Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-03 / 27. szám

VII. 3. visszafelé, balra, oda, ahonnan átme­netileg eltávozott. Államosították a külföldi tulajdonú bauxit- és timföldipart (Guayana a tő­kés világ negyedik bauxittermelője), a brit érdekeltségű cukarnádültetvénye- ket, a cukor- és a rumgyárakat, a na­gyobb áruházakat — a népgazdaság 70 százalékát. Most készül a kormány nemzeti tulajdonba venne a bankokat és a biztosítóintézeteket is. A távozó angol, amerikai, kanadai szakembere­ket guayanaiakkal váltották fel, mind az államapparátusban, mind az ipar vezetésében ingyenessé tették az is­kolai és az egyetemi oktatást, az egészségügyi ellátást. Guayana diplo­máciai kapcsolatot létesített a Szovjet­unióval és a többi szocialista ország­gal, szorosra fűzte kapcsolatait a népi Kubával. Hoyte gazdaságügyi miniszter az idén januárban hivatalosan közölte a KGST Végrehajtó Bizottságának Ha­vannában ülésező tagjaival, hogy or­szága sokoldalú együttműködést kíván kialakítani a szocialista országok in­tegrációs szervezetével. A kormánypárt ideológiája is válto­zott: ma már a szocialista társadalom felépítését nevezi céljának. Ezt sajátos úton, a szövetkezeteken keresztül kí­vánja megvalósítani. Ennek megfelelően módosul az ellen­zék magatartása is. A Népi Haladó Párt, amely a kormánypárt választási visszaélései miatt korábban még a par­lamenti részvételt is bojkottálta, immár harmadik esztendeje az úgynevezett „kritikus támogatás“ alapján áll. — A kormánypárt vezetői — mon­dotta nekem Cheddi Jagan elvtárs — a legutóbbi időkben olyan kijelentése­ket tesznek, miszerint nézeteik alapja Marx, Engels és Lenin tanítása. Mi ezt az országunkban folyó, erőteljes ideo­lógiai harc eredményének tudjuk be és üdvözöljük azokat a jeleket, ame­lyek arra mutatnak, hogy ebben az irányban, a tudományos szocializmus irányában haladnak. Ugyanakkor az iparban és a mező- gazdaságban végbemenő folyamatokat a guayanai marxisták nem tartják egy­értelműen szocialista jellegűnek. Túl­burjánzónak mondják a korrupciót, gyakran esik szó* egy új burzsoázia ki­alakulásáról. Emellett viszont tagadha­tatlan az is. ami a munkásosztály ne­vében és érdekében történik ma Gua- yanában. A hajdani Mackenzie-be, a mai.Lin- denbe az utóbbi években készült pom­pás autóút vezet a rengetegen át. A bá­nyászvároska központja csatornázás nélküli utcáival, nyomorúságos kalyi­báival a felszabadulás előtti Nógrád Guayana etnikai térképe — indiaiak, négerek, indiánok, kínaiak, euróDaiak és mindezek keveréke — szembetűnően mesterséges képződmény, a klasszikus „oszd meg és uralkodj“ politika tuda­tos terméke. A gyarmatosítók mindig szították a különböző származású A központi autóbusz-pályaudvar tere Georgetownban (A szerző felvétele) Adhin Persaudot, a Post Mourant köz­ségben működő középiskola igazgató­ját nagy gondban találtam. Sztrájkol­tak a pedagógusok, s ezért szünetelt a tanítás. Ez már magában is kellemet­len dolog, különösen, ha államosított iskoláról van szó, méghozzá olyanról, ahol ingyenesen tanítják a gyerekeket — javarészt cukornádvágó munkások fiait és lányait. És nem akármilyen szellemben oktatják őket: az iskolában arra készítik fel a tanulókat, hogy a független Guayanai Szövetségi Köztár­saság öntudatos polgárai legyenek. A létező szocializmus országából ér­kező vendég hajlamos lenne afféle eszer-demagógiának kikiáltani a peda­gógusok munkabeszüntetését, ám a do­log mégsem ennyire egyszerű. Mert ha ez szabotázs, akkor minek nevezzük az államosított cukornádültetvények és az ugyancsak a külföldi monopóliumok­tól nemrégiben kisajátított bauxitbá­nyák munkásainak tavalyi sztrájkjait, amelyeket a guayanai kommunisták pártja, a Népi Haladó Párt támoga­tott? Az igazgató mint köztisztviselő nem helyeselheti tanártársainak sztrájkját, de mint haladó gondolkodású ember, megérti őket. Hiszen maga is tudja: nehéz megélni a pedagógusfizetésből. Ám Persaud, akivel egyébként magya­rul beszélgetünk (a budapesti Eötvös Loránd Tudomány Egyetem bölcsészka­rán végzett 1969-ben