Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
/ — Ki adta azt a tanácsot, hogy köhögés ellen ricinusolajat vegyen be? — kérdezi az orvos csodálkozva a betegtől. — Az egyik barátom. Azt mondta, hogy vegyek be két kanál ricinusolajat, és akkor nyomban elfelejtem a köhögést! Az autóbuszban egy fiatalember átadja helyét egy idős hölgynek: — Foglaljon helyet, asszonyom. — Köszönöm, uram, de maradjon csak ülve. Ráér még állni, amikor megöregszik. A Franciaországban utazgató angol autós turistanő a „Kanyar 100 méter után“ útjelző tábla láttán kijelenti: — Milyen furcsa: ebben az országban minden kanyar pontosan száz méter után kezdődik! — Neve? — Kart Brauner. — Születési éve? — 1930. — Családi állapota? — Elviselhetetlen. — Itt vagyok, Elza, hol is hagytuk abba a beszélgetést? (Jezs) Az utas felugrik az autóbuszba, és az utcai órára pillant: az nyolc óra tizenöt percet mutat. Az autóbusz elindul. A következő megállónál az utas egy másik órát vesz észre — ezen nyolc óra öt perc van. — Tudtam! — kiáltja. — Nagy sietségemben ellenkező irányba menő autóbuszra szálltam fel! — A becsületesség, mondjanak bármit is, mindig jó üzlet — mondta a skót a jó barátjának. — Miért gondolod? — A napokban magamhoz csalogattam az egyik szomszédom kutyáját, és el akartam adni öt fontért, de nem sikerült. Akkor visszaadtam a tulajdonosának — és ő tíz fontot adott... • — Az az állítás, hogy a svéd férfiak nem kifogástalan gentlemenek, nem felel meg a valóságnak. Ma például a saját szememmel láttam, amint egy svéd az ernyőjével óvott az esőtől egy hölgyet, miközben az az autó kerekét cserélte! Az egyik légitársaság a közönség megnyerése érdekében bejelentette, hogy az üzletembereket feleségük ingyen elkísérheti légi útjaikra. Az utaslista hamarosan megtelt párokkal. Nemsokára a légitársaság körlevelet küldött a feleségeknek: azt kérdezte tőlük, hogyan tetszett nekik a légi utazás. A megkérdezett hölgyek kilencven száz'aléka csodálkozva így válaszolt: „Miféle utazás? En nem is repültem!“ — Szörnyen aggódom: a kis Petikém eltűnt! — Nyugodjék meg, asszonyom, semmi baja sem eshet, hiszen a kerületben mindenki ismeri! — Éppen attól félek, hogy senki sem ismeri meg: ugyanis megfürdettem ... — Ha tovább tart a komputerek sztrájkja, a kőkorszakba jutunk vissza. (Pourquoi Pás) — Tehát ön az, aki a panaszkönyvet kérte?! jozef Varga rajza Az egyik dán kisvárosban ünnepélyes keretek között 'nyitották meg az új kórházat. A megnyitáson a király is megjelent. A kórházhoz vezető úton nagy gyereksereg üdvözölte. — Gyerekek? — csodálkozott a király. — Honnan vettek eny- nyi gyereket? — Királyi felség — mondta büszkén a polgármester —, mi már évek óta alaposan készültünk felséged látogatására. — Az ön betegsége olyan súlyos, uram, hogy ha nem volna dúsgazdag ember, akkor is azt ajánlanám, hogy operáltassa meg magát! • — Ne búsulj, szerelmem — vigasztalja feleségét a haldokló férj —, talán megint férjhez mész... — De ki vesz el egy ilyen öregasszonyt? Ha legalább tiz évvel ezelőtt történt volna ... — Karmester úr, vezényeljen csak a maga módján, én pedig a magam kedvére énekelek, rendben? (Daily Mirror) IX. 25. A futók lekuporodva álltak a fehér rajtvonal előtt, az indító pedig már- már kinyitotta a száját, hogy kiejtse a várva várt „felkészülni!“ vezényszót, amikor az egyes számú futó hirtelen feléje fordult és így szólt: — Bocsánatot kérek, indító sporttárs, de szeretném tudni, hogy szabályosan ál- iunk-e? — Hogyhogy szabályosan? Mit akar mondani ezzel? — Én, ugyebár, pedáns ember vagyok, a vitatkozás nem kenyerem, no de az én szakmámba)} az embernek pedánsnak is kell lennie ... — Micsoda? Milyen szakmában? Miről beszél? Futni akar, vagy beszélgessünk? — Bocsánatot kérek, indító sporttárs, de úgy vélem, ön ok nélkül heveskedik. Hiszen már említettem, hogy az én szakmámban az embernek pedánsnak kell lennie ... — Milyen állása van?! — rikoltotta harsányan