Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||||||||||||||||||||!lllll|l!lllllllllllllll||||||| ELSŐ VALLOMÁS /Elmondja: POMPOS ANDRÄS- NE) Cselédlány voltam, itt szolgáltam Léván. De mindig csak télen, mert nyáron bizony haza kellett mennem Vörösvárra, mert a szüleim már idősek voltak, és én — a legfiatalabb lány a tizenegy gyerek közül — dolgoztam meg a harmados földet. Pénzt nem kaptam apá- méktól, amit kerestem, felélték ők, csak abból vehettem itt-ott valamit, amit télen kiszolgáltam. Mint cselédlány nem léphettem be a pártba, de május elsején, amikor az urak templomba küldtek, mindig a felvonulásra mentem. Egyszer nagyon fájt a fogam, már egy hete nem aludtam, fogtam magam, bebugyelálkoz- tam a nagykendőbe, és elmentem a kommunista otthonba, gondoltam, jobban elmegy az idő. Csak ültem ott, egyszer aztán odajött hozzám egy fiatalember, fölkért táncra. Mondtam, köszönöm szépen, ne haragudjon, nem táncolok, szenvedek a fogam miatt, csak azérL jöttem, hogy elteljen az idő. Ha fogok táncolni, kime- legszek és elmúlik, mondta ő. Tényleg úgy volt. Megengedem- e, hogy hazakísérjen? Ha lesz olyan szíves, úgyis kellemetlen egyedül menni. így ismerkedtem meg a férjemmel. Ez huszonhatban volt, még az év novemberében megesküdtünk. Elvállaltuk a gondnokságot a kommunista otthonban, kaptunk érte száz koronát. Semmink sem volt, úgy csináltattunk ágyat, szekrényt, az asztal meg a székek a párté volt. A férjem közben munka nélkül maradt, mert sztrájkba léptek, és négyüket, akik a sztrájkot vezették, elbocsátották. Kenyerünk se volt. Sokat sírtam a mézeshetek alatt. Huszonhét áprilisában aztán a város adott munkát a kőbányában a munkanélkülieknek, de csak két hétre — aztán több nincs. Akkor kezdték építeni a mostani városházát, ott dolgozott a férjem. Ugyanabban az évben épült fel az új otthon is itt az Első utcában, ott már nem mi lettünk a gondnokok, hanem a Presan. A fatelepen kaptunk lakást, a férjem munkát is, de azzal a feltétellel vettek fel, hogy ne járjunk a kommunisták közé. Ügy tettünk, mintha ki volnánk Pompos Andrásné tiltva az otthonból. Nálunk volt a sokszorosító. Neinerné hozta el hozzánk. Háber Béla írta a röplapok szövegét, mi meg ketten a férjemmel sokszorosítottuk. Minden kommunistánál keresték a gépet, csak nálunk nem. Nem tudták, hol lehet, a röplapok meg újra és újra megjelentek — falun is. A múltkor, éjjel eszembe jutott egy ének, nem tudtam aludni, de már elfelejtettem ... Steiner Gábor, Kosik Imre, Mező István, mindegyikükre emlékszem ... Major István tanított második elemiben Vörös- váron. Az nem verte a gyerekeket, akármit kitettünk az iskolában, büntetésként ötszázszor, ezerszer leíratott valamit. Minden papírzacskót teleírtam. Később egyszer Tornócon találkoztam vele, akkor már párttag voltam, és említettem neki. Azt mondta, édes fiam, azért írattam veletek annyit, hogy tanuljatok írni, hiszen csak télen jártatok iskolába ... Sokat tüntettünk. Elmentünk az egyik utcába, ott kikiabáltuk magunkat, hogy munkát, kenyeret, burzsujoknak, kötelet, aztán mentünk a másik negyedbe ... nem hagytuk magunkat elfogni. De ha valamelyikünket mégis elfogták, nem vallottunk, mert minket úgy tanítottak, ha vallasz, akkor is vernek, ha nem vallasz, akkor is vernek. Sok kitüntetésünk van, férjemnek is, nekem is. De mi nem a kitüntetésért dolgoztunk, ezért a jobb jövőért dolgoztunk, ami most van. BB MÁSODIK VALLOMÁS (Elmondja: DANIS SÁNDOR) Május elsején azt írták az Oj Szóban, hogy össze kell gyűjteni'a régi munkásdalokat, amíg nem késő. Sajnos már elég késő, megöregedtünk, sokat felejtettünk, és már nagyon sokan hiányoznak közülünk. Itt Léván is működött városi dalárda, de oda nekünk, munkásif- jaknak nem volt szabad mennünk. A kommunista pártban Háber Zoltán vezette a dalárdát, nagyon sok forradalmi dalt betanított. Soknak emlékszem még a szövegére. „Sok munkásvér patakban ömlik / Keserves könnye rápereg I Egy napon bosszulóra válik / s ítél a munkás hadsereg." Meg amelyik a Major Istvánról szól. „Major István munkásvezér, / hara- gusznak rája ezért / gyűlöli a gonoszságot, s pártolja az igazságot / Éljen a munkásszabadság, éljen ez a harc." Harmincegytől vagyok párttag, akkor léptem be, miután kiszolgáltam a katonaságot. Előbb nem lehetett. Tizenketten voltunk testvérek. Kitanult szakmám nincs, voltam kőműves, útépítő, később mester is. Hatvanhét éves vagyok most. Nagyon megtört az élet. ... Sokat gyűjtöttünk a párt számára. Nemcsak pénzt, hanem szalonnát, babot meg Danis András ilyesmit. Ezt az interbrigadisták számára. Léváról Hatala Imre, Rajcsányi Sanyi, Sárga Pali, Ivan Lajos mentek harcolni Spanyolországba. Sokat tüntettünk, s hányszor vertek meg! Eszembe jutott még egy dal. „Elhulltatok hős szívű áldozatok, / Sírotok gödre mellett bánatunk zokog I múlt ellen kellett megküzdenetek, / Siratjuk a szebb jövő jiát tibennetek. / Börtöntől, hóhértól nem féltetek,, / Harcban kegyelmet ti nem kértetek, / csak küzdte- tek s mindig csak dolgoztatok. / Majd ha az ember már felszabadul, homloka fénylik, mert lánca lehull, / A hősök nevét milliók hirdetik / szent koszorút az örök hála fon nekik." Ezt a gyászindulót is Háber Zoltán tanította be, amikor kommunista temetés volt Léván 1936-ban. Sipos András harmincnyolc éves munkásra rá- omlott a kőbánya. A szerencsétlenség után még élt néhány napig, de tudta, hogy meg fog halni, s az volt az utolsó kívánsága, a sírjához ne menjen pap. Tamasi Mara meg Neiner Jankó búcsúztatták. Akkoriban bizony ez nagy szenzáció volt. Mindent érdemes volt végigszenvedni, hiszen tudtuk, mit jelent a felszabadulás. De van egy hiba. A fiatalságnak csináltunk egy jobb jövőt, egy gondtalanabbat, és sokan visszaélnek vele. HARMADIK VALLOMÁS (Elmondja: SVARALA SÄNDOR- NÉ) Svarala Sándorné A nővérem férje párttag volt, az ö révén kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal. Huszonhárom őszén kezdtem járni az otthonba, huszonötben pedig felvettek a pártba. Kezdetben mi fiatalok röpcédulákat terjesztettünk, újságot árultunk, kijártunk a falvakra. Mindig egy idősebb meg egy fiatalabb elvtárs ment. Tanulni. Az ember ma már nehezen hiszi el, hogy annyi mindenre futotta az erejéből. Feláldoztuk az éjszakáinkat azért, hogy őrizzük a plakátjainkat. Mi letéphettük a másét, de a miénk maradjon