ösztöndíjasként), nem a sztrájkra hívja fel vendége fi­gyelmét. — A gyarmati időkben — mondja — a cukornádvágó munkások, a kisfur- merek gyermekei még az írás-olvasásig sem mindig jutottak el. Nem is műkö­dött akkor faluhelyen középiskola. Ma pedig ők járnak ide, s kerülnek innen tanítóképzőbe, magasabb műszaki isko­lába, meg a georgewtowni egyetemre. Igen, óriási változások mentek végbe Guayanában — volt Brit Guyanában — a függetlenség 1966. évi kikiáltása óta, de egy évtized még nagyon kevés volt ahhoz, hogy eltüntesse a gyarmati ura­lom maradványait. Mi több, csaknem bizonyos, hogy ezeknek egy része so­hasem tűnik el nyomtalanul. Az Atlanti-óceánparti fővárost, Geor­getown! gátak védik a tengertől, amely különben, dagály idején elöntené az ut­cákat. Ezeket a töltéseket még az or­szág első hódítói, a holland gyarma­tosítók építették. Az őket váltó ango­lok emlékét őrzik a valamelyik György királyról elnevezett város György-stí- lusú, de itt fából ácsolt közénületei — bíróságok, templomok, a parlament — is, nem is szólva a némileg hivalkö- dónak ható londoni utcanevekről, az Oxford Streetről és Regent Streetről. De a gyarmatosítókra emlékeztet Georgetownban a tengerparton újjáépí­tett nagy kerek indián sátor is: az ős­lakosok, hogy elkerülje a teljes kiir­tást (mert a Karib térség más gyarma­tain erre a sorsra jutottak), kénytele­nek voltak az őserdőbe menekülni in­nen. Azóta is ott élnek néhány tízezren, míg Guayana 800 ezer lakosának túl­nyomó többsége az ősbozóttól megtisztí­tott, egészen keskeny tengerparti sáv­ban él. Egyébként csak itt találhatók megművelt földek, betonutak is. Sőt, még Georgetown nemzeti emlék­műve, az afrikai totem-oszlopra emlé­keztető Cuffy-szobor is a gyarmatosí­tókra emlékeztet. Arra a kegyetlen sorsra, amely ellen Cuffy vezetésével 1763-ban fellázadtak az Afrikából ide­hurcolt néger rabszolgák. A felkelést a gyarmatosítók vérbe fojtották. A XIX. században Indiából hoztak itteni ültet­vényekre munkásokat, később Kelet- Ázsiából csábítottak ide dolgos keze két. guayanaiak ellentéteit és azokat távo* zásuk után is mintegy időzített bomba­ként hagyták hátra. Az 1950-es években a guayanai mar­xisták, Cheddi fagan Népi Haladó Párt­jának tagjai álltak a függetlenségi moz­galom élére. A lakosság legnagyobb ré­sze őket támogatta és a korlátozott ön- kormányzat idején az indiai szárma­zású Jagan lett a miniszterelnök. Hogy azonban ne ez a kormány vegye át a hatalmat a távozni kényszerülő gyar­matosítóktól, a nyugati titkosszolgálatok rést ütöttek a hazafiak egységes front­ján. Mesterkedésük nyomán a pártból kivált a néger tagok túlnyomó többsé­ge és L. F. S. Burnham vezetésével Népi Nemzeti Kongresszus néven ön­álló pártot alakítóit Faji zavargások, véres összecsapások törtek ki Guayaná­ban. Nem egészen tiszta eszközökkel hatalomra került a Népi Nemzeti Kong­resszus, amely azóta is kormányozza az országot. A pártok, valamint a városi és falusi lakosság többé vagy kevésbé faji ala­pon való megoszlása (a falvak népe javarészt indiai származású és a Népi Haladó Pártot, a városlakók többsége néger és a kormány pártot támogatja) azt mutatja, hogy a gyarmatosítók ál­tal hátrahagyott időzített bomba ma is ott van még Guayanában. Ám az el­múlt évek eseményei egvben azt is tanúsítják, hogy a bomb* gyutacsa egy­re inkább berozsdásndik. Mind többen ismerik fel az ország nemzeti címeré­ben olvasható jelszó bölcsességét; „Egy nép, egy nemzet, egy sors“. A Népi Nemzeti Kongresszus — a néger munkások, kisemberek pártja, — osztályérdekeiktől vezettetve elindult bányászközségeire emlékeztet, de még azoknál is összehasonlíthatatlanul sze­gényebb. Éppen itt robbantak ki az el­múlt években a jobb életkörülménye­kért folyó sztrájkok. (Ám a korábban kanadai tulajdonú ALCAN vállalat tim­földgyárától keletre — a kombinát és a hitelszövetkezetek anyagi segítségé­vel — már épül a szövetkezeti lakó­telep. A helyi szokásoknak megfelelően (a kígyók, az árvizek elleni védekezé­sül) betoncölöpökön állnak a családi házak, amelyekben rendszerint három­négy