Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-30 / 5. szám
lam egyetlen fillért sem költ kiképzésükre. Éppen így értek el 3,2 milliárd dolláros megtakarítást (főként az Egyesült Államokban), amikor a legutóbbi húsz év alatt Latin-Amerika 160 ezer tudósa hagyta el hazáját. A nigériai West-African Pilot tanúsága szerint csupán 1973-ban több mint 6600 afrikai szakember költözött az Amerikai Egyesült Államokba. Pedig a „fekete kontinensnek“ igen nagy szüksége van szakképzett nemzeti káderekre. 1974- ben például valamennyi fiatal afrikai államban együttvéve mindössze 12 000 tudományos dolgozó volt. Az „ész-vadászok“ Ázsiára is 1977. I. 30. N in Hatalom és tehetetlenség Az APN tudósítója interjút készített Igor Besztuzsev Ladával, a neves szovjet tudóssal, a Szovjet Szociológiai Társaság prognóziskészítő osztálya elnökével, a Nemzetközi Szociológiai Társaság futurológiái kutatóbizottságának társelnökével. Az interjú szövegét az alábbiakban közöljük. • Hogy a tudomány áldás vagy átok lesz-e az emberiség számára: ez egyáltalán nem eldöntött kérdés — jelentette ki a húszas években Bertrand Russel, az egyik legkiválóbb matematikus és filozófus. Napjainkban E. Mishan angol közgazdász, Russel honfitársa, a kutató gondolatot csökönyös lónak tekinti, amelyet meg kell fékezni, mert másként — úgymond — „szociális diszharmóniát, vagy ökológiai katasztrófát idéz elő“. Honnan ered ez a furcsa magatartás a tudomány iránt? — Nyugaton sokan vannak, akik szociális, ökológiai vagy más bajokkal találkozva, a rossz gyökerét, ki tudja, miért, éppen a tudományban keresik. Nem ok nélkül terjedtek el a legutóbbi időben olyan nézetek, amelyek az „eszmék iparát“ arra a sorsa ítélik, hogy örökké szemben kell állnia az emberi lényeggel. Az ilyen elképzelés, mely lényegében a tudomány elleni tiltakozás, nyilvánvalóan nagy tévedés. Ismeretes például az a tragikomikus eset, hogy a francia Renault munkásai a tömeges elbocsátások miatti felháborodásukban szétzúzták a számítógépeket, mivel állítólag ez „döntött a részleges munkakizárásról“. Az „elektronikus agy“ azonban csupán a piaci konjunktúra elemzéséhez nyújtott segítséget a belétáplált program alapján, a döntést nem a gép hozta, hanem a vezetőség, mégpedig a tulajdonosoknak a munkások érdekeitől idegen érdekét tartva szem előtt. Az ilyen esetekben olykor mégis a tudományos-technikai haladást nyilvánítják a „szociális diszharmónia“ okozójának, és egy dzsinn démoni erejét tulajdonítják neki — amely kitört a palackból és mindenféle szerencsétlenséggel fenyegeti az embereket. S ebből fakad a tömeges „kiábrándulás a hajdani reménységből — a tudományból. Ennek a pesszimizmusnak a forrásaira alkalmasint két nevezetes esemény 150-ik évfordulója is emlékeztetett nemrég — s ezeknek egybeesését valósággal jelképesnek tartom. 1825-ben Lord Russel hazájában üzembe helyezték az első vasutat, s ezen George Stephenson mozdonyai jártak. Ugyanabban az évben gazdasági válság rázta meg Angliát. Egyrészt: gyorsult az előrehaladás a tudomány következtében, s lehetővé tette a gőzenergia igénybevételét. Másrészt: a gazdasági fejlődés ugyanolyan gyors ütemben visszaesett. De mi köze ehhez a tudománynak? Az ok magában a polgári társadalom természetében rejlik. A tudásnak csupán egyetlen olyan eredménye, mint amilyen a gőzmotor, alkalmazásának első fél évszázada alatt — ahogyan Engels megállapította — valóban többet adott a világnak, mint amennyit a világ kezdettől fogva a tudomány fejlesztésére költött. Az elektromos- és az atomenergiáról, az űrhajózásról és az elektronikáról nem is beszélve! Ha pedig megkezdődött a „kiábrándulás a haladásból“ — akkor ezt éppen a szociális megrázkódtatások segítették elő. Köztük a gazdasági bumerángnak az a bizonyos első, már említett csapása és az utána következő sók csapás. Elegendő, ha a XX. század harmincas éveinek