Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-03 / 27. szám
UTAZÁS OLASZORSZÁGBAN I. mumm ísmwm- “ i^'SSiSSS''1* jelentkeznek a ”felelo^atlvjny0K - Borgatagyürü Roma Korul L apozgatom olaszországi jegyzetfüzetemet, szeretném kikeresni belőle azokat a feljegyzéseket, amelyek túlmutatnak a napihíreken, afféle háttérként oázolhatóak fel a napi politika egymást kö vető eseményeihez. Nem a kor mányzó kereszténydemokrata párt és a kommunisták közötti megbeszélésekről, nem az Andreotti miniszterelnök támogatóinak és ellenfeleinek politikai nyilatkozatairól vagy például az olasz küldöttség egy-egy fellépéséről a Közös Piac valamelyik tanácskozásán, vagy a NATO valamelyik fórumán kell beszélni akkor, ha az ember megpróbálta néhány jellemző vonással felrajzolni a mai olasz mindennapok képét. Itt van egy szó, kétszer is aláhúzva: emberrablások. Igaz, azóta már a szó alá firkált néhány mondat végére odaírhatnám, hogy: kiszabadult — ugyanis De Martino szocialista vezető elrabolt fiát néhány hét után valahol egy elhagyott, vidéki útkereszteződésnél szaba dón bocsájtották. De hány emberrablás történt 1977 januárja óta olasz földön, amelynek teljes története nemcsak hogy megírhatatlan, hanem még mindig a nyomozás stádiumában van! Felírtam: volt egyetlen hétfő, amikor Milánóban és Rómában három emberrablás volt. Milánóban rabolták el (négy felfegyverzett ember a lakásából hurcolta el} Alfredo Cozzi bútorgyáros 18 esztendős fiát és ugyancsak az észak-olaszországi nagyvárosból és ugyancsak négy felfegyverzett ember tuszkolta be egy autóba Giuseppe Scalari gyógy szerárugy ár tulajdonost. A támadás Scalari üzeme előtt zajlott, néhány pillanatig tartott, s a szemtanúk csak a nagy gyorsasággal tovahajtó gépkocsit látták. A harmadik emberrablás Rómában történt, az áldozat Roberto Giansanti dúsgazdag ékszerész. Ezzel a három emberrablással az efféle esetek száma január óta 33-ra emelkedett, amiből kiszámítható, hogy a múlthoz képest is rendkívül gyorsan nő az ilyen bűncselekmények száma. Tavaly az egész esztendőben 48 olyan emberrablás volt, amelyről a rendőrség is tudott, s amelynél váltságdíjat követeltek az emberrablók. Jó néhány beszélgetésben kérdezősködtem Rómában az emberrablások dolgában. A válasz mindig ugyanaz volt: egyre nehezebb különválasztani a bűnözők vagy büncsoportok ál tál egyszerűen csak a váltság díjért elkövetett emberrablásokat a legkülönbözőbb szélsőbaloldali [ anarchista, maoista, trockistaj csoportocskák tagjai által elkövetett ugyanilyen bűncselekményektől. Itt, a második esetben ugyanis a pénzszerzésen kívül (amit soha nem mulasztanak el és a váltságdíj itt még nagyobb, mint a bűnözőknél] szerepet játszik a politikai zűrzavar keltésének akarata is. Az emberrablások, a fegyveres fellépések, a bomba- merényletek, amelyeket ezek a jelentéktelen létszámú, lényegében semmiféle tömegtámogatásra nem számító szélsőbaloldali csoportocskák elkövetnek, aztán jó alkalmat szolgáltatnak a jobboldalnak és a szélsőjobb- oldalnak, hogy általában a baloldal. általában a munkásszervezetek, általában a szakszervezetek ellen léphessen fel. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az utalásokat sem, amelyeket beszélgetőpartnereim arra tettek, hogy több szélsőbaloldali fellépés esetében bebizonyosodott, hogy hivatalos helyek, például a SID nevű ,fielbiztonsági szolgálat“ nagyon is megfontoltan együttműködtek az úgynevezett „Vörös brigádok tagjaival, azaz közön séges provokációról volt sző./ Semmiképpen sem tekinthető egyszerűen a napi politika kérdésének a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali csoportok szerepe és tevékenysége Olaszországban — olyannyira a valódi politikai színtér szélein foglalnak helyet, hogy ezeket már nem is lehet a józan politikai csoportok közé számítani. Április elején például megcsendült a telefon Nápolyban az ANSA hivatalos hírügynökség irodájában. Akkoriban még elrablói kezében volt Guido De Martino és a telefonáló az ő szabadon bocsátása ügyében tett javaslatot. Az „Oj Rend“ nevű újfasiszta szervezet megbízottjaként mutatkozott be, és azt mondotta: ha követeléseiket teljesítik, szabadon bocsátják Guido De Martinót. A követelések között az első az volt, hogy azonnal szüntessék be az „Oj Rend“ 119 tagja ellen Rómában folyó bűnvádi eljárást, és bocsássák mindannyiukat szabadon. Követelik ezenkívül, hogy a már elítélt Mario Tuti — ez az újfasiszta Empoli városában két rendőrt lőtt le — és Luigi Concutelli szabadon bocsátását; az utóbbi ellen szintén gyilkosság miatt hoztak ítéletet. A telefonáló ezután kijelentette: „Követeljük, hogy Andreotti rendeletileg oszlassa fel a baloldali szervezeteket, hogy Cossiga belügyminiszter hirdessen ostromállapotot a vörösök tüntetéseinek megakadályozására és lépjen fel a hadsereg ugyanezért. Mondjon le Leone elnök és a parlament.“ A magnetofonszalagra felvett üzenet azzal ért véget, hogy ha a követelésnek nem tesznek eleget, Guido De Martinót meggyilkolják. De Nápolyban nemcsak az „Oj Rend“ jelentkezett — az idézett telefonbeszélgetés előtt más névtelen telefonálók azt mondották, hogy Guido De Martinót a szélsőbaloldali „Fegyveres Proletárosztagok“ nevű csoport tartja fogságban és a banda börtönben tartott tagjainak szabadon bocsátása ellenében teszi majd lehetővé hazatérését... Akárcsak az emberrablás dolgában, egy pokolgéprobbanás ügyében is egyszerre „vállalta a felelősséget“ a szélsőjobb és szélsőbal — Cossiga belügyminiszternek egy római belvárosi bérházban levő képviselői irodája bejárata előtt robbant a pokolgép. De amikor római beszélgetéseim során megpróbáltam megkérdezni, hogy tulajdonképpen hol a határ a szélsőbaloldal még politikainak tekinthető (bár mindenképpen káros) szerepe és a terrorizmus között, nagyon nehéz volt világos választ kapni. Az a helyzet ugyanis, hogy ezek a szélsőbaloldali csoportosulások egymás között is kíméletlen harcot folytatnak. Láttam például Pisa városában a házfalak százaira mázolt jelszavakat, amelyek a „Lotta continua“, azaz a „Folyamatos, harc“ nevű maoista csoport jelenlétét tanúsítják, és mindjárt mellettük azokat a (igen drága nyomdai eljárással készült) fekete-vörös plakátokat, amelyeken az anarchisták egyik csoportja mindenki mást bűnözőnek minősített. Ráadásul ugyancsak Pisában mesélték az egyetemen, hogy az egyik, magát „autonóm diákmozgalomnak" nevező csoport — ezek számos robbantást hajtottak végre március-áprilisban — nemcsak a demokratikus baloldalt szidalmazta gyűléseinek röpcéduláin, hanem konkurrenciáját, a többi szélsőbalos társaságot is zavaros fejű és terrorista csoport nak nevezte ... Volt olyan magyarázat — többnyire polgári