szoba, konyha van, a csapból fo­lyik a víz és villany világít. — A dolgozók esti iskolákban, tanfo­lyamokon képzik magukat. Munkás­könyvtár, sportegyesület, vadásztársa­ság, művelődési ház működik — ma­gyarázza Hamilton mérnök és hozzá­teszi: — úgy, ahogyan Kubában és Csehszlovákiában láttuk. A Guybau államosított vállalat kül­színi bauxitbányájában működik a világ állítólag legnagyobb, több mint száz méter gémkinyúlású exkavátora, amely a „Sylvanus Macyorrick elvtárs“ nevét viseli. Névadója egy régi szakszerve­zeti harcos, itteni bányász volt, aki nem sokkal a gépóriás tizembe helye­zése előtt hunyt el. Az „elvtárs“ egyébként teljesen ál­talános megszólítás ma Guayanában. Mind a hétköznapi, mind a közéletben így szólítják egymást az emberek. Ez dukál a hordárnak és a köztársasági elnöknek egyaránt. A lindeni kombinátban kibányászott bauxitot és az itt feldolgozott timföl­det kis uszályokon viszik a tengerig és ott rakják át a távoli országokba induló nagy hajókra. És az igazi hasz­not is ott fölözik le a guayanai föld államosított kincseiről. Mert a zsíros profitot az vágja zsebre, aki a timföld­ből alumíniumot olvaszt, majd készter­mékké dolgozza azt fel. Ehhez ugyanis óriási beruházások kellenek, meg töméntelen villamos ener­gia. Azzal pedig Guayana nem,rBendel- kezik. Merész terveik vannak, egyebek között egy olyan vízi erőmű felépíté­sére a Mazaruni folyón, amelynek már az első lépcsője több. mint egymillió kilowatt kapacitású lenne. Az előzetes műszaki tervek is készen állnak, csak éppen külföldi hitel kellene a megvaló­sításhoz. Maga Guayana nyilvánvalóan nem rendelkezik az ehhez szükséges erőforrásokkal, hiszen fő mezőgazda- sági termékének, a cukornak, a rend­kívül alacsonyra esett világpiaci ára amúgy is nehéz helyzetbe hozta a nem­zetgazdaságot. A gyarmatosítóktól örö­költ nyomasztó munkanélküliség több munkahelyet biztosító beruházásokra serkenti a kormányt. Az amerikai és más külföldi, tőkés bankok pedig egy­más után mondtak nemet a george- towni kormány hitelkérelmére. Washington — legalábbis a jelen kö­rülmények között — egyáltalán nem kíván könnyíteni a haladó guayanai rendszer gondjain. Ellenkezőleg. A kül­földi monopóliumok tulajdonának álla­mosítása és Guayanának a szocialista országokhoz való közeledése után a reakciós amerikai sajtó uszító kam­pányba kezdett az ország ellen és a Karib térségben kialakuló kubai—ja­maicai—guayanai „vörös tengellyel“ ijesztgeti olvasóit. A kiszivárgott értesülésekből nyilván­való, hogy a CIA — akárcsak a másik haladó rendszerű, angol nyelvű karibi ország, Jamaica esetében — Guayaná­ban is a politikai és gazdasági desta- bilizáció (magyarán szólva: aknamun­ka) eszközét próbálja alkalmazni. Érthető módon igyekszik szembeszál- ni ezekkel a próbálkozásokkal a füg­getlen Guayna kormánya, amely követ­kezetesen el nem kötelezett politikát folytat. Mi több, az imperializmus de- stabilizációs kísérletei éppenséggel a szocialista világhoz közelítik az ország vezetőit. Amikor kapcsolatokat építünk ki kelet-európai testvéreinkkel — jegyez­te meg beszélgetésünk során Fred Wills külügyminiszter — elsősorban abból indulunk ki, hogy Kelet-Európát nem terheli történelmi felelősség ha­zánk egykori gyarmati helyzetéért. Nagy lehetőségek vannak együttműkö­désünkre ... Az önök és a mi célkitű­zéseinkben, elképzeléseinkben nagyon sok a közös pont. Guayanában ma nincs olyan számot­tevő szervezett politikai erő, amely nyíltan fellépne ez ellen a politika ellen. Hiszen a kormánynak tulajdon­képpen csak lojális ellenzéke van, a Népi Haladó Párt személyében, s az legfeljebb csak „balról“ bírálja, azért, hogy nem halad még következeteseb­ben az antiimperialista, a szocializmus felé vezető úton. Egy nép, egy nemzet, egy sors. E dél-amerikai kis ország népe már részbe a saját kezébe vette sorsának irányítását. És alapvetően tőle függ, hogy hogyan irányítja azt. KULCSÁR ISTVÁN GUAYANA:mpM $ 'Si' . i § ,'j. ' h g i %I• % ' í PJ % * •• Vj r-^t ■ ; i.>' ... ít-í 1BBK uCCSsj^ *s£g HBMW H n un»

Next

/
Oldalképek
Tartalom