Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-28 / 35. szám
A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG C—ívmelengető és izgalmas gyer- *" mekkori emlékeket idéz nekem ez a ház, az udvar, a kert. Em- v lékszem, egyszer itt fegyvereztük föl magunkat parittyával, fakarddal, kapszlis pisztollyal, és onnan, a kőfal tövéből indítottunk támadást a keresztes csapatok ellen, amelyek a temető fái, bokrai mögött rejtőztek; erről az udvarról hívtam csavarogni Pétert, aki a dombnak futó szőlőtőkék között kapált, meztelen hátán meg-megcsillanó verejtékcsöppökkel, a nap apró szikráival; a konyhában Kimet és Yisantot, akkor zsebünknek drága, de mégis illatos cigarettát szívtunk, persze, suttyomban, amikor Péter szülei nem voltak odahaza. Az •érettségi után még találkoztunk itt egvszer-kétszer, borozgattunk, aztán ki erre, ki arra indult valóra váltani álmait, jégverésben is olyan konok kitartással, mint ez a körtefa a régi ház előtt, minden éven. Aki azelőtt mindig Péterhez jöttem, most, esztendők múlva, az apjával szeretnék találkozni, elbeszélgetni egy futballcsapatról. — Mit mondhatnék én neked arról? Schön Vili jobban emlékszik mindenre, keresd fel őt. Meg aztán nem akarok én az újságban szerepelni. Szeretném, ha szerepelne, hát addig forgatom a szót, amíg nem fordul vele Boqoly Pali bácsi akarata, kedve — igenre a nem. És mert ketten könnyebb emlékezni. Schön Vilmoshoz megyünk, akit egész Király- belmec Sebön Vilinek, Vili bácsinak szólít, így ismerem a nevét én is, gyermekkorom óta. üt Derékig meztelenül jön keresztül az udvaron, a műhelyből, amelynél talán nincs is kedvesebb hely számára, sehol a világon. Azt jelenti neki ez a műhely, amit írónak a dolgozó- szoba, kutatónak a laboratórium, csillagásznak az űr. Tágas előszobában kínál hellyel, borral, a felesége cigarettával, kávéval. Pali bácsit, akinél annak idején nemegyszer kocintottam, most illata se csiklandozza a bornak, hónapok óta betegeskedik. Nehéz szavakkal beszél erről, és hogy régről ismerős életes hangulata ne zuhanjon bennük a földre, viccelődik. Régi tréfás kedvét máig megőrizte, ezt még az infarktus sem tudta kikezdeni. Oda- •odamond Vili bácsinak is, aki tizennégy éves Octáviáját hagyta ott miattunk. — Most csináltam át. Hogy értek-e hozzá? Sok mindent meg kellett tanulni az életben. Lakatos és bádogos vagyok, húsz éven keresztül az állami gazdaságban dolgoztam, ma is besegítek, ha kell. — Ügy tudom, sokan és gyakran fölkeresik, akárcsak az orvosokat, hogy javítsa meg, ami éppen elromlott. — Még éjszaka is felébresztenek. Helmecen Vili bácsihoz küldik azt, akinek már senki sem tud segíteni. A múltkor egy ridiküllel állítottak be, amelynek letörött a gombja. Az a kakukkos óra, ott a falon, jobban kakukkot, amióta megcsináltam. Tere- zínben rézlemezből, lombfűrésszel kezdtem kivágni ötágú csillagokat, amikor hallottuk, hogy közelednek az oroszok. Megérkeztek, és az egyik amikor látta, hogy mit csinálok, azt kérdezte, meg tudnám-e javítani az óráját. Megnéztem, aztán kértem, bogy hozzon benzint, amivel kimoshatom. De nagy volt az öröme, amikor elindult az óra. Megcsinál az ember mindent. — No, azért haragot még nem öntöttél — szól közbe barátja, aki ugyancsak járatos ezekben a dolgokban, volt kovács, sofőr, és amíg nyugdíjba nem ment, lakatosként dolgozott. — Azt még nem. Égy pillanatra Vili bácsi felesége áll meg mellettünk, kegyetlen éveket, fájdalmas emlékeket juttatott eszébe az iménti kis történet. — Ha nem az oroszok, elpusztulunk. Negyvenegytől negyvenötig voltunk Terezínben. Amit átéltünk, arról jobb nem beszélni. — Helmecről vittek el. Azelőtt Munkácson, Ungváron, Csajjon, Körmöcbányán dolgoztam. Ahol munkát kaptunk. Nem úgy volt, mint ma, hogy egy helyen húsz évet le lehet húzni. ☆ — A pétéjé, vagyis hát a munkásfutballcsapat huszonnyolcban alakult meg, harmincötben szétbomlasztották, mert kezdett jobb lenni, mint a burzsuj csapat. A pályánkat letiltották, nem engedtek játszani. — Ez sokszor megtörtént azelőtt is — mondja Pali bácsi. — Letiltottak a Vásártérről, mentünk a Csérre. Aztán a Térjék legelőjére. — Térjék azt mondta, játszhatunk a rétjén. De nagy élmény volt, sose felejtem el! Homokot hordtunk a rétre. elkészítettük a pályát, és a meccs előtt jött egy nagy zápor, a pályát elöntötte a víz, elmosta a homokot. Mégis lejátszoltuk a meccset. Kihúztuk a kapukat, átvittük a másik rétre, ahol fű volt. A közönség meg jött utánunk. Nagy ideje már ennek jártunk Uúgvárra, Munkácsra, Beregszászba, Nagyszöllősre, munkáscsapatokkal mérkőztünk. Egyszer teherautón mentünk Kassára, ahol