az indító, s az egyik futó nekíira- modott. — Én, ugyebár, könyvelő vagyok. Illetve könyvelő és revizor. Megszoktam, hogy a legapróbb, látszólag jelentéktelen részleteket is kiássam ... — Mit számít nekem, hogy könyvelő vagy borkóstoló?! — kiáltott fel az indító. — Utoljára kérdezem: — Le akarja futni a távot, vagy mindenféle badarságról óhajt fecsegni? — No látja — bólintott elégedetten az egyes számú futó — ön indító, rajtbíró, és mégis ennyire heveskedik. Ha tovább idegeskedik, ki tudja, még felszökhet a vérnyomása. Egyesek pedig azt mondják, hogy az idegesség okvetlenül gyomorfekélyt okoz —• Mindjárt adók én magának fekélyt! — kiáltotta az indító, és már-már felemelte a pisztolyát. — Nem, így nem helyes — intette le nyugodtan az egyes számú futó. — Először, még nem vezényelt „felkészülni! “-t, másodszor, az indítónak a magasba kell lőnie, nem pedig a futóra céloznia. — Vigyétek el ezt az alakot! — jajdult fel szívet tépő hangon az indító. — Még egy másodperc — és szétzúzom a fejét! — No látja, mire vezet a makacsság — jegyezte meg oktatóan az egyes számú futó. — ;És az egésznek az az oka, hogy nem akar felelni egy kérdésre. Nézze, már a versenyzők is megunták önt — hát nem igaz? A futók, akik már régen leültek a salakpályára, csendesen szunyókáltak. — Mit a-kar ma-ga tőlem? kérdezte az indító félelmetes sípoló suttogással, és arcát kezébe temetve, halkan felzokogott. — De hát nyugodjon meg, indító sporttárs. Én csupán azt kívántam megkérdezni, hogyan kell érteni azt a szabályt, amely megtiltja az indításra váró sportolóknak, hogy rálépjenek a rajtvonalra. De megérinteni a vonalat szabad? — Álljon, ahogy akar — szipogott az indító, és kabátja ujjával törülgette a könnyeit. — Rajtolhat ülve, fekve, fejen állva! Csak induljon el, az ég szerelmére! Figyelem! A futók nyújtózkodva és ásítozva, megint rajtállásba helyezkedtek. — Még egy pillanat, indító sporttárs — szólalt meg ekkor az egyes számú futó —, hát a kezek? — Miféle kezek? — Nos, hát a mi kezünk, amely a rajtvonalon van. Azt szeretném pontosan tudni, vajon a kézzel, illetve az ujjakkal szabad-e megérinteni a rajtsávot. De ne rángatózzon annyira, kérem szépen, véletlenül még elsütheti a pisztolyt... Én végtére semmi különöset nem kérdezek. Olyan ember vagyok, aki mindenben szereti a pontosságot, és egyszerűen képtelen vagyok rajtolni, ha valamilyen kérdés homályos marad. — Minden, minden szabályos. Kéz, láb, vese, hasnyálmirigy — magánál minden a legtökéletesebb rendben van ... Minden a helyén. — Ami a hasnyálmirigyemet illeti, indító sporttársam, e téren kissé túloz, mivel az orvosok, sajnos, úgy találják, hogy ez a belső szervem gyengén működik; de kijelentik, hogy a gondos diéta teljesen helyreállíthatja e fontos szerv normális tevékenységét. De miért érdeklődik a hasnyálmirigyem iránt? Akarja, hogy elmondjam, milyen diétát írt elő nekem az orvos? Bohumil Kot- ra, kiváló szaktekintély — talán hallott róla? — Nem, sajnos, nem hallottam — válaszolta igen nyugodtan és udvariasan az indító. — De engedje meg, könyvelő sporttárs, hogy én is feltegyek önnek egy kérdést. — Parancsoljon. — Nem tudja véletlenül, mennyit kaphat az indító azért, hogy ha rajt közben megöl egy futót? — Rajt előtt? — kérdezte szakszerűen az egyes számú futó. — Előtte — jelentette ki az indító határozottan. — Előtte — ezt nem tudom. — És ha közben? — Azt sem tudom. — Figyelem! — kiáltotta a bíró. — Felkészülni! — Egy pillanat, indító sporttárs, ha akarja, megtudhatom egy jogász ismerősömtől, hogy ... Nem fejezhette be, mert az indító vadul felüvöltött, és nekiiramodott a salakpályán; lábát magasra felvet- vet száguldott. Ha az időmérők elindították volna stoppperüket, akkor bizonyára új kétszáz méteres rekordot állapítottak volna meg... GELLERT GYÖRGY fordítása 19 — Mondja, tata, mi történt azokkal a majmokkal, amelyeket háromszázezer évvel ezelőtt itt hagytunk? Andrej Sekela rajza
