Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-28 / 35. szám
ÚJ szó 15 o lvasmányaim szülte városkép már az első félórában szertefoszlott. Nem ilyennek képzeltem a milliós várost. Harkovban nem látok hömpölygő emberáradatot, a kirakatokat szemlélők szavát nem nyeli el a villamosok és az autóbuszok zaja. A széles, forgalmas utcák közepén végighúzódó fasorok és élősövények árnyékában padok sorakoznak, várják a pihenni vágyókat. Főként a turisták örülnek ennek, mivel szokatlanul nagy távolságokat kell megtenniük városnézés közben. Itt nem érvényesíthető az elgondolás: aki gyalogol, az többet lát. Igaz, jó volna a belvárosban körbe sétálni a Dzer- zsinszkij teret — az egyik oldaláról a főiskolák korszerű épületei határolják — csakhogy ez több mint 11 hektárnyi terület. Nem sétálhatunk végig a Moszkva utcán sem, mivel több mint 20 kilométer hosszú. Az öreg városrész kivételével, akármerre is mentünk, mindig úgy éreztem, hogy parkban járunk. Jól megjegyeztem ukrán kollégám szavait! A legtöbb városban fákat telepítenek az épületek közé, nálunk az épületeket telepítették a fák közé. A kettő nem ugyanaz. Lina Konsztantyinovát, a város főépítészét hallgatom: Ezen a helyen 1655-ben építették az első erődítményt, innen számítjuk a város történetét. Lenin több cikkben foglalkozott a harkovi munkások forradalmi harcával. Itt kiáltották ki 1917-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot s egészen 1934. június 24-ig — a kormány Kijevbe költözéséig — Harkov volt az ukrán köztársaság fővárosa. A kétéves fasiszta megszállás alatt a terror ellenére szervezetten folyt az ellenállás, a városban és környékén a partizánok százai végeztek szabotázsakciókat. A Vörös Hadsereg 1943. augusztus 23-án szabadította fel a várost, amely csupán romhalmaz volt. A romok eltakarítása közben néhány építész papírra álmodta gondolatait. Akkor pillantottak előre 50—100 évre, amikor még robbantak a fel nem szedett aknák, s igen kis adag volt a napi élelem. Az építészek „jövőbe látása“ aztán egy távlati városfejlesztési tervvé formálódott. E terv megvalósulásának eredménye a mai város. Korabeli rajzokat, fényképeket és a legújabb városfejlesztési terveket nézegetjük. A Szovjetunió hatodik legnagyobb városának területe 300 négyzetkilométer. A metró 10,5 kilométernyi első szakaszát nyolc állomással 1975-ben helyezték üzembe. Naponta negyedmillió embert szállít. Ma a város 1,4 millió ember otthona, 20 főiskoláján és középiskoláiban 130 ezer fiatal tanul. A város mélyebben fekvő területeit körülölelő dombkoszorúk kialakították egy-egy városkerület természetes központját. „Nincsenek úgynevezett alvó városrészek — mondja a főépítész —, mind a kilenc városkerületünk lényegében teljes értékű kisváros.“ Iskolák, kórházak, gyermekintézmények, művelődés» otthonok, az üzemek és a nagy parkok egyaránt megtalálhatók minden városkerületben. Nem a város szélén alakult ki egy gyárváros, hanem minden városkerület szélére telepítettek üzemeket. Abból az elgondolásból indultak ki, hogy a dolgozók fél óra alatt jussanak el otthonuktól a munkahelyükre. Embert formáló erő „Messze a város szélétől kietlen területen 15 hónap alatt építették fel a traktorgyárat, s 1931. október 1-én ünnepélyesen üzembe helyezték.“ Az akkori „messze“ ma sincs éppen közel, több mint egy órát kocsikázunk, amíg az Inturiszt Szállótól eljutunk a traktorgyárig. Mindenütt fasorok szegélyezte széles utak, alig hiszek a szememnek, ez egy gyárnegyed! A város- kerület szélső lakótelepe és a traktorgyár közti zöldövezet 170 hektárnyi. Alekszander Prasilov igazgató- helyettes irodájában fényképek őrzik a gyár életének nagy pillanatait. Az üzem 1932 májusában kapta az első, 1970 áprilisában a második Lenin-rendet. 