Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-21 / 34. szám

Ö nző vagyok. Nem tagadtam soha, és nem tiltakozom, ha a szememre vetik. Oly­annyira önző vagyok, hogy csakis ma­gamra gondolok. Hisz ennek a mérhetetlen önzésemnek köszönhetem, hogy Chicago peri­fériájáról idáig jutottam. A szüleim máig is ott élnek, a testvéreim nap nap után más-más építkezésen kilincselnek munkáért. Mivelhogy mindig csak magamra gondoltam elsősorban, így végezhettem el végül is az egyetemet és szerezhettem meg a doktori diplomát. Csakhogy rossz szakmát választottam. A má­sodik világháború után a fiatalok szinte ellep­ték az orvosi fakultásokat, mert csak nem akart béke lenni, és feltehető volt, hogy a katonai egészségügyi szolgálat mégiscsak je­lent majd valami védelmet az esetleges újabb harcok során. Emellett az anyagi szempont is sokat nyomott a latban. Csakhogy, amikor az egyetemek ontani kezdték a sok végzett or­vost, a honoráriumok hirtelen csökkenni kezd­tek. Meg aztán Koreában is az egészségügyiek­nek voltak a legnagyobb veszteségeik, mert bizony ott kellett lenniük az első vonalban. Ezt azonban csak hallomásból tudom. Jómagam nem voltam Koreában — szerencsére. De pénz­re sem tudtam szert tenni — szerencsétlensé­gemre. Így aztán örülhettem, hogy egyáltalán állást kaptam egy városi szülészeten, ahol a főorvos csakhamar megengedte, hogy operálhatok — akár a legsúlyosabb esetekben is. A ginekoló- giai operációk és az abnormalitások érdekel­tek. Nem volt a városban egyetlen barátom, még csak ismerősöm sem, így hát igyekeznem kellett mielőbb jó nevet szereznem. Egy év múltán már akár sötétben Is vállaltam volna a császármetszést. A méhen kívüli terhesség­gel kapcsolatos operációt olyan gyorsan csi­náltam, akár maga a főorvos. Még gyorsabban is ment volna, de nem akartam magamra ha­ragítani a főnököm. Végül mégis ilyen okból kerültem el onnan: kegyvesztett lettem. Egy nővér miatt. Olyan volt, akár az angyal, aki­hez gyerekkoromban imádkoztam. Ügy látszik, a főnököm is vallásos ember lehetett valami­kor. Ráadásul volt személykocsija Is. Csakhogy én ügyesebben operálok. A műtőben is, meg az életben is. Három hónap múlva kidobott mindkettőnket. Most az egyszer ráfizettem az önzésemre. Nem volt más választás, az egyik vidéki bennszülött kórházban kellett állást vállalnom. Más kiút egyszerűen nem volt. Odafelé egész úton az egzotikus tájra meg a jellegzetes la­kóira gondoltunk, még örültünk is. Hiába. Jó­formán ki sem mozdult/unk a kórházból. A szü­lészeti osztály olyan borzasztó állapotban volt, hogy éjt nappallá téve dolgoznunk kellett. Meg aztán nem is volt hova mennünk. A kór­ház nyolcvan kilométernyire van a vidék ■egyetlen városától, aminek mindössze egyetlen utcája meg vasútállomása van, ami összeköt bennünket a világgal. Csak különös alkalmak­kor megyünk oda, az egyetlen moziba vagy a szállóba. Nagyon ritkán. Itt mindenki keveset költ, senki sem akar itt maradni. Keresni aka­runk. Egyelőre mi is inkább a praxissal törő­dünk, gondozzuk a bennszülötteket. Mindegyi­künk szeretne felfedezni valami érdekeset és értékeset, amivel magunkra vonhatnánk a kül­világ figyelmét. Már azt hittem, hogy nekem sikerül. Az alatt a rövid idő alatt, amióta itt dolgozom, tapasztaltam, hogy az itteni szülések között nagyon magas az abnormális esetek százaléka. Sokkalta több, mint másutt. Koraszülések. És hónapról hónapra több. Leírtam megfigyelé­seimet, az egyes eseteket, és elküldtem a fő­városba. Sokáig vártam a válaszra. Néhányszor sürgettem is. Határozott tudomásom van róla, hogy K. professzort, akinek az előadásait oly szívesen és szorgalmasan látogattam, különö­sen érdeklik a torz alakok és a szörnyszülöt­tek. Nála láttam több különleges