Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

*

A szovjet filmművészet az ifjúi erők olyan invázióját éli most át, amilyen méreteit tekintve talán még soha nem fordult elő története során. Mint a fiatal filmművészek moszkvai tanácskozásán tartott előadásban Igor Talankin, az ismert rendező mondotta, a Szovjetunió teljes filmtermésének körülbelül egy- harmadát ma fiatalok készítik.

Beszélhetünk-e „új hullámról“ a szovjet filmművészetben? Milyen eredetiséget nyújtanak a fiatal művészek? Egyszerűen többé-kevésbé tehetséges egyéniségek összességéről van-e sző, vagy pedig valóban egy új nemzedéket látunk magunk előtt, amelynek megvan a maga arculata, a maga témái és a maga összetéveszthetetlen életszemlélete?

A fiatal rendezők közül távolról sem mind újonc a film terén. Sokukat már széles körben ismerik és szeretik — mint színészeket. Az önálló rendezés gondolata azonban egyre inkább megdobogtatja a színészek szívét. És noha az interjúkban általában újra meg újra örök hűséget esküsznek a színészi hivatásnak, igen sokan lesznek közülük rendezők. A népszerű fiatal színészek közül a következők jelentkeztek első rendezői munkájukkal: Rogyion Na- hapetov, Szergej Nyikonyenko, Nyi- kita Mihalkov, Szvetlána Druzsinyi- na, Nyikolaj Gubenko, Igor Jaszulo- vics, Vlagyimir Mensov, Nyikolaj Burljajev. Most forgatja diplomafilmjét Borisz Tokárjev.

Mi a fő oka annak, hogy a fiatal színészek rendezőnek mennek? Vajon mindig jogos ez a döntő lépés? Nyikolaj Burljajev így válaszol erre a kérdésre: „Számomra világos, hogy korunk filmművészetében éppen a rendezés ad lehetőséget álláspontunk olyan intenzív kifejezésére, ahogyan semmi más“ (Iszkussztvo Kino). Kollégái egyöntetűen ugyanúgy nyilatkoznak.

A játék világa?

Már Otthon van az idegenek között, idegen az övéi között című első filmjében rendkívül tehetséges rendezőnek mutatkozott Nyikita Mi- halkov. Ha egyetlen szóval próbálnánk meghatározni ennek a filmnek a hatását, amely az oroszországi polgárháború hősi szellemének állít emléket, akkor ez a szó a „bravúros!“ lesz... Magabiztosan könnyed és vonzó művészi kidolgozás hatja át ennek a filmnek minden porcikáját, de az alapkoncepcióját is, mivel láthatóan nem fordít gondot a történelmi hűségre, és nem annyira a régi idők szellemét, stílusát, tipológiáját eleveníti fel, mint inkább sajátos játékot kínál a nézőnek a „hazai western“ formájában. A western világából való Mihalkov e filmjében a helyzetek feszültsége, a lendületes, ötletesen fényképezett üldözések, a hősök hangsúlyozottan férfias kiis- merhetetlensége és maguk a típusfigurák is, amelyek semmiféle nemzeti jelleget nem hordoznak. A film eredetiségéhez, sajátos jellegéhez kétség sem fért, a vele kapcsolatban fellángoló vita teljesen más kategóriákat érintett.

Nyikita Mihalkov második filmje megerősítette a reményeket és az aggodalmakat is. A rendező ismét a századelejéhez, a forradalmi múlthoz fordult, azokhoz a lángoló évekhez, amikor a forradalom hullámai feltartóztathatatlanul terjedtek az ország déli része felé, és útközben elsöpörték a régi Oroszország maradványait. A szerelem rabja a némafilm egyik híres színésznőjének sorsáról szól (az orosz film történetében sok olyan lebilincselő legenda akad, amely megragadja a művész

fantáziáját). Ezen a korfordulón a „közönség kedvence“, Olga Voznye- szenszkaja hirtelen ráébred a kiagyalt szalonművészet elavultságára és feleslegességére. „Uraim, rémes, amit csinálunk...“ — ismételgeti

megállás nélkül, mintegy önkívületben, majd újból és újból a kamera elé áll, hogy eljátssza a túlzottan hatásos szenvedéseket, a túlzottan romantikus szerelmet. És ez az egész furcsa stáb, amely ott ragadt valahol egy déli kisvárosban, és gyakorlatilag már el is szakadt hazájától, de tehetetlenségénél fogva tovább forgatja az úri életet ábrázoló, soron következő melodrámát, úgy érzi, hogy elfeledkeztek róluk az emberek és maga a történelem is. A rendező és a producer átadja magát nosztalgikus emlékeinek. Mindnyájan kínzóan tudják, hogy valamit tenni kell, valamit meg kell változtatniuk önmagukban, elképzeléseikben és munkájukban — és ez a tudat elmélkedésre készteti őket. Mert senki sem tudja, mi a teendő.