1967. január 20-án gördült le a szalagról a milliomodik traktor. Az igazgatóhelyettes a fiatalabb nemzedékhez tartozik. Ű már a háború után épített korszerű üzemben volt ipari tanuló és sajátította el az öntőszakmát. Aztán mint sokan mások, ő is a munka mellett tanult, így szerzett közép-, majd főiskolai végzettséget. Nem véletlen, hogy az üzemben a vezetők zöme negyven év körüli. „Számunkra a minőség javítása, a gépek telejsítményének növelése jelenti a fejlődést. Minden e cél érdekében történik.“ Ebben az üzemben a vállalatok 40 ezer dolgozójából 30 ezren dolgoznak. A Szovjetunióban gyártott traktorok közül minden hatodikat itt készítik. A gyár „elsőszülötte“ az Internacionál traktor csupán harminc lóerős volt, ma 165 lóerős gépek is készülnek a gyárban. A kilencedik ötéves tervben a T-J.50 és a T-150 K típusú traktorok gyártását kezdték meg. E nagyteljesítményű gépek iránt külföldön is nagy az érdeklődés. Láttam a korszerű szerelőcsarnokban a T-150 K traktorok szerelését. A csarnok közepén végighúzódó 235 méteres szalagról naponta száz traktor gördül le. Automata és félautomata gépek segítik az emberek munkáját. Néhány percig figyeltem a szerelőket. Pontosan „érkeztek“ az alkatrészek, nem kapkodtak és feleslegesen nem várakoztak a szalag mellett. „A termelésben vannak zökkenők, de ezt úgy kell helyrehozni, hogy a szalag soha ne érezze meg.“ Ez már V. Gyenyiszenkónak, az üzem párttitkárának a véleménye. Szerencsés véletlennek — főként egy zápornak — köszönhetem, hogy „összefutottunk“ az Igazgatóság épülete előtti fák alatt. Megbeszélésre sietett, közben bekukkantott a kettes üzemrészlegre. „Vállalták, elvégzik az üzemrészleg korszerűsítését anélkül, hogy megszakítanák a termelést. Folyamatosan cserélték ki a gépeket s egyhetes előkészület után az éjjel rendkívüli műszakban „eltüntették“ a régi szalagot is. A reggeli műszak már az új gépsoron kezdte meg a munkát.“ Az üzemben járva az emberek véleményét hallgatva szinte kitapintható a kis munkacsoportok és kollektívák embert formáló ereje. Beszélgetés közben „a mi brigádunk, a mi munkahelyünk“ kifejezések olyan hangsúlyt nyernek, mint „a mi családunk“. „Minden attól függ, hogy milyen a munkahelyi légkör, s képesek-e a kommunisták őszinte elvtársi kapcsolatokat kialakítani egy kollektívában“ mondja az egyik legilletékesebb, Sztyepanovics Amelin olvasztár. Az ő munkacsoportja 1959. feburár 19-én — a traktorgyárban elsőként — kapta meg a kommunista munkabrigád címet. A brigádvezető a Szocialista Munka Hőse, 25 éve dolgozik a gyárban az egyik legfontosabb munkahelyen és küldöttként vett részt az SZKP XXV. kongresszusán. A tanácskozás egyik szünetében beszélgetett Brezsnyev elvtárssal. „Készültem erre a találkozásra. Sok minden érdekelte a főtitkárt, az új gyártmányaink, az exportterv teljesítése, a lakáskérdés megoldása. Búcsúzáskor kézfogás közben még azt kérdezte: Mondja, Amelin elvtárs, miről beszélgetnek munkatársai például ebédszünetben, vagy amikor hazafelé utaznak. S tudja azt is, hogyan élnek akkor, ha nincsenek az ütemben?' Azóta is gyakran eszembe jutnak ezek a kérdések. Nekünk kommunistáknak kell a legjobban ismerni munkatársainkat, hiszen kötelességünk hatni rájuk, formálni gondolkozásukat, mivel felelősek vagyunk a jövőért is“. A holnapért, a közös feladatok teljesítéséért érzett felelősség a jubileumi évben a szokottnál is jobban érezhető. Az üzem dolgozói a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére ebben az évben terven felül 4 millió rubel értékű terméket, alkatrészt és traktort készítenek. Minden műhelyben, üzemrészlegben grafikonok szemléltetik, hogyan teljesítik vállalásaikat. A kommunista brigádok kezdeményezésére egész sor kollektíva a nagy évfordulóig akarja teljesíteni vállalását. A traktorgyár tervezőirodáiban már a 11. és 12. ötéves terv traktorairól beszélnek a mérnökök. Fontos minőségi követelményként említik, hogy „könnyebb legyen a lóerő“. P. Kaszubi, az üzem főkonstruktőre sorolja a követelményeket: magas teljesítőképesség, sokirányú