esetet — fej nélküli és vízfejű gyerekeket, nagyobb daga­natokat, mint maga a magzat, úgynevezett ösz- szenőtt ikreket, megnagyobbodott vagy meg­sértett magzatot — különlegességeket, amik itt naponta előfordulnak. A fényképfelvétele­ket is mellékeltem. Végül meggyőztem a fele­ségem, hogy most nincs szüksége új kosztüm­re, s azon a pénzen inkább elutaztam a fő­városba az említett klinikára. Végtére is a jö- vőmről volt szó. Hisz ez a felfedezés kész szenzáció! Csakhogy K. professzor úr egysze­rűen rám mordult, hogy az abnormális szülé­sek már rég nem érdeklik. Nyugodtan akar aludni, nem bolond, hogy emiatt zaklatásnak legyen kitéve. Most a fájdalommentes szülés foglalkoztatja. Nekem is ezt ajánlotta. Csak­nem kidobott a feltűnően fényűző lakásáról. Néhány évvel ezelőtt K. professzor úr rendsze­rint újságpapírt használt zokni helyett és ál­lítólag padlásszobában lakott. A szerkesztőségben előbb hallani sem akar­tak róla, hogy az írásomat közöljék. Mit gon­dolok én, ripakodott rám egy piperkőc titkár­féle, hogy még a cvikkere is ugrándozott belé, tán akarom, hogy ez a nagy tekintélyű folyó­irat leközöljön holmi nyers valóságot? Ha majd a beszámolómat kissé alaposabb elmé- lyültséggel átdolgozom, pontos forrásmunkák­kal, adatokkal, statisztikai számokkal és szak­emberektől vett idézetekkel is ellátom — ak­kor állítólag úgy jó év múlva szó lehet a köz­lésről. Nem vártam meg, amíg a fecsegő be­fejezi mondókáját, kitéptem kezéből a papíro­kat. Ezalatt látogatók voltak a feleségemnél. Két férfi járt nála, és nagyon udvariasan érdek­lődtek, vajon igaz-e hogy a nagybátyja csalás miatt ül, s miért nem tett erről említést, ami­kor a felvételét kérte a kórházba? A felesé­gem azt válaszolta, hogy ezt akkor senki sem kérdezte tőle. Az urak erre felvonták a szem­öldöküket, köszöntek, és eltávoztak. De Mária nyugtalan lett. Hazatértem. A kézirat a fényké­pekkel együtt ott hevert az aktatáskában az asztalon. Kint fullasztó hőség vöt. A mennye­zeti ventillátor nem működött. Már nem emlék­szem, melyikünk ígérte meg, hogy elintézi a javíttatását. Ezen összevesztünk. Ez volt az első összekoccanásunk. • Másnap hívattak az igazgatóhoz. Teljhatalmú ember volt a kórházban, eddig a köszönésemet is alig fogadta. Egy csöppet sem éreztem jól magam, amíg a feltűnő fényűzéssel berende­zett dolgozószobában vártam rá. A két titkárnő közűi egyik sem akarta elárulni, miért is hí­vattak, s az élcelődéseimre nagyon kimérten válaszolgattak. Az igazgató azonban kerek mosollyal foga­dott. Kényelmes fotelben mutatott helyet, szi­varral kínált — szivart szív attól való félel­mében, hogy tüdőrákot kap a cigarettapapír­tól — szóval, szivarral kínált és beszélni kez­dett. Szinte elárasztott könnyed fecsegésével, hízelgő szavaival. Hát hogy nem is sejtette, milyen kiváló szakember dolgozik a kórházá­ban, hogy számára meglepő a szerénységem és hogy kissé sértve is érzi magát, amiért írá­somat előbb nem neki mutattam meg. Tán azt hiszem, hogy a röntgenológust nem érdeklik a szülészet érdekes problémái? Öt minden ér­dekli. És felajánlotta, hogy írásomat közzé té­JOSEF NESVADBA teti a tartományi lapban. Kissé rövidítve ugyan, és a saját megjegyzéseivel. Az én mun­kámat, ki szeretné egészíteni a saját témájával, ami az itteni őslakosság degenerációjával fog­lalkozik. Végül felajánlotta, hogy szabad időm­ben nyugodtan használhatom az autóját. Meg­köszöntem. Az igazgató kocsijában várakoztam a labora­tórium előtt, ahol a feleségem dolgozik. So­káig várakoztam. Egész idő alatt azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy a degeneráció folyamata olyan gyors ezeknél a szerencsét­len őslakosoknál. Hisz az abnormális szülések száma hónapról hónapra növekedik! Szinte hihetetlen volt. A feleségemmel kikocsiztunk a szabadba. Ez volt az első kiruccanásunk. Hamarosan kibé­kültünk. Nem tud haragudni. Hanem a vidék nem tetszik neki, ezt bevallotta. Nem érzi jól magát, már kezdettől fogva. Mióta idejöttünk, nagyon fáradt és levert, körülötte mintha min­den olyan nyomasztó lenne. Zord vidék ez. Körülnéztem. Tulajdonképpen én is fáradtnak érzem magam munka közben, s ezt az éghaj­lati változással magyaráztam. Meg aztán, miért lenne ez zord vidék. Hisz mindenki irigyelte, hogy ide jövünk. Földi paradicsomnak mond­ták az utazók. Kis idő múlva elhallgattunk. Valóban nem volt ez valami sikerült kirándu­lás. Rendkívüli szélcsend honolt a táj felett. Néhány vadálattal is találkoztunk útközben, amelyek el sem szaladtak előlünk, mintha olyan szelídek, vagy inkább levertek lennének. Magam sem tudom. Megálltunk az egyik falucskában. Benzint akartam venni. De sehol sem volt benzinkút. Az egyik ház előtt kiskutya játszott. Hirtelen eszembe jutott valami. Tán ettől felvidul Má­ria. Meg akartam venni a kiskutyát. Valami­féle keresztezett fajta lehetett, hosszú füllel, rövidke lábakkal, kedves teremtmény. Csak­hogy a tulajdonosok hallani sem akartak a vásárról. — Miért? Tán olyan értékes fajta? — kér­deztem. — Nálunk minden kutya értékes — mon­dotta a tolmács szomorúan. És megmutatta a falut. Megdöbbentem. Visszafelé egy szót sem szóltam, pedig a feleségem mintha vidámabb lett volna. Mi lehet az oka, hogy errefelé még a kutyák között Is ennyire gyors a degenerá- ciós folyamat? Nemsokára autókaravánnal találkoztunk. Szándékosan álltam meg az utolsó kamionnál. Benzint akartam szerezni tőlük. A katonáknak különleges fehér egyenruhájuk volt, ilyet ed­dig még nem láttam. Még véletlenül sem mo­solygott volna egyikük sem. — Hova mennek? — kérdeztem őket, de úgy néztek rám, mintha nem értenék a kérdést. Majd az egyik apró termetű katona felém for­dult fanyar mosollyal.-— Gombázni — mondta. Csaknem vigyor­gott. Majd nyomban valaki rámordult a kocsi­ból. Szokatlan, furcsa tárgyakat, vittek, pony­vával letakarva valamennyi. Minden egyes autónak másféle volt a rakománya. Az egyik­ben hatalmas mutatóujj az égnek meredve, az­tán létrafélék, mintha gyerekjátékok, építő­kockák különféle nagyított változatai volná­nak. Több tízre volt tehető a kocsik száma. Volt mit tennem, amíg sikerült kielőznöm va­lamennyit. — Ugyan mire célzott? — kérdezte a fele­ségem nyugtalanul. Nem akartam feleslegesen megrémíszteni. Előttem már világos volt, mi­féle gombákra gondolt. A robbanások! Körül­néztem. A karaván már jócskán mögöttünk maradt, csak nagyon lassan haladt a völgyben, mint valami hatalmas szürkészöld mérges száz­lábú. Az első mérges állat, amit ezen a vidé­ken láttam. Megeredt az eső. A ház előtt nem akartam kiengedni a feleségem a szakadó esőbe. Pe­dig nagyon mehetnékje volt a vacsora miatt, a takarítás, a televízió műsora miatt, s csak­nem összevesztünk ezen. De nem engedtem ki a zuhogó esőbe. S akkor hirtelen átkarolt és csókolni kezdett. Másra magyarázta a tar- tóztatásomat. Az igazat megvallva, nem a sze­relmeskedésen járt éppen az eszem, de hát a feleségem nagyon csinos, kívánatos teremtés, s egyelőre úgy szeretjük egymást, mintha nem is házasok volnánk. A kocsiban maradtunk még azután is, amikor már rég elmúlt a zi­vatar. A szülészeten nem vártak rám. A szülések le­vezetését különben is rendszerint a szülész­nőkre bíztam. Nem kelthettek fel minden szü­léshez, hisz akkor sosem aludtam volna ki magam. Meg aztán a normális lefolyású szü­léshez az orvos felesleges is — a véleményem szerint. Az ilyen esetekben csak jelentéktelen beavatkozásra van szükség. Az emberiség hosszú évezredek óta szaporodott szülészetek nélkül