Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-21 / 34. szám

ozsrn II . 21. 9 1934. február 10-én nagysikerű hangversenyt adott a dalárda. A Ma­gyar Űjság örömmel számolt be „er­ről a nemes szándékú és sokat je­lentő ünnepélyről, amely képes volt összefogni a magyar és szlovák dal jegyében a különféle világnézeti, fe­lekezeti és nemzetiségi szempontok szerint tagozódó társadalmi rétegeket. A vidéki városok társadalmi életében az elszegényedett kisebbségi kultúrá- • nak úgyszólván egyetlen életerős in­tézménye a dalos egylet, amely hivat­va van az egymás mellett élő népek kibékülését elősegíteni. A Rozsnyót Dalos Egylet hangversenyének ma­gyar népdalegyvelege és a szlovák dalkoszorú, ezt a hivatást igyekezett betölteni.“ Ezerkilencszázhetvenhetet írunk. Több mint egy évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza a rozsnyői énekkar tör­ténete. Az első tagtoborzás 1863-ban történt. A szervező bizottság „Rozsnyó város közönségének“ pártfogását kér­te, s hogy nem eredménytelenül, ar­ról az 1864. január 28-án a dalárda javára „tartatott tánczvigalom“ tanús­kodik, melyen a dalárda három dalt adott elő. A dalárda 1883-ig műkö­dött 1910-ben újra alakul. Egy régi jegyzőkönyvben ez a figyelemremél­tó (és mennyire időálló) bejegyzés található: „Miután pedig szép számmal van­nak városunk polgárai közül, kik is­mét dalegyletté tömörültek, hogy a dal hatalmával, a szívek érzelmeivel nemesítőleg hatva a társadalmi köz- szellemet más haladó városok pél­dájára emeljék; és hogy nemzeti ér­zelmükkel egyszersmind nyelvünket képző honi dalaink rendszeres han­goztatása által a hazaszeretetei ápol­ják, a dalárda alakuló gyűlését meg­tartottuk. Az aláírottak egy állandó — felekezeti vagy más korláthoz nem kötött — városi dalárdává megalakul­ván kötelezzük magunkat 3 egymás után következő évre annak buzgó tag­szívesen jártunk a próbákra", „a fia­talokat csak a táncdal érdekli“, „ma­napság csak a pénz érdekli az em­bereket“, „közönyös a nép“, „amióta rádió meg tévé van, nem lehet az embereket kimozdítani otthonról“ —, ilyen és hasonló véleményeket hallot­tam. Jó volna azt hinni, hogy ez csak az idősebbek szemlélete, akiknek az a régi a kedves, a jó. A mai húsz- harminc-negyvenévesek —, akik tá­volmaradását annyira hiányolják az énekkarokból, színjátszó csojportokból a mai hatvan-hetvenévesek — egy­szer talán majd ugyanezt mondják az akkori húszéveseknek. Csak attól fé­lek hogy a mai hatvan-hetvenévesek­nek — igazuk van. — Mindig szerettem a dalt. Nekem a dal a hobbim... önálló hangver­senyeket adtunk, mindig telt ház előtt. Ma nem tudunk rendezni ének­kari hangversenyt. Nem jönnének el. Pedig régen itt Rozsnyón három szlo­vák és három magyar kultúregyesület működött. És a fellépőruhát a saját pénzünkből vettük, csak a felszaba­dulás után káptuk ingyen. A tagok között volt bányász, hi­vatalnok, munkás, iparos. Énekeltünk operarészleteket, népdalegyvgleget, szlovák meg német dalokat is... — Jó énekkarok voltak valami­kor. Komáromban, Léván, hű de szép nők énekeltek a lévai vegyes karbanl A legjobb volt talán a kassai ének­kar, de szerintem a rozsnyói is... — Melyik volt a legnagyobb siker? — Mindegyik nagy siker volt, de talán a losonci a lenagyobb. Haza sem akartak engedni. — Losoncon nem volt olyan jó énekkar? — Dehogynem. Csak mi operarész­leteket is énekeltünk. És volt ám hangerő! Az idősebb bányászoknak akkora hangjuk volt, hogy no! Mert akkor is volt közöttünk hetvenéves. De a fele fiatal volt, harminc-negy­venéves. A város végén kertek sorakoznak; parányi házikók — díszesebbek és szerényebbek — tarkállnak a gyü­mölcsfák között. Mert a parányi kert minden