felhasználhatóság, nagyobb mozgáskészség, a traktoros maximális védelme, a zúgás csökkentése s a kabinban szabályozható legyen a hőmérséklet... Rövid félóra alatt számtalan érv és ellenérv hangzott el a főkonstruktőr irodájában. Vajon ml valósítható meg ebből? Ezt majd a további viták döntik el. Any- nyi viszont már most biztos: itt tervezik a jövő traktorát. Ideális helyen, 2500 hektáros park peremén épült fel Harkov legkorszerűbb szaktanintézete. A hetvenes évek elején határozták el négy vállalat — a traktorgyár, a gépgyár, a csapágygyár és az elektrotechnikai művek — vezetői, hogy „egy fedél alá hozzák“ a szakmunkásképzést. Ivan Fidoszijev, a szaktanintézet igazgatója több mint három évtizedes pedagógiai tapasztalatait gyümöicsözteti a 300 tagú oktató-nevelő kollektívában. Hat korszerű diákszálló nyújt kényelmes otthont háromezer fiatalnak. További négy épületben tantermek, laboratóriumok és korszerűen felszerelt tanműhelyek vannak. Már elkészültek a sportpályák, kijelölték a sportcsarnok helyét, amelyben fedett uszoda is lesz. Ebédszünetben jártam a szaktanintézetben. Az igazgató nem kis büszkeséggel nyitogatta a hosszú folyosóra nyíló tantermek ajtóit. Amit láttam, az minden elképzelésemet felülmúlta. A tantermek nyelvi laboratóriumhoz, a pedagógusok asztala pedig a diszpécser asztalához hasonlít. Az asztal jobb oldalán kapcsolók, gombok, apró színes égők. A berendezés tökéletesen működik, még a hátsó padsorban sem lehet súgni a szomszédnak, mert ezt is jelzik az asztalon a műszerek. Egy gombnyomásra sötét függöny húzódik az ablakokra, a következő kattanás indítja a vetítőgépet és a tábla felett megjelenik a kép. így nézhetik meg újra a laboratóriumi kísérleteket, vagy egy kiváló esztergályos munkamódszereiről készített filmet, esetleg festők, képzőművészek, építészek híres alkotásait. Azt hiszem, tudományos kutatók is szívesen dolgoznának a fizikai, vagy a kémiai laboratóriumukban. A házi tv-stúdió, a vetítőgépek, magnetofonok, diapozitívok, a különféle típusú televíziók és rádiók mind egy-egy szakma tökéletes elsajátítását szolgálják: Beszélgettem a másodikosok egy csoportjával. Az esztergályos, a lakatos a villanyszerelő szakmát választották, a gépek, a technika vonzza őket. Szerintük a legérthetőbb tantárgy a matematika és a fizika, mert „itt a számok és a képletek beszélnek“. Tizenötből öten lányok, s ők dicsekszenek, hogy az üzemek az új gépeikből egyet mindig itt szerelnek fel. A csehszlovák viszonyokat ismerve szokatlanul hangzott — éppen a lányok szájából —, hogy sok osztálytársuknak nem sikerült bejutnia a szaktanintézetbe, azért mentek középiskolába. Előnyben részesítették a munkásdinasztiák és a négy üzem legjobb dolgozóinak gyermekeit. E csoportban lévőknek majdnem a fele értelmiségi szülők gyermeke. Ez a jelenség óriási szemléletváltozást tükröz. A társadalmi megbecsülés ranglétráján előkelő helyre kerültek a szaktanintézetek. A fiúk említették: lurig Gagarin az első űrepülő is szaktanintézetben kezdte, éppúgy, mint az űrhajók neves konstruktőre Sz. Kozlov és sokan mások. „Három év alatt középiskolai képesítést szerzünk és szakmát is tanulunk, ezért előnyösebb a szaktanintézet, mint a középiskola. S aztán számunkra is nyitottak a főiskolák kapui“. Ennyit a véleményükről, amely nem egyedi, hanem általános érvényű. A négy üzem sok millió rubel beruházással hozta létre ezt a korszerű szaktanintézetet. Leonyid Valen- tinovics, a pártszervezet titkára beszélgetésünk során felelevenítette egy kedves élményét. A télen látogattak el ide a műszaki főiskolák rektorai. Azt mondták: itt mérnököket is lehetne képezni. Akik ezt a nagyszerű intézményt létrehozták, azok nemcsak a holnapra, hanem a holnaputánra is gondoltak ... Láttam egy szaktanintézetet, melyben a jövő század szakmunkásait képzik. CSETŰ JÁNOS A harkovi traktorgyár termékei (APN-felvétel) holnapra GONDOLVA