Az elveszettségnek és önmagunk feleslegességének ezt a tudatát, annak tudatát, hogy valamilyen döntő tettre van szükség, és tragikusan képtelenek vagyunk erre a tettre — azt az állapotot, amellyel annyiszor találkozunk az értelmiség sorsát idéző, orosz irodalmi alkotásokban — .emlékezzünk például Csehov hőseire —, meglepő, majdnem tökéletes hozzáértéssel ábrázolja Nyikita Mihalkov filmje.

hogy az elsőfilmesek alig lépnek a művészet területére, máris főként szakmai tudásuk bizonyítására törekszenek, ami a hatásos és kifejező képszerkesztést, a hangulat — vagy ahogy a festő mondaná: „fénykoszorú“ — finom érzékelését illeti, de ezzel véget is ér a programjuk. Az újoncok magabiztos és személytelenül szép keze nyoma mögött távolról sem mindig érződtek egyéni állásfoglalásaik, véleményeik, a „szeretem“ és a „gyűlölöm“, enélkül pedig a stilisztikai kutatások formálisnak, gyakran modorosnak tűntek.

Vajon a fiatal rendezők valóban féltek a kortárs világ valóságának megragadásától, vagy csupán a szárnypróbálgatásoknál“ érthető félénkségről tanúskodtak az első filmek? Vajon a kalligrafikusság valóban az új filmes nemzedék jellemző, meghatározó vonása, vagy pedig a debütálás számlájára kell azt írnunk?

Ezekre a kérdésekre csak az idő adhat feleletet.

Oj nevek, új filmek jelentek meg. Leningrádban Dinara Aszanova elkészítette Nem fáj a feje a harkálynak című filmjét, Üzbegisztánban Kamara Kamalova, aki eddig az animációs film területén dolgozott, Keserű bogyó címmel igazi drámaisággal teli, finom filmet forgatott. Mindkét film a gyermekkorral foglalkozik. Vlagyimir Mensov a Moszfilm-stúdióban rendezte Döntetlen játszma című

tosodott elképzelések, hogy milyennek kell lennie egy kamasznak. Dinara Aszanova filmje, a Nem fáj a feje a harkálynak, amelynek tizennégy éves hosszú hajú és öntudatos hőse arról álmodozott, hogy dzsessz- zenész lesz, nemcsak pozitív reakciót váltott ki a sajtóban, hanem kritikát is, és ebben rosszul leplezett ingerültség érződött a hőstípus nézetei láttán, sőt a rendezőén is, aki nem bírálni próbálta „kényelmetlen“ hősét, hanem megérteni és támogatni. Ingerültséget keltett az álom „komolytalansága“, nemkülön ben a szerzők makacssága, akik védelmezték a kamasz jogát az ilyen álomra, még ha az távol áll is a hagyományos iskolai tézisektől.

Szerencsére, az efféle kritikai támadások nem bátortalanították el a fiatal rendezőnőt, és második film jében — A kulcs át nem ruházható — Dinara Aszanova hű maradt témájához és elveihez. Csak az életjelenségek megközelítése és a jelenségek értékelése lett dialektikusabb és mélyebb a filmjében.

Ez a film is egy mai iskolában játszódik, egy sikeres osztályban, amelynek osztályfőnöke egy fiatal tanárnő, Marina Makszimovna. Koránál fogva még maga sem távolodott el nagyon kilencedik osztályos tanítványaitól. Kitűnően érti őket, ahogyan azok is őt; a maguk emberének érzik, magukkal egykorúnak tartják.

Új hullám a szovjet filmművészetben?

A fiatal rendezőnek ez a hűvös mesterségbeli tudása, amely képessé teszi őt arra, hogy egyforma magabiztossággal nyúljon szinte bármely témához, és formailag kifogástalanul ábrázolja azt, de olyan visszafogottan, hogy még a film érzeimessége is kiszámítottnak és programozotl- nak tűnik, ez a körülmény váltja ki a legnagyobb aggodalmat és vitákat a kritikában. Egyfelől a szakma pontos ismerete, másfelől az alkotás belső kényszerének — az eredeti impulzusnak, a tolsztoji „nem hallgathatok! “-nak — a szemmel látható hiánya, ami a művészet ihletője, és ami annak a záloga, hogy a művészet valóban felkavarja az embert. Nyikita Mihalkov személyében a filmművészet nagyon tehetséges mesterét ismertük meg, akinek minden új alkotását türelmetlenül és reménykedve várjuk — de éppen ezek az alkotások gondolkodtatnak el komolyan a rendezői hivatás tartalmi problémáiról — függetlenül a szakmai szinttől —, azokról az összetevőkről, amelyek a mesterembert művésszé teszik. Komoly aggodalomra adna okot, ha Nyikita Mihalkovot ebben mások is követnék ...

Jelenet A szerelem rabja cfmű filmből

Az út megválasztása

A kalligrafikusság tünetei más elsőfilmes rendezők műveiben is megmutatkoztak.

Így Rogyion Nahapetov Veled és nélküled című első filmjében egy nem minden romantikától, bukolikus varázstól és festőiségtől mentes szerelmi történetet mesél el, és közben teljesen figyelmen kívül hagyja a pontosan megjelölt korszak — a mezőgazdaság kollektivizálása nehéz és ellentmondásos szakaszának — társadalmi valóságát. A kor közömbös volt számára — csak a szerelem és a szerelem léleknemesítő hatásának témája vonzotta. A kor figyelmen kívül hagyása azonban megbosszulta magát, mégpedig elég kegyetlenül: mindenkinek, aki csak ismeri hazája történetét, világossá vált a film megnézésekor, hogy az események nem alakulhattak ilyen kedvezően azokban a viharos években, a bukolikus hangulat széthullott volna a korántsem intim, más tónusú szenvedélyek és események nyomására. Általában véve kétségtelenül volt ok az aggodalomra a fiatal művészek által választott utak láttán. Ügy tűnt,

filmjét, amely szintén az iskoláról szól. A felnövő nemzedékek problémáihoz fordult második filmjében Aszanova és Nahapetov: A kulcs át nem ruházható és A világ végére. Ide kell sorolni a Száz nappal a gyermekkor után című filmet, amelyet néhány évvel korábban készített Szergej Szolovjev, és amely már tekintélyes nemzetközi díjakat nyert.

Valószínűleg van valami törvény- szerűség abban, hogy a fiatal rendezők ilyen kitartóan ragaszkodtak azokhoz p témákhoz, amelyek a gyermekkorhoz, a fiatal korhoz, a személyiség kialakulásának, az életelvek és az emberi állásfoglalás megfogalmazódásának korszakához kapcsolódnak. Ezt ismerik a legjobban — hiszen még bennük sem lohadt le a diákköri viták heve, még nem vesztették el a fiatalság md*i- malizmusát és kihívó viselkedését.

A fiatal rendezők mindenekelőtt új valóságlátást hoztak magukkal a filmbe, bemutatták a mai kamasz új pszichofizikai struktúráját. Meg kell mondanunk, hogy ez a típus nem minden nehézség nélkül tört magának utat a filmvászon felé, láthatóan útjában álltak azok a megcsonA gyerekek szívéhez vezető út, amelyet a fiatal tanárnő választott, a gyakorlatban túlságosan is egyenesnek bizonyul. Kiderül, hogy mindannak, ami kiváltja rokonszenvünkel — az érintkezés elvtársi stílusának, a nyíltságnak és a bizalomnak — megvannak a maga etikai határai. Ilyen paradoxont tár elénk a film, amely az „iskolatéma“ ismert szerzőjének, Georgij Polonszkijnak a forgatókönyvéből készült. Ezt a filmet éppen azért nehéz elmesélni, mert abszolút nem egyértelműek a figurái, a helyzetei és az erkölcsi végkövetkeztetései. A film másfél órás játékideje alatt nemegyszer megváltoztatjuk a hősökről kialakult véleményünket, a látszólag világos helyzetekről adott értékelésünket. Az a törekvése, hogy az élet valóban bonyolult dolgairól elmélkedjen, az egyik legvonzóbb vonása Dinara Aszanová- nak első rendezői munkáiban.

VALERIJ KICSIN

(A cikk második részét a következő vasárnapi számban közöljük)

ÚJ szú

w nmi mni