is. Gyakran csupán szemlélője vagyok e csodálatos eseménynek. Mint a néző, aki legfeljebb elronthat valamit. Így hát most sem a szüléshez jöttem. A nyilvántartó könyvet ke­restem. A két évvel ezelőtti szülésekről szóló bejegyzéseket, kimutatást. A torzszülöttek -ak­kori százalékát. Csakhogy a könyveket nem találtam. Állítólag az igazgatóság már tavaly bekérte azokat. Az éppen vajúdó nő egy cseppet sem jajve- székelt. Érdekes, azt szokták mondani, a szü­léskor annál inkább jajveszékelnek, minél mű­veletlenebb a nép. S ezek az őslakók itt bi­zony nagyon alacsony szinten élnek. Ottma­radtam a vajúdó nő mellett. Váratlanul megra­gadta a karomat, hogy csaknem megijedtem. Mintha én megmenthetném. Én ... Elrendeltem, hogy hozzanak oxigént, és adjanak be neki szülési fájdalmat előidéző injekciót. Mert szü­lés esetén az ember szánalomból fokozza a szülési fájdalmat — néha. Az újszülött csupasz arccal és fejletlen ko­ponyával jött a világra. Néhány perc múlva meg is halt. Az anya sírva fakadt, csendesen zokogott, nyöszörgött, sírdogált és anyanyel­vén minket átkozott. , Az igazgatóhoz rohantam. Éppen látogatói voltak. Magas rangú tisztek és három profesz- szor, fizikusok, akiket az újságokban közölt fényképükről már ismertem. Útközben álltak meg itt, hogy egy kis pihenőt tartsanak. Előbb csak lassan, megfontoltan beszéltem, aztán egyre hevesebben, a tam. Végképp elront — Meddig akarja a szörnyszülötteket? teg... Nem hagyták, hog Elsősorban, hogy áll zonyította be, hogy torzszülöttek a sugá nének. — Én bebizonyító! robbantások számát rendelkezésemre az mindent bizonyítani dudorokat, a fehérvé indulatú daganatot is Másodszor meg — — a kísérletek állít történnek. És hogy i őslakosság vagy az e ezek a kísérletek a; megmentése érdekéb ki komoly ábrázatta professzor, egy agga hitte, amit mondott, jének képzelte magé áldozatot is követel, békét. — Ez biztosan sik tak úgysem kívánjé aligha fognak háború És faképnél hagyta tót is bevágtam maga Kint két udvarias i tudakolták, van-e fel a feleségemnek van ez a nagybácsi valal teget, amit sikkaszt! nem az új rokonnál — Nem! — mordu! Megköszönték a vála: sen figyelmeztettek, ügyének kivizsgálásé szetesen számítanom a legrosszabbra is! É Otthon az igazgató hogy már nem Is hart az ünnepi estjét. Aztá lyen fontos dolog, a mindez az emberiség folyik. S hogy e felac ma sem képesek feli jobb feltételeket a le nesen a fővárosban. — S az ára? — Hogy nem fogla] tek eseteivel. Eszembe jutott K. lakása. És a fájdalon tlkáját választottam. — Nagyszerű! — ö — Már akár holnap m kozatot. Aláírtam. Fütyülök Ahogy elment, felbe felhajtottam néhány Nem tudtam, hol lehet tam a csomagoláshoz Csupán két bőröndre mi vagyonunk sem v lesz. Közben ittam után. Miért törődjek gél? önző vagyok, ezt élek. Mit nekem a tá janak, a fő, hogy él is én, ha mind meg) valaki, ha én haldoko köpnének is egyetl Me hetnék? Hogyan? Nen bitől, a társadalomtól, felkattíntom a kapcsc vet vagy felhúzom a társadalommal szembe núsítom, a függőségen zonyítom. Legfeljebb e ben a hatalmas masi leglassabban forog. D hatná egy ilyen csöp haladásának irányát? Mit tehetnék én, ami] sebesség egyre fokozó Benyitok a hálószot volt. Éppen most ébre rom. — Uborkát akarok! val... — Minek? — Enni — néz rám Csakis egy nőorvosn mit jelent az ilyen kí\ nál. Csak a szülésszel neki magyarázni — m hoz hajtottak a városb, a diagnózis. Csakis a elő, hogy egyenest a : — Gyerekem lesz! Megriadtam. Eszeml hogy mennyi ideje is déken, meg az a sok l rok fej nélküli gyere született csecsemőt! nem! Mert én önzí e sorokat is. Merthog önző vagyok, és csaki: Azon senki se csodi veztem meg a vidékei mindez történt. Mert megtörténhetik. Akár i V

Next

/
Oldalképek
Tartalom