radikális körökből kaptam ilyen értékelést —, hogy a mind szélesebb hullámokat vető terror, növekvő számú erőszakcselekedet tulajdonképpen mindig az olasz gazdasági helyzet folytonos romlását mutatja. (Érdekes volt ezekben a magyarázatokban, hogy példaként mindig a szélsőbaloldalt hozták fel. A szélső- jobboldalról feltűnően kevés szó esett. Pedig áprilisban— májusban fél Olaszország házfalait teleragasztották az MSI — Movimento Sociale Italiana, Az Olasz Szociális Mozgalom, a legnagyobb újfasiszta csoportosulás neve — szemtelen hangú plakátjaival, amelyek minden baloldali, minden munkásszervezetet egyszerűen gyilkosnak neveztek. És mind több kiadvány, lapocska, plakát bizonyítja, hogy a szélsőjobboldalnak szinte korlátlan anyagi lehetőségei vannak, ha kommunistaellenes, ha szovjetellenes, de még akkor is, ha egyszerűen baloldalellenes propagandaanyagot akar forgalomba hozni! Ami a gazdasági helyzetet illeti, noteszomban lapozgatva egyre-másra hatjegyű számokra bukkanok: ezrekben, tízezrekben, százezrekben számolnak Olaszországban mindent. Felírtam itt magamnak: a pénzügy- miniszter megígérte, hogy hamarosan lesz „kemény líra“, az elképzelés szerint ezer lírából lesz majd egy... A munkanélküliek száma valószínűleg vala mivel több, mint másfél millió — egészen más adatokat mondanak a statisztika ismerői, mint azok, akik a különböző szakszervezeteknek a valósághoz valószínűleg közelebb álló adatait idézik. Többen is figyelmeztettek arra, hogy ha többet akarok tudni a háttérről, feltétlenül olvassam el Alberto Roncheynek, ennek a rendkívül népszerű publicistának a könyvét, amely a minap jelent meg, és rengeteg vitát keltett. Ronchey könyvének ez a címe: „Olaszországban történt“. A publicista azt állítja, hogy a bajok oka két forrásból ered. Az első az Észak és a Dél közötti fejlettségi különbség (Észak javára), melynek megszüntetéséről a kérész ténydemokrata kormányzatok tulajdonképpen három évtizede állandóan beszélnek, ám vajmi keveset tettek megszüntetésére. Ronchey szerint a másik ok a mezőgazdaság teljes csődje és az, hogy mivel valószínűleg milliós nagyságrendben vándoroltak a nagyvárosok zsúfolt peremére a paraszttömegek, Olaszországban valószínűleg néhány esztendő alatt kialakult egy olyan — ez Ronchey kifejezése — „szubproletariátus“, azaz a proletariátus legszegényebb rétegének viszonyai alatt élő csoport, amelyből a különböző úgynevezett autonomista csoportok és — megint csak Ronchey kifejezése — „nagyvárosi indiánok társasága aíakult ki. Nyomortanyák gyűrűje alakult ki Milánó, Torinó, Róma körül, szinte elképzelhetetlen nyomorúságos körülmények között „épült“ bádogból, karton papírból, deszkahulladékból, lemezdarabokból összeácsolt lakóhelyek zűrzavaros utcarendszere, „borgaták“, nyomorúságos külvásorok mindenféle egészségügyi felszerelés, víz, vi- 'ágítás nélküli gyűrűje. „Rómát jelenleg 70 illegálisan épült nyomornegyed veszi körül, ez' azt jelenti, hogy háromszázezer embernek kellene vizet, gázt, villanyt, csatornázást, közlekedést biztosítani. Mindez többszáz milliárd lírába kerülne“ — írja ezzel kapcsolatban Ronchey. De hát mindez -persze még mindig nem magyarázat az emberrablásra, a pokolgépre, terrorista csoportokra. GÁRDOS MIKLÓS VII. 3. (Folytatjuk)) 14 ÚJ SZÚ Diáktünteté s a római egyetemen — néhányan álarcot viselnek