három meccset játszottunk. Utána fagylaltestet rendeztek barátaink. Összetartott a mi futballcsapatunk. Meg akartuk mutatni, hogy mi is tudunk, van öntudatunk. Persze, nem volt köny- nyű. Az énszüleim fuvarosok voltak, és az üzletes azt mondta, nem ad nekik munkát, ha abban a csapatban fogok játszani. — Ki segítette a csapatot? — Öltözőnk nem volt. Hajdú István adta oda a műhelyét, nála öltöztünk. Voltak olyan szurkolóink, akik nemcsak jegyet váltottak egy-egy meccsre, de ajándékokat is adtak. Az egyik üzletes a felső részt a másik az alsót vette meg, vagy a teljes felszerelést. jó közönségünk volt és nagyobb, mint a másik csapatnak. — El tudod képzelni — fordul felém Pali bácsi —. milyen volt az, amikor felöltöztünk a tűzoltólaktanyában, és énekelve mentünk le a pályára, ahol már várt a közönség?! El tudod képzelni, mit jelentett a semmiből teremteni valamit?! És annyi ideig fennmaradni?! Amikor sehol sem hagytak békét! Minden attól függ, hogyan gondolkozik az ember, hogyan érez valaki vagy valami iránt. — Volt akaratunk, lelkesedtünk. Ha ma már furcsának is tűnik, de Homokot hordtunk a rétre mi azért is alakítottunk íutballcsapa- . tot, hogy a munkásság összefogását jelkéjiezzük, ilyen formában is harcoljunk azért, hogy nekünk is jó legyen, ne csak a gazdag fiúknak. Ha inás nem volt, tehénhólyagból csináltunk labdát. — Meg csizmaszárból csináltattunk. Ügy elloptam a csizmát, hogy észre se vették. Ki bánta, hogy fais labda készült belőle. A meccseket azonban jó labdával játszottuk. Lélegzetvételnyi szünetekben veszik át egymástól a szót, munkában az emlékezetet, csak toliam bírja a tempót. Ha olykor-olykor számhoz emelem a poharakat, jóformán csak arra jut időm, hogy az aranyszínű bor illatából vegyek magamhoz. — Ma pénzt kapnak a játékosok, üzemek támogatják a csapatokat — mondja Vili bácsi, akitől itt kérdem meg, hogy melyik poszton játszott. — Balszélső és bekk voltam. Szerettem a focit, szerettem sportolni. Birkóztam, bokszoltam. — De most már csak cipőt bokszolsz — csúfolódik egykori csapattársa, aki halfot játszott a szép emlékű gárdában. — Jaj, hogy ugráltak valamikor az izmaim. Fogammal vettem fel egy zsák lisztet, egyszer meg egy óriási medvét győztem le a cirkuszban. Száz koronát Ígértek annak, aki legyőzi. ötvenet kaptam, lealkudták, mert nem hitték előtte, hogy akad ilyen ember. Jól van, mondtam, jól jön annyi is ilyen nehéz időben. — Játszottak-e az úri csapat ellen? Letiltottak a Vásártérről — Játszottunk, de csak egyszer. Barnainé akarata, aki az úri csapat pártfogója volt. Megvertük őket. Ez a győzelem is hozzájárult ahhoz, felbomlott a csapatunk. — Ez a Barnainé bolondja volt a futballnak — mondja Pali bácsi. — Ha jól tudom, valamikor a Ferencváros díszelnöke volt, lehozatott ide nagy pesti csapatokat, a Hungáriát például. — Örülnék, ha néhány nevet fölsorolnának, akikre emlékeznek a mun- káscsapatból. Vili bácsi egy régi, recés szélű < fényképet hoz a szobából, arról sorolják közösen a neveket. Egy-egy névnél megállnak, elmondják vagy találgatják, él-e még az illető, és ha igen, hol van, mit csinál. A csapat edzője Lénán László volt, és akikről tudnak, vagy akikre emlékeznek: Bind István, Simon Lajos, Dobos Viktor, Orosz Géza, Karda András, Iván István, Kiss László. Pikor László. — Ez itt Bogoly — mutatja Vili bácsi. — Bogoly úr! — Bocsánat. Bogoly úr! — Azért! — emeli föl a fejét Pali bácsi, akivel együtt derülünk. Ilyenkor keveredik egy kis jókedv a múltba. — Amikor a közönségről beszéltek, akkor kellett volna megkérdeznem, mire futotta a bevételből, mire használták föl. — A pártsejtek fenntartására, ment belőle röpiratokra. Volt egy klubunk, árendát kellett fizetni érte — válaszolja Vili bácsi, aki harmincegytől tagja a pártnak, többször kitüntették, azzal is nemrégen, hogy képviselőnek választották. — Hadd mondjam még el, hogy nyolc évvel ezelőtt ösz- szeállítottuk a régi csapatot, ellenfélnek öreg kassai barátainkat hívtuk meg. A Kuglizóban baráti összejövetelt rendeztünk, és hogy produkáljunk valamit, én szöget hajlítottam, és egy fából készült súlyzót is fel kellett volna emelnem, lássák a kassaiak, hogy van még bennünk erő. De erre nem került sor, mert véletlenül ráültek, és összetört. így tudták meg, hogy vicc lett volna az egész. — Pali bácsit sokszor láttam azelőtt futballmeccsen. Eljár-e még, mint azelőtt? — Nem én. Gyomoridegességet kaptam a meccseken, olyankor sose vacsoráztam. Jobban a szivemre vettem mindent, hiszen én is játszottam valamikor. BODNAR GYULA A maccteket |6 labdával (átnőttük Gyökeres György felvételei (2), archív (1)
