazdaságos, annál is inkább, mert a Baku környéki kőolaj közismerten kiváló mi nőségü. — Most Neftyanije Kamniba megyünk. — Az meg mi? — Az egy város — mondja és a tenger felé hajt a kocsijával. Kilométereket megyünk pontonokon, amikor feltűnik egy kisváros — a tengeren. A város­kát fúrótornyok szegélyezik. A könnyű elemekből épült házak tetején tévéantennák. — Bemehetnénk valamelyik házba? — Melyikbe óhajtasz? Mirza Mamedkulidzadehoz kopogunk be. Technikus, két családja van. 200—220 rubel körül keres havonta. Van itt iskola, művelődési otthon, még röplabdapálya is, elégedett vagyok, mondja. Amikor elbúcsúzunk egy transzparensre mutat. Brezsnyev elvtárs szavait olvasom: A kőolajbányászok munkája több a hőstett nél. — Látja, mennyire becsülnek bennünket. Baku központjába hajtunk, s a mindig víg kedélyű fiatalember egyszerre szótlan lesz. A 26 bakui komi­szár emlékművénél vagyunk. Meghatódva meséli, hogy 1918 áprilisában megalakult a Bakui Kommün. Három hónap múlva az angol intervenciósok és a ha­zai ellenforradalmárok ideiglenesen legyőzték a munkáshatalmat, s a kommün vezéreit, a 26 komi­szárt embertelenül megkínozták, majd kivégezték. De semmilyen terror sem tudta megfékezni a forradalom győzelmét. 1920. február 11-én megtartotta alakuló ülését Azerbajdzsán Kommunista Pártja, két és fél hó­nap múlva pedig új fejezet kezdődött ennek az or­szágnak az életében: kikiáltották az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot. Olvasom a komisz- szárok neveit: Sztyepan Saumjan örmény volt, Me- sadi Azizbekov azerbajdzsán. Alesi Dzsaparidze grúz, Ivan Fioletov pedig orosz. Hősök voltak, internacio­nalisták, igaz kommunisták. A Kirov-parkban állunk meg, nézzük a fényárban fürdő várost. Nem harcoltak hiába, mondja Dzsalil. S mutatja az új gyárakat, lakótelepeket, a száguldó gépkocsikat és a padokon iilő szerelmeseket. Bakut Nápolyhoz hasonlítják földrajzi fekvése, szépsége miatt. — Kérdeztem én is egy olasz turistától — bólogat Dzsamil —, azt felelte, valóban sok a hasonlóság, de Baku sokkal tisztább és jóval több új ház épül. Aki az almát szereti-V Szanan Banajev az egyik főváros melletti szovhoz elnöke azerbajdzsán közmondással fogad bennünket: kom csoh alma jeszja, csohda jasair. Amikor lefordít­ja, felragyog a szemem: az alma azerbajdzsánul is almát jelent. A közmondás pedig úgy tartja, hogy aki az almát szereti, az hosszú életű lesz. Valami lehet ebben a mondásban, mert a Szovjetunió országrészei közül itt él a legtöbb száz éven fölüli ember. Az elnök persze, azért is említette a közmondást, mert a szovhoz kizárólag almatermesztésre szakosodott. Szanan Banajev egyébként, aki agrártudományok kandidátusa, érdekes tényeket említett a köztársaság mezőgazdaságáról. Nem is olyan régen még parlagon hevert a földterület nagy része. Lenint idézte, aki szerint a mesterséges öntözéssel megváltozik az or­szág arculata. S valóban. A mesterséges öntözéssel 1,3 millió hektár mezőgazdasági földterületet nyer­tek, ez pedig az összes mai termőföld nyolcvan szá­zaléka. Több mint száz mesterséges csatorna szeli át az országot. Újabb csatornák, öntözőberendezések