meg. Játszottunk színdarabokat, nagyon sokat, szórakoztató műsorokat rendeztünk. A múltkor beszélgettünk az egyik elvtárssal, felemlegettük a régi időket. Emlékszel erre? Emlékszel arra? Bóna Laci remek színész volt, kuplékat adott elő, amelyekben kigúnyolta a városháza urait. A szöveget mindig Háber Zoli írta. Nagyon tehetséges volt, rendezett, énekeket tanított be. A bátyja is segített, de azért ő vitte a prímet. A műsoraink rengeteg embert vonzottak. Persze ezt rossz néven is vették. Huszonhétben például mesedélutánokat rendeztünk a gyerekek számára Ács elvtárssal közösen. De nem sokáig, mert betiltották. Ugyanis rengeteg gyerek járt, s a gyerekekkel együtt a szülők is. Nemcsak párttagok. Állandóan zsúfolt volt az Otthon, s a kulturális mozgalom ilyenformán politikai mozgalom is volt egyben. A Lenin-kört is Háber Zoli vezette. Politikai előadásokat hallgattunk, tulajdonképpen tanfolyam volt ez, úgy emlékszem, hathetes. Harminchatban többünket elítéltek — kulturális tevékenységünkért. Hébert és engem hat- .hónapi börtönre ítéltek, a többieket két-négy hónapra. Nem töltöttük le az egész büntetésünket a komáromi börtönben, mert akik fogházra voltak ítélve, azok amnesztiát kaptak Bene§ elnökké választásakor. Richter elvtárs is akkor szabadult. A férjem havonta egyszer tudott csak eljönni, Mező elvtársnő járt látogatni, minden vasárnap. Ti ketten egy kicsit később szabadultok, mondogatta, de ne féljetek, Clementis elv- társ már intézi az ügyeteket. Nemsokára ki is engedtek ... Olyan fogadtatásban részesültünk! ... A börtön előtt a komáromi elvtársak vártak, Richter elvtársék sürgönyöztek Lévára, hogy kint vagyunk, de csak másnap megyünk haza. Elvittek moziba. Különös, hogy az ember milyen emlékeket őriz meg. A film címére például emlékszem, Ember a híd alatt. Magyar film volt. Háber Zoli... nem jött vissza a koncentrációs táborból. ■ Milyen kár érte! „Péküzletből ropogós kifli ránk nevet, de mi tovább majszoljuk a fekete kenyeret ...“ ezt a gyermekverset is ő írta. Még tudom az egészet ... Ötvenöt éves koromban mentem nyugdíjba. Dolgoztam a kerületi, a járási pártbizottságon. Az utcai pártszervezet bizottságának ma is a tagja vagyok, havonta meglátogatom a beteg elvtársakat, akik nem jöhettek el a gyűlésre, elviszem a pártbélyeget, elmondom, mi újság. A nőszövetség munkájában már nem veszek részt. Ma már valahogyan nehezebben megy a munka. Régebben sosem fáradtunk el, az emberek is mások voltak. Jobban megosztották a másikkal, amijük volt. Mi mindig szerények voltunk, sosem voltak nagy igényeink. Ha összeszedtünk egy kis pénzt, a gyerekeknek adtuk, őket támogattuk. Nekünk megfelel az, ami van, legyen nektek. A férjem is nyugdíjas, tíz éve, de nem bírja ki otthon, be-bejár a szabóságba. Ö, én sem unatkozom, vannak unokáim, varrók nekik. Sokan persze nem értik meg a fiatalokat, nem tudják magukat beleélni a helyzetükbe... Hát csak béke legyen! KOPASZ CSILLA A Lenin-kör tagjai: (balról jobbra) Skolnyikné, Lichnsteinné, Svaraláné, Háber Zoltán, Szpisiak Mária, Horváthné, (ülnek) Ivanné, Teszákné, Holyné, Ledényiné, Presanné, Ivan Eszter Foto: Gyökeres György (3), arch. (1) 9
