Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
IA cikk első részét a múlt heti vasárnapi számban közöltük) T eljesen más alkotói módszert követett Rogyion Nahapetov A világ végére című filmjében, amelyet Viktor Rozov forgatókönyve nyomán készített — de ugyancsak azzal a céllal, hogy valóban mai, felismerhető fiatal hőst mutasson be a filmvásznon. A szituáció szélsőségesen kiélezett. Sajátos lázadás játszódik le előttünk: egy fiú nem bírja tovább a mindenfelől rázúduló, állandó prédikációkat, megdühödik és elmegy, ahova a szeme lát — „a világ végére“. A film annak történetét meséli el, hogyan oldódik fel fokozatosan a hős, amint különböző emberekkel találkozik, és összeütközésbe kerül a való élettel — amely bonyolult és egyszerű, drámai és időnként kegyetlen, de ami fő, szeretettel és költészettel teli —, és hogyan válik figyelmesebbé, jobbá, hogyan tanulja megérteni környezetét. „Az élet megszentelése a szeretettel“ — így értelmezi a rendező filmje témáját, amelynek mozgató rúgója ebbe a „rejtélyes fiatal nemzedékbe“ vetett hit volt, amely soha nem fárad bele abba, hogy érthetetlen ízlésével, szokásaival és modorával döbbentse meg a felnőtt világot. Ebben a filmben Nahapetov bizonyos bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor a nemzedékek kölcsönös megértésének rendkívül kiélezett problémájához nyúlt, de az ifjú nemzedékek szempontjából mutatta be azt. A filmet úgy értelmezték, mint hozzászólást egy vitához. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a polemikus jelleg már Viktor Rozov dramaturgiájában is megvan, aki fáradhatatlanul bizonygatja a világnak, hogy a fiatalság soha nem hasonlít az érettségre — és ez benne a jó. Hogy joga van ehhez. A film sikeresen folytatta ezt a témát; és természetesen olaj volt a nemzedékek problémájáról folyó soha véget nem érő viták tüzére. A közönség és a sajtó értékelése a filmről nagyon különböző, olykor szögesen ellentétes volt. „Az ilyen típusok meg sem érdemlik, hogy írjanak és filmet forgassanak róluk“ — háborodtak fel egyesek. „Ez a film rólunk szól!“ — lelkesedtek a tizenhat évesek a filmújságok szerkesztőségének írt leveleikben. A mai fiatalok különböző típusairól elmélkedik első filmjében (Döntetlen játszma) Vlagyimir Mensov. Ez a mű egyenetlen, stilisztikailag tarka, atmoszférája azonban rendkívül elbűvölő és a problematikája kétségtelenül komoly. Első kockáitól kezdve a vita kellős közepébe vonja be a nézőt a film. Egy látszólag jelentéktelen eseményről a szerzők az életelvekre térnek át. Az ártatlan játékról, a kedves gyermeki hazugságokról az életutak megválasztásának problémájára. Azt a közösen vállalt csalást, amelyben az egész osztály benne volt, azért, hogy megakadályozza a matematikadolgozatot, természetesen egyszerű gyermeki csínynek is tekinthetjük. A film alkotói (a forgatókönyvet a tapasztalt Szemjon Lungin írta) ebben a mindennapi esetben az életelvek kialakulásának kezdetét látták meg, a fiatalság körében ma annyira elterjedt, józan pragmatizmus megszületését. A csalás kényelmes, tehát elfogadható. „A kitűzött cél érdekében — mondja az egyik ifjú hős, a kilencedik osztályos Oleg Komarovszkij — sok mindenről le lehet mondani, olykor még a büszkeségről is.“ Igazi szellemi alap nélkül Oleg gyakorlatiassága erkölcstelen. Számára a világ nem igazakra és nem-igazakra oszlik, hanem csupán olyanokra, akik akadályozzák őt, és olyanokra, akik hasznosak lehetnek neki, éppen neki. A gyakorlatiasság manapság divatos jelszavát egyéni céljai szolgálatába állította, és e célok elérése érdekében még kegyetlen is tud lenni, az eszközök nem hozzák zavarba. Mensov egész filmje úgy épül fel, mint egy erkölcsi vita — az életelvek és a „belső világok“ vitája. A rendezőnek Oleg osztálytársai imponálnak, azok, akik egy kis beatzenekart szerveznek, és hosszú estéken át megállás nélkül próbálnak, hangosan éneklik a fiatalok divatos dalait — tehát éppen azok, akik megrémítik a felnőtteket. Az a törekvésük imponál neki, hogy kifejezzék magukat a zenében, hogy megértsék az alkotás titkait. A filmben, ismétlem, a felszabadult és picit excentrikus, törekvéseiben maximalista, az életre és annak szellemi értékeire szomjas fiatalságnak ez a közege az elbűvölő. Emlékezés A fiatal szovjet filmrendezők legjelentősebb sikerei olyan témákhoz és életanyaghoz kapcsolódnak, amelyek Akik olvasták Konsztantyin Szimo- nov kisregényét, tudják, hogy nem gazdag külső eseményekben. A filmben tulajdonképpen nincs szüzsé, „történet“ mint olyan, illetve felolvad az epizódokban, amelyek első pillantásra esetlegesek, nem megválo- gatottak, és nem fogja össze őket valami szemmel látható, szigorú szerzői konstrukció. Ebben a látszólagos esetlegességben azonban a háborúnak éppen azok a mindennapjai elevenednek meg előttünk, amelyeket még a filmhíradó is olyan kevéssé őrzött meg számunkra, mert szívesebben fényképezte a háború dinamikáját, mint a hétköznapi létét. A „válogatás nélkül“ fogása megszüli a jelenlét érzését, mintha az eredetit látnánk ... Minden egyes epizód döbbenetesen hiteles, és a film még azokban is felébreszti a múlt valamiféle, a sejtekben rejtőző emlékét, akik nem látták a háborút, akik később születtek. Talán arról van szó, hogy ez a film a háború emlékének oly gazdagon adózó szovjet filmművészet egész tapasztalatát magába gyűjtötte, és ez a tapasztalat még a fiatal néző számára is személyes élménnyé vált — nem tudom. Mindenesetre a filmben semmi másodlagos nincs, mindent olyan valóságosnak érzünk, mint amit a szerző személyesen látott. Ennek a feladatnak, a valódiság-érten az esetekben még korai ítélni — hiszen a fiatai művészek még az út elején állnak. De már az elmondottakból is világos, hogy a fiatal szovjet film „új hulláma“ elég változatos. Mit láttuk, az alkotásokban megdöbbentően érdekes és mély jelenségek is akadnak. Ezek azonban egyedi, izolált jelenségek, nem alkotnak olyan egységet, amely lehetővé tenné számunkra, hogy egy egész művésznemzedék arculatáról beszéljünk. Az eleven és magabiztos rendezés, a kifogástalan szakmai tudás olykor furcsa infantilizmussal párosul a téma- választás terén és határozatlansággal az élet ábrázolásában, néha pedig szembeötlő és az alkotó őszinteségét is kétségessé tevő racionalizmussal. A filmrendezők új nemzedéke már nem veti bele magát olyan energikusan a mai kor folyamataiba, mint elődei, időnként az önelégült esztétikai konstrukciókhoz való vonzódás fejeződik ki ebben. Ez a tendencia különösen észrevehetőnek tűnt akkor, amikor a fiatal rendezők további terveiről hallottunk. Többségük a bátorságot és az „ismeretlenbe tett utazás“ szere tétét megkövetelő, mai témákkal szemben előnyben részesítette a megfilmesítések ígéretesebb ösvényeit. Általában véve a felfedezések ko- lumbuszi szenvedélye még szemmel láthatóan nem kerítette hatalmába az ÚJ HULLÁM A SZOVJET FILMMŰVÉSZETBEN? valamiképpen a megnyilatkozás megérlelődött igényét fejezik ki. Szerintem ebből fakad a gyermekkorról, az ifjúságról, az iskoláról szóló jó filmek nagy bősége. Így született meg az egyik legújabb „retro“-film is, Borisz Frumin Családi melodrámája, amelyet a rigai stúdióban forgatott. Az a nemzedék, amelynek ifjúsága az ötvenes évekre és a hatvanas évek elejére esett, csodálkozva döbben rá e film megnézésekor, mennyire el tudtak távolodni tőlünk ezek az évek. A filmet azoknak az éveknek már félig elfelejtett, de emlékezetünk rejtett sejtjeiben féltve őrzött emléke hatja át, amelyek egy picit naivak voltak mindenben — a kor igénytelen divatjától, szórakozásaitól, gyermekjátékaitól és dalocskáitól kezdve egészen a világról és az életről alkotott, megint egy picit primitívebb elképzelésekig. A rendező virtuóz módon és nem minden nosztalgia nélkül teremti meg ezt az atmoszférát. A Családi melodráma, mint Borisz Frumin első filmje is, a két évvel korábban bemutatott Egy iskolaigazgató naplója, finom; érzelmes művésszel ismertet meg, aki nagyon együtt tud érezni hőseivel, és látja a mindennapi, az észrevétlen és az átlagos dolgok igazi mélységét. A „retro“ stílus megszületéséhez kapcsolódik a szovjet filmben az utóbbi idők egyik legjelentősebb eseménye — Alekszej German Húsz nap háború nélkül című filmje, amely Konsztantyin Szimonov kisregénye alapján készült. Az első, ami szinte megmagyarázhatatlan — ha figyelembe vesszük, hogy Alekszej German már a háború után nőtt fel —, a háborús évek megdöbbentően pontos, a legkisebb részletekig hiteles és mélységesen személyes hangvételű bemutatása. Nem olyan pontosság ez, amely a kellékes lelkiismeretességéről tanúskodik. E nehéz, tragikus és hősi kor valóságát eleven emberi emlékként reprodukálja a film, megőrzi az átélt események fájdalmát, bánatát és büszkeségét is. Még ha csak ilyen tökéletesen megoldott, egyszerű restaurációra vállalkozott volna is, ez is sajátos rendezői bravúr lett volna, a gondosság sajátos rekordja. A film ereje azonban ezenfelül abból is fakad, hogy a rendezés minden részlete, a színészi játék, a megdöbbentően erős hatás, a rendkívül pontos hang, a háborús kornak még a hangját is feltámasztó hangszalag, vagyis a filmben minden a művész szívén és emlékezetént ment keresztül. Jelenet A világ végére című filmből zet megteremtésének rendeli alá a film ritmusát is, és ezzel minden megszokott szabályt megszeg. Egy véletlen útitárs, szomszédja a vonatfülkében, élete drámájáról mesél a film hősének. Az elbeszélés kusza, zavaros, vagy tíz percig tart, tíz valóságos percig, és ez a tíz perc filmidő premier plánban pereg, egyetlen vágás, montázsváltás nélkül. És mi megbabonázottan figyeljük, elfeledkezve ez alatt a tíz perc alatt arról, hogy színész van előttünk, és e szenvedés valódiságának, az emberi bánat valóságának erőteljes érzése kerít hatalmába bennünket. Alekszej Petrenko leningrádi színész ebben a valójában epizódszerepben szinte hipnotikus erővel köti le figyelmünket. German filmje nem a hagyományos dramaturgiai elbeszéléssel rokon, hanem inkább a hallgatag visszaemlékezéssel. Szaggatott és nem mindig összefüggő emlékezetünkre apellál, de döbbenetes szemléletességei és elevenséggel ébreszti fel az emlékeket. Válaszúton? Elég sok kevésbé jelentős és gyakran egyszerűen sikertelen debütálást hagytunk ki áttekintésünkből. Ezek„új hullám“ képviselőit. És enélkül magát a „hullámot“ is a veszély fenyegeti, hogy finom cseppekben freccsen szét. Egyesek megcsillannak a napfényben, de már nem érezzük bennük azt az érzelmi és értelmi erőt, amilyet az előző nemzedékek hoztak. Továbbra is aktuális a kallig- rafikussággal kapcsolatos aggodalmunk. Ha e nemzedék arculatának sajátosságáról és meghatározottságáról kell szólnunk, el kell ismernünk, hogy a fiatal rendezők alaposan lemaradnak a fiatal filmírók mögött, akik olyan érdekes és bátor művekkel jelentkeznek, mint korábban soha, és az utóbbi években olyan nevekkel lett gazdagabb a szovjet filmművészet, mint Viktor Merezsko, Alekszandr Alekszandrov, Alekszandr Mindadze. Gennaayii Bokarjev, Va- lentyin Cserhih, Natalja Rjazanceva. Ezek a művészek a saját témáikkal, a saját világszemléletükkel jelentek meg a film terén, munkásságuk sok szempontból meghatározza a szovjet film mai arculatát és fő tendenciáit. Alkotásaikban megvan az a szenvedélyesség és az az izzás, amely nélkül nincs fiatalság és nincs teljes értékű művészet. A ma forgató rendezők új nemzedéke még nem tette le a fő vizsgát. De megajándékoztak a reménnyel... VALERIJ KICSIN IX. 25. o IO uv mm mm
