Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-10 / 28. szám
VII. 10. 'S3 találkozások A világon mindössze kilenc olyan földgázlelőhely talál ható, melynek tartaléka meghaladja a trillió köbmétert. Három kivételével (Egyesült Államok, Hollandia és Algéria] valamennyi a Szovjetunió területén található, mely e természeti kincsét megosztja az európai szocialista államokkal. A legna gyobb és legismertebb lelőhely, az orenburgi, az Ural alatt húzódik. Itt kezdődik a világ legtekintélyesebb internacio nalista építkezése, melyből jelentős részt vállalt Csehszlová kia is. A szohranovkai gépkocsijavító műhely dolgozói 22 teher-, illetve személygépkocsi karbantartásáról gondoskodnak filmekből, irodalomból bi- ■ zalmas ismerősként tartottam számon a Dont, ezt a békés, kékeszöld kozák folyót. Mégis, amikor ott álltam a partján, amikor először megérintettem vizét, némi megille tődést éreztem. A lassan felszálló köd és a nap párhar cában csodálatos látványt nyújtott méltóságteljes, nyugodt folyásával. Csak akkor sajnáltam igazán, hogy nincs a gépemben színes film. A folyó kicsit keskenyebb volt, mint ahogy képzeletemben élt, s ahogy Solohov világhírű regénye alapján készült filmből, a Csendes Donból emlékeztem rá. A vidék, a falusi házacskák, a tornácok alatt száradó halakkal, a vállukon vödörtartó rudakkal vizet hordó asszonyok azonban régi ismerősöknek lűntek. Amikor az öreg komp hangtalanul a parthoz ért, s mi felszálltunk, hogy eljussunk V esenszkájába, ebbe a festői környezetben fekvő városkába, kicsit irigyeltem kísérőimet, az orenburgi gázvezeték cseh szlovák szakaszának néhány dolgozóját, akik már második éve tartózkodnak a közelben, a szohranovkai kompresszorállomáson. Apropó, közelben ... A Szovjetunióban az idegen hamar rájön, hogy ott a távolságok egészen más arányúak, mint nálunk. Ha ott azt mondják, egy ugrás, úgy ezalatt általában három-négyszáz kilométert kell érteni. Embereink, különösen a gépkocsivezetők, azonban hamar megszokták ezt, hiszen —- főleg az első hónapokban — nem ment ritkaságszámba, hogy az építőanyagot ilyen távolságokból szállították (képzeljük csak el, hogy egy bratislaval építkezéshez Kosicéről hordanák a cementet). Sőt, Szohranovkában jó fél évig az ivóvizet szállító tartálykocsik is napi 120 kilométert tettek meg, míg az értékes portéka célhoz ért. — Igen, aki nem volt itt, nem kóstolt bele ebbe a munkába, képtelen elképzelni az itteni távolságokat, arányokat, munkaritmust — mondotta egyik találkozásunkkor Halász György mérnök, aki a csehszlovák szakasz központjában, Volgugrádban dolgozik, amikor az egyik gépkocsivezető nevetve mesélte újonc társainak múlt évi kalandját. Az erős hófúvásban ugyanis elnézett egy útkereszteződést, és nyolcszáz kilométer helyett ezerháromszázat tett meg. — Nyáron és száraz időben nincs különösebb probléma, de ha esik, gyakran előfordul, hogy a kocsik a sztyeppen elakadnak. A szovjet gépkocsivezetőktől már megtanultuk, hogy ezekre a kalandos utakra több napi élelmet és ivóvizet is vigyünk magunkkal. A gépkocsivezetők szavából kivettem, hogy a kemény tél ugyan sok gondot okoz nekik, de egy nagy előnye is van: amint befagy a Don és a Volga, a jégpáncélon keresztül rövidítik az utat, s így nemcsak benzint, hanem elsősorban időt takarítanak meg. Természetesen az effajta közlekedésnek megvannak a saját íratlan törvényei. A sofőrök nyitott ajtóval hajtanak a jégen, s ha az netán recsegni kezd, azonnal kiugranak. A jégen való közlekedés mindaddig tart, míg valamelyik gépkocsi alatt be nem szakad a jég. Ekkor a milícia a következő tél beálltáig lezárja ezeket az átjárókat. De maradjunk még egy kis ideig Vesenszkájában, amelynek parkja többek közt arról nevezetes, hogy az egyik hatalmas, csaknem négyszáz éves tölgyfát Napóleon dicstelen orosz hadjárata alkalmával Az elesett hősök emlékművének egy részlete Volgográdban haditérképeibe is berajzoltatta. A lakosok azonban e vén fánál sokkal büszkébbek Solohov szülőházára, és arra, hogy a nagy iró itt él és alkot. Azt talán mondanom sem kell, hogy a háza tája mindig az érdeklődés középpontjában áll. Sajnos, Solohovval nem sikerült találkoznom. Az idős mester egészségügyi okokból már néhány éve nem fogad látogatókat, de ahogy a helybeli lakosok elmondották, egy-egy szemfüles autogramgyűjtőnek azért sikerül hozzájutni az értékes aláíráshoz. Vesenszkájából Szohranovká ba vezetett utunk. Az ébredező természet látványa nemegyszer késztetett megállásra. — Amikor mi jártunk itt először, ugyanígy habzsoltuk a sok látnivalót, élményt, csodáltuk a természetet, a végtelen sztyeppet, a kristálytiszta folyócskákat és a tiszta levegőt — jegyezte meg az egyik pihenőnél Gyurek Jancsi, akinek szűkebb hazája Bodrog- szerdahely (Streda nad Bodrogom). — Hamarosan azonban azt is tapasztaltuk — folytatta —, hogy ez a varázslatos természet csak nagy erőfeszítések árán adja ki gazdagságát. Itt minden sikerért keményen meg kell dolgozni. Hogy ez valóban így van, arról ott,-tartózkodásom idején bőven meggyőződhettem. Akik idejöttek, már tudták, hogy nem sétalovaglás vár rájuk, hanem kemény, férfias munka. Munka, mely szilárdítja a jellemet, elmélyíti a barátságot, feltárja az ember azon képességeit, erőtartalékait, amelyről sokszor fogalma sem volt. — Különösen az időjárás tette próbára embereink teherbírását, kitartását, akaraterejét — mesélte a koSicei Hydrostav szohranovkai központjának igazgatója, Durco Ján mérnök. — Ilyen kemény télre, melyben első csoportunknak volt része, már több évtizede a helyi lakosok sem emlékeztek. A hő mérő higanyszála mínusz harmincnyolc fokot mutatott, és akkoriban még nem ezekben a kényelmes épületekben laktak, hanem ott fenn, a dombon — mutatott az igazgató a már elhagyott lakókocsikra. — Nem veit itt ivóvíz, hiányoztak az erőgépek és még annyi minden más. — Sok dolog hiányzott, de ezt részben pótolta a helybeli lakosság segítökészsége — folytatjuk a beszélgetést egy Tatra gépkocsiban, mely a hepehupás mezei úton panelokat szállít a kompresszorállomásra. — A hagyományos szovjet vendégszeretetről már az első percektől meggyőződhettünk — mondja jó hangosan gépkocsi- vezetőnk, Miroslav Maruska, hogy túlharsogja a motor zaját, mely a nehéz terepen még fokozottabban dübörög. — Nem volt hol aludni, a helyi vezetők nagyon készségesen felajánlották az iskola épületét, sőt a kedvünkért még a tanév kezdetét is kitolták egy hónappal. Szükség volt építőanyagra, azt is kölcsönadták. „Ma mi nektek, holnap ti nekünk“ — mondogatta Vasziljevna Pe- revertajlova, a helybeli kolhoz elnöknője. — És miként viszonozták ezt a segítséget — akarom kérdezni, de egy hatalmas zökkenésnél majdnem elharapom a nyelvemet. Miro nevet, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan fújja a cigarettafüstöt, majd mosolyogva megjegyzi, ha itt befejezi ' a munkát, felcsap kaszkadőrnek. — Majd veszélyes jelenetekben helyettesítem a filmbeli sofőröket — mondja, és aztán ismét a kolhozról beszél. — Hogy viszonoztuk-e vendéglátóink segítségét, szívességét? Igen, mindenki a maga módján. A kőművesek segítettek az új istálló építésénél, mi, gépkocsivezetők, pedig az aratásnál igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. Nappal folyami kavicsot szállítottunk, este és nemegyszer éjjel pedig a gabonát mentettük. Akkoriban mindössze három-négy órát aludtunk naponta, de szívesen vállaltuk a többletmunkát. A csehszlovák építők és a helyi lakosság barátsága azonban távolról sem merül ki a kölcsönös segítségben. Gyere el este a klubba, vagy a kantinba, meglátod, együtt szórakozunk, sportolunk. Sok szocialista munkabrigáddal, kiváló emberrel találkoztam, beszéltem. Férfiakkal és nőkkel egyaránt. Valamennyien azt vallották, hogy ilyen nagyszerű kollektívában még nem dolgoztak, ilyen munkaerkölcsöt, lelkesedést otthon még nem tapasztaltak. Ez az igazi biztosítéka annak, hogy a világ legnagyobb gázvezetéke, mely nek nyomvonalán sok összeforrott nemzetközi kollektíva dolgozik, a kitűzött határidőre elkészül. ORDÖDY VILMOS A leggyorsabb ás legkényelmesebb közlekedési eszköz Orenburgban a helikopter (A szerző felvételei)