négyzetméterét okosan ki­használja tulajdonosa. A betonrenge­tegben élő ember számára drága kincs a zöld. Gyümölcsfák, paprika, paradicsom, néhány tő virág — min­denhol ez látható. Délelőttönként ki­halt a nyaralőtelep, ahogyan — kis­sé túlozva talán — nevezik ezeket a kerteket. Sehol egy lélek. Mégis, ott beljebb valaki mozog. Bizonyára nyugdíjas, ha munkaidőben kint van. Csak ö lehet az, mert a felesége azt mondta, itt találjuk. Lassan végez is a munkával, komótosan összeszedi a szerszámokat, berakja a vlkendházba — a tornyos, erkélyes, faburkolatú nya­ralók mellett szerényen simul meg ez a kis faház, de a célnak megfelel, szükségből lakni is lehet benne —, aztán bemegyünk a városba. Haza. Elmúlt dél. — Az asszony úgyis vár az ebéddel — mondja Munka József. Józsi bácsit nem először — és bizo­nyára nem utoljára — faggatják a régi dalárdáról. Hiszen azon kevesek közé tartozik, akik élnek a hajdani nagy hírű Rozsnyói Dalos Egylet tag­jai közül. Rajta kívül még hárman vannak: Vas József, Ocelník László és Jankó Miklós. — De már csak én szerepelek... a többiek kimaradoztak. jaivá lenni.“ Az alapszabályzat sze­rint az énekkar tagja lehet „nemzeti­ségi és osztálykülönbség nélkül min­den erkölcsi tekintetben kifogástalan egyén". Az első világháború alatt és után nem működik a dalárda, 24-ben kez­dik komolyabban szervezni ismét (és nem utoljára). De 1924 óta már Józsi bácsi is tagja az énekkarnak. — Két ajánló kellett és próbaének­lés. Szigorúság volt. Ha valaki há­romszor nem jött próbára, hát kitet­ték. Hetente kétszer jöttünk össze, de késni nem lehetett ám, mert akkor már morgott a karnagy, be sem en­gedte a későn jövőt, várjon kint, mondta. Ha megadta a hangot, senki egy szót sem szólt — most meg nyu­godtan beszélgetnek ... későn járnak, néha félórát is késnek, hol jönnek, hol nem. Kevés a fiatal férfi... Nagyon sok régi énekkaristával be­szélgettem. Szinte valamennyien pár­huzamot vonnak a valamikori és a mai énekkari kultúra, az énekkarok működése között, s feltűnő, hogy az összehasonlításból mindig a régi ének­kar került ki győztesen. „Akkor volt pontosság“, „önzetlenül csináltuk“, — Ha most lennék fiatal, talán színész lennék vagy énekes. Egész életemben tanultam. Röntgenlaboráns­ként dolgoztam, de besugárzást kap­tam, ott kellett hagynom. A vérátöm- lesztő állomásra kerültem, onnan mentem nyugdíjba. Negyvennyolcban megkaptam az állampolgárságot, ak­kor lettem párttag is. Tudtam éne­kelni, színdarabot játszani — nekem ez a mindenem. Amikor megalakult a Faluszínház, hívtak, hogy menjek. De akkor már két gyerekkel nehéz lett volna Pozsonyba költözni. De még most is szavalok polgári temeté­seken, ünnepélyeken. Színdarabot már nem játszom. Az énekkartól viszont nem tudnék megválni. Sokszor mond­tam, hogy otthagyom, a feleségem né­ha mérgelődött is, hogy már megint ez a dalárda, de most már nem bán­ja. Szeretem a dalt. Hiányzott volna az életemből, ha nem mehetek pró­bára. Mostanában jó az énekkarunk, csak több lenne a fiatal, meg járná­nak rendesen a próbákra. Sokszor nem tudunk új számot betanulni, csak a régieket ismételgetjük, mert nem vagyunk teljes létszámban. Szeret­nénk betanulni két dalt a régi reper­toárból, a Bányászdalt, meg a Her­vadó rózsaszálat. De a régi énekkar férfikar volt, ez a mostani meg ve­gyes kar. Jó lenne, ha valaki átírná ezt a két darabot vegyes karra... Mindig tanulni kell. Még akkor is, ha valaki hetvennégy éves, mint én. — Józsi bácsi a legöregebb tagja az énekkarnak? — Nem. A legidősebb. KOPASZ CSILLA A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG Munka József / A Rozsnyói Dalos Egylet

Next

/
Oldalképek
Tartalom