Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

ÚJ szó Ha tvanéves. Ha ötvenet mond, ha- narabb elhiszem. Pedig öreg fájdalom mjkál hangjában, mély tekintetében. Azt kell mondanom, szomorú szavú ?mber Binó István, legalábbis amikor szobrairól, festményeiről beszél. Nehéz is volt szóra bírni, nem tartozik azok közé, akik szeretnek szerepelni és di­csekedve ajánlják-kínálják magukat az újságírónak, fotóriporternek. Meg az­tán az se hiányzik néki, hogy azt mondják a faluban: kitetette magát az újságba. Elfelejtik sokan, hogy a meg­jelenéshez valami kis köze az újságíró­nak is, a szerkesztőségnek is van. Binó István alkotni szeret, teremte­ni. Nagy családi ház földszinti ebédlő­jében beszélgetünk. Kérdéseimre adott válaszait egyetlen monológgá fonom, semmi okom rá, hogy meg-megszakít- sam egymáshoz kívánkozó mondatait. „Harmadikba járhattam, amikor egy­szer fából kifaragott verebet, sárgari­gót, mindenféle madarat láttam. Igen megragadott, hogy fából ilyeneket le­het csinálni. Hozzáfogtam én is, bics­kával, fenyőfából faragtam madárká­kat. Csináltam sárgarépát, karalábét. Elvittem az iskolába és azt mondta ró­luk a kisasszony, hogy ezeket már le­vesbe lehetne tenni. Szobrásznak ké­szültem, el is mentem a felvételire, de nem sikerült. Budapesten jártam az iparművészetire, de csak három hóna­pig, a háború miatt. Itt egy professzor jónak látta a munkámat, és ha azt kérdezi, mire emlékezem a legszíveseb­ben, hát erre. Egy professzor jónak látta a munkámat. Harminchárom éves koromban Lo- ketba mentem, a porcelángyárba. Sze­rettem volna figurákat készíteni. Ami­kor először végigvezettek a gyárban, szemem-szám tátva maradt. Mást is lehet itt csinálni, nemcsak figurákat. Exportra termelt a gyár, megtetszett. Azt mondtam, maradok, porcelánfestő­nek. Csakhogy erről a mester még mit se tudott. Amikor megmondtam neki, felháborodott: — Mit képzelnek?! Akár­ki bejöhet az utcáról? Három évig ta­nuljon, aztán meglátjuk. — Mégis ma­radtam, kemencét bontottam. Nem volt oda az eszem. Egyszer magyar beszédet hallok. Ma­gyarok ebben a nagy Csehországban? Kassai villanyszerelők voltak. Elmond­tam nekik, hogy a mester nem egye­... ha az iskolám megvolna ... (Gyökeres György felvételei) Szobrásznak készültem zett bele. Mondták, kérjem magam pró­bahétre. El is mentem, az oktató meg­mutatta, mit és hogy kell csinálni. Mindent megcsináltam. Letelt a két hét, mert kettő volt, és mondtam, hogy adjanak komolyabb munkát. A loketi vár múzeumában láttam portrékat, tá­nyérra festve. Nem tudnám én ezt megcsinálni? Csináltam. A fiam olyan volt, mint az unokám. A frissen festett tányérba belehajította a papucsot. Közben a sok terpentintől, ólomtól megbetegedtem, tüdőszanatóriumba ke­rültem. A feleségem hazajött Leleszre, szabadságra, és azt irta, hogy nem tér vissza, ha bajom történne, mit csinálna ott egyedül. Hívott haza, itt jobb a le­vegő. Nem akartak elengedni a gyár­ból, svindlivel hagytam ott. Egy orvos azt mondta, ad papírt, hogy jó levegő­re van szükségem. Nem ment köny- nyen, se gyorsan, de végül megkaptam a pecsétet. Amikor hazajöttem, szobafestő sze­rettem volna lenni az építkezési válla­latnál, de Orehócky. azt mondta in­kább menjek az ipari vállalathoz flá- derozni a bútort. Azt se tudtam, mi fán terem. Aztán megtanultam. Mindig mindenütt ellestem valamit. Bútorfé­nyező vagyok a helmeci opépé kaposi részlegében. Szabad időmben festek, faragok, in­tarziákat készítek. Gyúrom a gipszet, agyagot. Fával nagyon nehéz dolgozni. Az agyaghoz lehet tenni, elvenni belő­le. De a fából ha egyszer elvettem! Én még nem dobtam el egy darab fát se, nehéz hozzájutni, hát kímélni kell. Ha rönkben van, hat év, míg kiszárad. Hársfából, körtefából dolgozom. Az a jó, ha modell után dolgozik az ember, de nekem — a feleségemen és fiamon kívül — nincs modellem, legfeljebb nagy művészek munkái. Itt vannak ezek a szobrok, ha meg kéne válni va­lamelyiktől, nehéz volna. Elmaradott embernek tartom maga­mat, nem tudok lépést tartani a korral. Nem yolt szükség a munkámra. Már ezen a téren. Nagy volt mindig a mun­kakedvem, mások mondták, hogy te­hetségem is van. De azt is mondták, ha az iskolám megvolna ... Nem volt, aki támogasson. Ha nyugdíjba megyek, akkor fogom felszabadultnak érezni magamat, akkor több lesz az időm. Fiatal koromban sokat kapáltam, ka­száltam. Olyan szép a mából visszaem­lékezni! Szeretnék sok mindent meg­örökíteni.“ BODNÁR GYULA Amiről a puszta mesél IX. 18. 11 Ez a címe annak az értékes képes­könyvnek, amely nemrégiben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyki- adó gondozásában, a Bölcs Bagoly so­rozatban. Szerzője Kiss Tamás debre­ceni költő. Nyolc éven felüli gyermekeinket több szempontból is érdemes megis­mertetnünk az említett kiadvánnyal. A könyvet lapozgatva fiatal olvasóink kellemesen szórakozhatnak, gazdag él­ményben részesülhetnek. Közben meg­ismerhetik a világhírű magyar pusz­ta történelmi múltját, jelenét, s biztató jövőjével kapcsolatban is meg­tudhatnak egyet s mást. A földrajzi­történelmi útikalauzkönyv többek kö­zött bemutatja a Hortobágy növény- és állatvilágát, a puszta embereinek életkörülményeit, szokásait. Kiss Tamás élvezetesen, irodalmi igénnyel írja le a táj és az ember év­százados kapcsolatát, szinte a maga természetes valóságában tárja elénk a róna szépségeit. A szerző könyve első fejezetében Pe­tőfi Sándort idézi. Azt a Petőfit, aki szerelmese volt az alföldnek, akit oly sokszor lenyűgözött a beláthatatlan róna gyönyörűsége. Kiss Tamás azokról a természeti és történelmi csapásokról is szól, melyek­kel annyiszor szembe kellett nézniük a csodálatos táj lakóinak. A könyv következő részében a csikó­sokkal, juhászokkal, gulyásokkal és kanászokkal kerülünk emberközelbe. A költő hiteles képet fest a pásztorok és a halászok életmódjáról. Minden­napi munkájuk izgalmas bemutatása mellett szól szellemi életükről, gondo­latvilágukról is. Mert, ahogy az író maga mondja: „A pásztorság tudo­mány. Ezek a hallgatag emberek, akik naphosszat elvannak szótlanul, az ál­latgondozás, gyógyítás mellett sokat tudnak környezetükről, a füvek hasz­náról, a természet dolgairól, az építés­iek járásáról.“ A képeskönyvből továb­bá megismerkedhetünk a pusztai nép művészetével. Mindazt, amit Kiss Tamás leír, még szemléletesebbé teszik Berki Viola mű­vészi rajzai. Az utolsó lapon közölt szemléletes térkép is jól kiegészíti a képeskönyvet, amelyet, több tantárgy oktatásában kitűnően föl lehet hasz­nálni. csAky karoly UJ VERSEK Tőrük Elemér Vetem magam gyökérnek e tájba (Gól Sándornak) Az éj helye pipacsoktól véres, fényt köt már a csillagtalan térhez, a hajnal arca épp most dereng fel, pávatollnál ékesebb színekkel. Ragyog az ég roppant kupolája, mint vetített kép, olyan a táj ma, érzik a fényt a füvek, gyökerek, csigaszarvak böködik az eget. A virágzó kökénybokrok ága, mintha mosott fehérnemű szállna, úgy tűnik a mindenség ös-fénve hull fehéren, mint hó pelyhezése. Elmosódó gyermekkori képek, ég tükréből visszahulló fények, lélegzem friss virág-zuhatagban, körül minden csendes, mozdulatlan. Dénes György Esőben, fa alatt Haragot zendül font az ég, de jó most az igaz beszéd, a nyers erővel robbanó vihar, csillámló pallosaival. Behúzott nyakkal, lalalá, ugrok esernyős fa alá, óvja magát a megszokás, az ácsingózó topogás. Ostdobot zendít most az ég, de szép is az igaz beszéd, most érzem, ami nem vagyok, didergőn milyen langy vagyok. Az aszálytól tikkadt rétek felett bokrok úsznak — nagy zöld páva szemek, ide sűrűit éveim közt állva messze sodor képzeletem árja. Torkomba gyűl hangosan az ének, próbálok magamra békességet, s mint akinek beteljesül álma: vetem magam gyökérnek e tájba. Menteném, ami menthető, hiszem, trikolór lengető vagyok negyvennyolc hajnalán, ó, de más is volt hajdanán. Vagy előbb: Dózsa, Spartacus, szálfás erők, döngő kapuk, menekülő császár, király, palotát söpör, ami fáj. Aztán egy szörnyű csattanás, sápadt arc — immár emberi, haragot zendül fönt az ég, lelkem nem érti — nem meri. Kulcsár Ferenc Bolondok üzennek A hegyen voltunk elegen. Tán ötvenen: ülve éles köveken. Kövesdi Károly MERÜLÉS Merülni? Merre! Csak sejtésnyomok Bádogszívemmel némán kongatok. Messze, amott szakállas ősi csönd. Valahol túlnan — úgyse hallom! Dagadó tőgyű, rákos mozdulat: Reszkető kezem földbe markol. Ünnepíoltok. Vakító zuhatag. Keresztbeclrkál. Vijjog. Elforog. Nem áll meg rajtam ez a rossz ruha. Valahol túlnan — úgyse hallom! Képek: leszúrt botok rezgő nyele; Ütésük döng a háton. Habzó dühök. Vad, horkoló futás. Szembecsapódó gallyak, tarajok. Vízben üvöltők. Fojt tömb-levegő. Valahol túlnan — úgyse hallom! Mindent megölni! Semmit hátra! Hulljon utánam sűrű, mély homok. Merülni? Merre! Csak vacogtatok. Fejem őrülten elkápráztatom. Erdőt is irtok gyöngyös félelemmel. Valahol túlnan — úgyse hallom! Messze, amott szakállas ősi csönd. Didergő sejtelem: a föld zokog. Amikor már kinyíltunk — ötvenen mind költők voltunk — amikor már kinyúltunk egymásért, mindünk keze elveszett — egy másért. S mikor a hegyről a földre jöttünk, egekbe szálltak a kősziklák mögöttünk. Azóta mindünk bicebóca. Földgömb a fejünk, de szemünk csak szamóca. * „Ha nyugdlba megyek, akkor..."

Next

/
Oldalképek
Tartalom