építésére csak a mostani ötéves terv során 910 millió rubelt költenek. S a befektetés megtérül: Azerbajd­zsán az egyik legjobb gépesített, korszerű mezőgaz­dasággal rendelkező országrész. Sokatmondó számok Bakui kollégáink sok értékes adatot, számot gyűj­töttek össze, amely minden szónál ékesebben bizo­nyítja a hat évtized alatt végzett páratlan méretű fejlődést. Az elmaradott, szegény Azerbajdzsán ma korszerű vegyiparral, gépiparral és mezőgazdasággal rendelkező országrész. Hatvan évvel ezelőtt a lakos­ság 90 százaléka analfabéta volt, ma átlag minden harmadik lakos tanul. A köztársaságban 17 főiskola és egyetem működik. Közülük a Kirov Egyetem a leg­híresebb, amelynek karain többek között 1600 külföl­di hallgató is tanul 54 országból. Az egymilliós Baku­ban többek között 10 színház, 21 múzeum, több tucat művelődési otthon, 132 könyvtár szolgálja a lakosság művelődését és szórakozását. A nemrég átadott, há­romezer férőhelyes, Leninről elnevezett hangverseny- terem korszerű felszerelésével, modern építészeti megoldásaival tűnik ki. Sok fontos adatot idézhet­nénk az egészségügyi ellátottságról, és a dolgozó nők iránti gondoskodásról. Kollégáim is megismételték azt, amit minden új­donsült ismerősöm: Október nekünk is meghozta az emberhez méltó életet, megmutatta a Iraldogsághoz vezető utat. S még a harmadik nap este sem tűntek közhelynek, mert e szavak mélységesen igazak, tör­ténelmi jelentőségű események, tények, emberek mil­liói tették és teszik azzá. Repülőgépünk már Tbiliszi felé haladt, amikor az egyik kollégám megjegyezte: most jöttem rá, hogy Baku nincs is olyan messze tőlünk. Igaza volt: a tár­sadalmat és önmagukat formáló szovjet emberek e három nap alatt még közelebb kerültek hozzánk ... SZ1LVÁSSY jÚZSEF X. 2. s in Az ismert angol mondás, miszerint az én házam az én váram az azerbajdzsánoknál úgy módosul, hogy ha van szőnyegem, akkor már van házam. Ennek a mondásnak az igazi értelmére a világon egyedülálló szőnyegmúzeumban jöttünk rá, ahol több száz csodá­latos szőttesben gyönyörködtünk. A nagyméretű sző­nyegek több generációt szolgáltak, hiszen a gyerme­kek a szüleiktől örökölték. Ezért érthetően nagy becsük volt, s így bizonyára nem volt könnyű a mú­zeum anyagát összegyűjteni. A legértékesebbek a 17. és 18. századból származó szőnyegek, amelyek tűz- imádatot, különböző munkafolyamatot ábrázolnak. Érdekes megoldásúak és csodálatos színűek a hejbák, vagyis a táskák, a csulik, amelyeket lovak, szamarak takarójaként szolgáltak. Az ügyes kezű asszonyok évente 4 —5 négyzetméter művészi kivitelű szőnyeget szőnek. A korszerű gépsorok teljesítménye naponta 16 négyzetméter. Mégis érthetően a kézi szövésű sző­nyeg a tökéletesebb és szebb. A tűz országa Dzsalil Ahondov mérnökkel a tengeren, pontosab­ban fúrótornyok vezérlő pultjánál ismerkedtem meg. Tőle kérdeztem meg, igaz-e, ha bárhol leszúrunk egy UM®» _ 3! — ® C « >3 2 ® »_ 'S n es — 2 > ® *-< — CM 0 es „ *45 S |s -S go s. 03 2? t­- B 'GO 2_ 5 CA ^ * *■* Qj ' s ® **■ GA OC '03 c ~ SS 5 E N Q3 5’S 1 E » _j­_ 03 ;o > Út '03 C * — '03 g O 5 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom