Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-21 / 34. szám
HAJNÓCZY PÉTER Nem ígért mást, mint üzletet, mégpedig tisztességes üzletet, tehát semmi okot nem lát, hogy kerülgesse a dolgot, köntörfalazzon vagy hazudoz- zon, hasonlóan azokhoz, akik ilyen úton-módon akarnak célt érni; ami őt illeti, őszinteségét semmiképp nem kívánja — bármilyen erkölcs nevében — szembeszögezni mások ösztönös képességével és leleményével, csupán nem találja hatékonynak azokat a maga használatára. Mielőtt „a tárgyra térne“, szükségesnek véli, hogy bizonyos körülmények felől megfelelő tájékoztatást adjon, amelyet most „a mindkét fél számára egyaránt előnyös ajánlat aranyfedezeteként ünnepélyesen a lány kezébe helyez.“ Mesterségét tekintve: női szabó, aki munkáját hivatásának érzi, s mivel több mint harminc éve tanulja és gyakorolja „talán nem a legutolsók közt számon tartva a szakmában, valamint a közönség színe előtt“, engedélyt adott magának, hogy tehetségét a megrendelők kiszolgálásán túl a maga hasznára és élvezetére fordítsa. Varrt egy csodálatos ruhát, melynek szabásmintáját egy különös álom tárta elé hajnalban; szerencsésen sikerült papírra vetni a minta legfinomabb részleteit is még félálomban. Ezután a megfelelő kelméből megvarrta a ruhát, majd ismét csodálatos álmot látott: a ruha ráncai és gyűrődései hat számjegyet rajzoltak az anyagra; a számokat haladéktalanul és gondosan feljegyezte egy írótömbre, amelyet az első álma óta lefekvés előtt mindig az ágya mellé készített. Nem késlekedett megfejteni a számjegyek és a ruha titkos s ugyanakkor nyilvánvaló jelentését, amely nemcsak az egymásra vonatkozó kapcsolatban rejlett, de félreérthetetlenül utalt „bizonyos nagyszabású-ter - vek által valóra váltandó eseményekre a jövőt, mégpedig immár mindkettőjük boldog jövőjét illetően.“ Miért habozott volna, miféle „súlyos és fenyegető kötelesség halogatást nem tűrő parancsa“ kényszeríthette volna rá, hogy másként cselekedjék, mint ahogy — a józan ész sugallta tanácsokat ily módon teljesítvén — — cselekedett? A hat számjegy annak az ifjú hölgynek a telefonszáma, akivel beszél; egyedül és kizárólag az ő termetére illik a ruha, éppoly bizonyosan, mint amilyen magától értetődően le kell vetnie és a szekrény aljába lökni a régit, hogy emezt felölthes- se. Végezetül: nem kér semmi egyebet a ruháért cserébe, leszámítva azt a kegyet, hogy annak ajánlhatja fel, akire szabták, mint a nyilvánvaló igazság belátását: ingyen semmiképp nem adhatja oda, nem mondhat le bizonyos „ésszerű és méltányos ellenszolgáltatásról“ anélkül, hogy meg ne alázná a ruha viselőjét és készítőjét egyaránt, és ne támasztana megalapozottnak tűnő kételyeket a ruha kétségbevonhatatlan értéke iránt. Ügy véli: alázatát és tiszteletét legelőször is tulajdon alkotása előtt kell lerónia olyan módon, hogy értékét a lehető legmagasabb árban szabja meg. „Fölcsapott kártyákkal játszik“, ezt a közbeszúrást vastagon és piros vonallal óhajtja aláhúzni, „a továbbiakat illető esetleges félreértések elkerülése végett“. Másfelől, ha tévedett volna is munkája megítélésében, és amit mesterműnek vélt, valójában szemétre való rongydarab, el kell ismernie, hogy törekvéseit nem az eredmény, de első^ sorban mégiscsak vágyai minősítik; tehát az imént, amikor alkotása iránti alázatról és tiszteletről szólt, „értékét a lehető legmagasabb árban szabta meg“, kérését, sőt követelését akarta kifejezésre juttatni, hogy a ruha ellenértékét a lány a maga részéről hozzá hasonlóan „a legfelső határban“ állapítsa meg. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet kevesebb annál, amit csak adni képes, „amit kér- lelés vagy fenyegetés nélkül a maga akarata szerint, önszántából ad“. Maga sem tudja, miért nem csapta le az első percben a telefont, ahogy azt sem, miért hallgatta végig „ezt a szánalmas és zagyva történetbe csomagolt ajánlatot“. Akár az unalom és a kíváncsiság, vagy egyéb ok késztette rá, mely rajta kívül másra nem tartozik, „mintegy önmagára rótt büntetésként“, úgy döntött, a félremagyarázható hallgatás helyett „érdemben fog válaszolni a szabónak“. Először: ami a csodálatos álmokat, a ruhát és a ruharáncok rajzolta hat számjegyet illeti: a maga részéről inkább ajánlhatná a telefonkönyvet vagy a leselkedést a lépcsőházban azok számára, akik egy tizenhét éves lánnyal „titokzatos álmok verejtékes gonddal megfejtendő útmutatásai szerint óhajtanak ismeretséget és üzletet kötni, mégpedig tisztességes üzletet“. Felháborodásáról, amelyet egyaránt szít a szabó és önmaga iránt érzett némiképp fanyar ízű, de őszinte megvetés, nem kíván többet mondani, mint hogy biztosítja felőle a szabót. Érzelmei taglalása helyett célszerűbbnek és hasznosabbnak ítéli, ha ígéretéhez híven a tárgyra térve halogatás és köntörfalazás nélkül „érdemben válaszol“. Amennyiben — elképzelhetetlen?! — olyannyira szükséges lenne egy ruhára, hogy semmi nem tartaná vissza a megszerzésétől, mint hogy megfizesse az érte követelt „lehető legmagasabb árat“, talán akkor fontolóra venné a dolgot. Mondjuk: csakugyan hiányt szenved: sok minden más mellett egyebek közt szüksége van ruhára is ... De — mivel nem számíthat másra — szüksége van szülei szerény gondoskodására és a vőlegénye nagyon is belátható jövőt ígérő konok ragaszkodására is, ami, ha kissé közelebbről, vagy éppen „három lépés távolságról“ veszi szemügyre, leginkább talán még a szerelemhez hasonlít. „De hát, gondolja csak meg a szabó“: nem éppen a magány rettegésének görcse és iszonyata láttatta vele azt a bizonyos szabásmintát? A kettőjük „kapcsolatát“ illetően határozott nézete szerint egészen mindegy: a szabó a lépcsőházban és az utcán leselkedett utána, vagy csakugyan „csodálatos és titkos jelentésű“ álmok révén szerzett hírt felőle, beleértve a ruha ráncai által rajzolt számjegyeket is; tehát a kérdés egyáltalán nem „holmi üzleti jellegű megállapodás körül forog“. Igenis szüksége van ruhára is; a szabó viszont túlságosan nagy feneket kerítve az ügynek, „a jövőt, mégpedig mindkettőjük boldog jövőjét“ emlegeti, bizonyos „nagyszabású tervek által valóra váltandó eseményekről“ hord ösaze hetet-ha- vat ahelyett, hogy „becsülettel néven nevezné azt, amit cserébe a ruháért kapni akar“. Szüksége van a ruhára —- harmadszor mondja —, de „szülei és vőlegénye belé helyezett bizalmát nem dobja kockára egy tál lencséért“. Miután a szabó kissé eltúlzott esetlenséggel engedélyt kért, hogy' „igénybe vehetné-e néhány percre a fürdőszobát“, óvatosan lenyomta a kilincset, mint aki lopni készül. A koszcsíkos kádban egy sovány, fekete macska ült moccanatlanul a szivárgó csap alatt, aztán puhán a kőre ugrott és kisurrant a résnyíre nyitott elő- szobajtón. A szabó gondosan kulcsra zárta az ajtót, cigarettára gyújtott és nekifogott, hogy kimossa a kádat. A macska valamiképp mintha érvénytelenítette volna a „helyzetet“, amely csakugyan kissé valószínűtlen és „tisztázatlan“ volt. — Pénzt kell adnom neki. Kétszáz forint: annyi éppen elég lesz. Az „ügy“ ilyeténképpen való lezárására, ami véget vethetett volna mindenfajta habozó töprengésnek, viszont — be kellett látni — joga nem volt; a lány kétségkívül különösnek tetsző „viselkedését“ a kapcsolatukat illetően legfeljebb meghökkentőnek ítélheti, mindenesetre szokatlannak a hozzá hasonlóak szemében; egyéb „eredményre“ csak a tények nyilvánvaló és rosszhírű kiforgatása árán juthat. — Magyarázatra van szükséged vagy a lányra? Köhögni kezdett; a félig szívott cigarettát a vécékagylóba dobta, aztán meghúzta a láncot. A vízöblítő nem működött. — Ott a fazék a klozett mögött; öntsd le! A stabó előbb végrehajtotta a kétségkívül célszerű és segítő szándékot sejtető utasítást, s csak azután vette tudomásul igazán, mint aki valami «j adalékot vagy bizonyítékot kapott, amely végre talán segítségére lehet abban, hogy ne csupán átélje, de meg is értse a szerepét „egy ponyvaregény csörgő-rikító* címlapjára vagy szorongásos álomba kiválóan illő jelenetben“. Óvatosan a helyére tette a gyanús külsejű piros fazekat és hirtelen meghitt gyöngédség és bizalom támadt benne. — Ez legalább feladatot teljesít, ha nem is éppen azt, amire készülődött valamikor. Itt a fürdőkád. Talán mégsem neki kellene kisúrolnia, mivel nem az ő tisztálkodása következtében lett mocskos; a kádat, amelyben — mintha ennél mi sem lehetne helyeslendőbb és rendjén valóbb a világban — macskák üldögélnek ... Fürödni semmiképp nem fürdik, határozta el, hanem kizárólag a zuhanyt hasznájja. Döntése titokzatos úton-módon felerősítette a leöntő-fazék keltette jótékony, támaszt és biztonságot adó érzeteit: a zuhanyozás — összevetve a „kádfürdőzés“ viszolyogtató lehetőségével — egyértelműbb, önmagával azonos tevékenységnek tűnt, amely egyszersmind ártatlan és egyszerű képzeteket kelt valamiképp, akár a leplezetlen s cicomázatlan célok szolgálatába becsülettel kitartó fazék. De azután mi lesz, ha lezuhanyozott? Hogyan valósítsa meg azt a kétségbevonhatat- lanul őszinte törekvését, igyekezetét, hogy legalább ideiglenesen, alkalmazkodjék a zűrzavaros helyzethez, ugyanakkor fenntartásait, „megértő tiltakozását“ is a lány tudomására hozza? Másfelől — szék vagy fogas a fürdőszobában nem volt, tehát odabent kellett levetkőznie — hogyan lehet alkalmazkodni és tiltakozni a rend nevében, ha frissen mosdottan is, de mezítlább és meztelenül? Mondjuk: a szobába lép és ujjával meztelen bőrére mutatván komoly, ünnepélyes arccal meghajol, akár a méretre készített ruhát házhoz szállító régimódi szabómester: „a ruhája, hölgyem“. Kétségkívül hatásosnak tűnt s egyben hasznosnak is: nem kötelezi semmire „a továbbiakat illetően“. Viszont — akarva-(akaratlanul — nem éppen így s ilyen módon erősíti-e meg a „helyzet“ bizonytalan, ideiglenes és zavaros hangulatát és árulja el a leöntő-fazék kissé szerénynek és egyszerűnek ítélhető, de mindenesetre biztonságot nyújtó eszméit? Végül is afelől senki és semmi nem adhat biztosítékot, hogy mi történik majd, ha bemegy a szobába, mit szól a lány az „új ruhához“ és mi lesz ezután; a szabó, mint aki így akar időt és némi haladékot nyerni, „kisdolgát“ elvégzendő, a vécécsészéház lépett. — Ott a fazék a klozett mögött; öntsd le! Mintha a lány hangját hallotta volna; összerezzent, mint akit rajtakaptak, aztán lehajolt, és felemelte a fazekat. Ekkor csapta meg a gyomrot kavaróan ismerős bűz. „Húgyszag.“ önkéntelenül belenézett a fazékba, mintegy magához a testet öltött bizonyossághoz fordulván eligazító-fel- világosító tanácsért. A húgyszagot a leöntő-fazék árasztotta. A szabó óvatosan, lélegzetét is visszafojtva belenézett: tésztamaradványokat fedezett fel a fazékban, a tésztaszálák leva- karatlanul az edény aljára égtek, mintegy új bőrt képezvén ott, ahol le- pattogzott a zománc. — Sajtos tészta. Lehetséges volt. A tésztát, amit ebben a fazékban főztek, talán reszelt sajttal hintették meg és sűrített paradicsommal fogyasztották, de hogy főzés előtt vagy utána használták-e éjjeliedénynek, végül is, nem tudta eldönteni a szabó. — Lehet, hogy ebbe fojtotta a macs- kakölyköket, vagy alkalmasint a gyerekeit is, akiket nem kívánt világra hozni és felnevelni? Hogy — merőben gyakorlati megfontolások miatt is — kevéssé valószerű feltételezését elhessentse, a csaphoz lépett, hogy vizet eresszen a fazékba. És átvillant rajta a felismerés: a lány egyetlen tulajdona valójában ez az egy fazék, amelyet felváltva használ olyan módon, ahogy erre szükségletei kényszerítik. „Nyilván lopta valahol“, mintha egy önmagának feltett kérdésre kapott volna hiteles, megnyugtató és végleges érvényű választ, „de hát rá van utalva: szegény, egyedül, támasz és segítség nélkül él, még egy tisztességes ruhája sincs“. Lehajtotta a fejét, mint aki igent bólint, cigarettára gyújtott, aztán kilépett a telefonfülkéből. i sinte ordítot- Sjüket. ezt? Ezeket iga szörnyeCsitítgattak. inki sem bt- n szaporodó sményei lenä nekem a bocsássák sztikáját, és ek: a csont- többi rosszam lenne is ib érdekből ib? Az itteni g? Merthogy védelme és . — oktatott veges öreg n még el is g megmentő- i nagy ügy ík védeni a sen a halot- A halottak i még az ajott meg. Azt dom-e, hogy tyja, s hogy összeget rej- rzett? Vajon ílháborodova. úgy melléke- ő nagybácsi tban termé- ndenre. Még elbúcsúztak, tzzal kezdte, t elrontottam 1 kezdte, mi- ;ozunk, hogy érdekében át sokan még ílotta a legekben, egyea torzszülöts a fényűző és problemaz igazgatóm, írja e nyilatpalackot és ymás után. i. Magam lát- íolmink volt. íz. Hisz sem- ntúl másként rral a másik z emberiség- i, mióta csak add pusztul- ildogl Bánom ;lem törődne jük ezt! Még yan védekez- ígetlen a töb- ufát gyújtok, im a konzer- nindezzel a nességem ta- deltségem bi- lehetnék ebmi a lehető n befolyásol- acske a tank cnak tartunk, ndultunk s a :ségem itthon halomnyi eltilt hagymá.1. eszébe, hogy fiatalasszony- elő, meg kell konkurrenciá- 'ilágos legyen >sal fordulhat rágni: zivatar, meg ár ezen a vi- Én nem aka- akarok halva legközelebb S azért írom is én nagyon gondolok, ogy nem ne- órházat, ahol il másutt is L LOS fordítása Almási Róbert illusztrációja