nagy visszaesésére emlékezünk, amikor a gőz korát az elektromosság kora váltotta fel; és a soron következő válságra, amely a hetvenes években az atom, a rakéták és a számítógépek korszakában megtorpedózta a nyugati gazdaságot. A mesterséges holdak és a pilóták által irányított űrhajók természetesen segítséget nyújtanak az új nyersanyag- és tüzelőanyag-források felkutatásához. Ez azonban nem segített az Egyesült Államoknak az energiaválság elkerülésében. Ami a komputeresítést illeti — ez nemcsak megkönnyíti a munkát, hanem a kapitalizmus viszonyai között sok embert meg is foszt a munkától. „Az automata gépek bevezetése olyan munkanélküliséget idéz elő, amelyhez képest a termelés csökkenése, sőt a harmincas évek válsága is kellemes tréfának tűnik“ — figyelmeztetett Norbert Wiener, „a kibernetika atyja“. De ha az Egyesült Államok e téren megelőzte az összes többi országot, mivel 1976-ban a tlzenhétmilliő nyugati munkanélküli közül majdnem tízmillió jutott rá — akkor erről csak az „elektronikus gépezet “tehet? • Az utóbbi években Nyugaton arról írnak, hogy náluk van „minden idők legképzettebb munkanélküli-hadserege“. Soraiban egyre több a tudós, a mérnök, a pedagógus. Az értelmiség első ízben érezhette ennek az ostornak ennyire fájdalmas csapását. Nyugaton azonban sokan úgy vélik, hogy mindennek nem a munka és a tőke közti ellentét az oka, hanem éppen a tudományos-technikai forradalom, amely meggyorsította az ismeretek és a szakmák értékcsökkenését. Mi az ön véleménye erről? — Az igaz, hogy a középiskolában és a főiskolán szerzett ismeretek ma már nem elegendők az egész életre, mint valamikor régen. Manapság olykor már néhány év alatt elavulnak. Elhalnak a szakmák is, mégpedig intenzíven — évente tucatjával. Ugyanakkor több száz új születik. Olykor a régiek közül is sok átalakul, mégpedig gyökeresen. A tudományos-technikai forradalom azonban ebben „ártatlan vádlott“. Emlékezzünk csak: a Szovjetunióban, ahol a tudományos-technikai forradalom szintén az egész „oktatás—tudomány—technika—termelés“-rendszer korszerűsítését, az ismeretek és szakmák nem kevésbé intenzív értékcsökkenését idézi elő, mint Nyugaton — továbbra sincs „létszám fölötti állampolgár“. Hamarosan már fél évszázada lesz annak, hogy nálunk nincsenek „felesleges emberek“. Az egész nem szocialista világban ugyanakkor jelenleg háromszázmillió ilyen ember él. • Nyugaton manapság a hosszan tartó hanyatlás. után új fellendülésben és a foglalkoztatottság fokozódásában reménykednek. Ön mint prognóziskészítő mit szól ehhez? — A tudományos-technikai forradalom természetesen a Szovjetuniónak is felteszi a maga kérdéseit. Például szükségessé válik az állandó képzés. A jó pap holtig tanul — tartja a közmondás. Ezt nálunk elő is segíti a mindenki számára hozzáférhető oktatás, amely nemcsak ingyenes, hanem mentes mindenféle szociális korláttól is. Jelenleg az ország 255 millió lakosa közül 90 millióan vesznek részt az oktatás valamilyen formájában, s emellett mintegy 30 millióan sajátítanak el új szakmát termelőmunkájuk végzése közben — vagy tanfolyamokon fejlesztik szakképzettségüket stb. A káderek képzése, átképzése és továbbképzése természetesen egyre tökéletesedik. Nemcsak a Szovjetunióban. Nyugaton azonban ez nem nyújt biztosítékot a munkanélküliséggel szemben, mivel a munka és a tőke közti ellentét újra meg újra kiegészíti a „létszám fölötti lakosság“ sorait — most már „fehérgallérosokkal“ is. A munkanélküliség színvonala a közeljövőben nyilvánvalóan magas marad: ez ugyanis igen lassan „szívódik fel“ ... Olyannyira, hogy még a „gazdasági csoda“ viszonyai között is lehetséges. Emlékezzünk csak arra a nevezetes fellendülésre, amely 1965- ben kezdődött Japánban. Az ipari fejlődés páratlan ütemben gyorsult (évi 17—18 százalékkal) a munkanélküliség ugyanakkor még nagyobb lett, mint azelőtt. Míg 1965-ben 300, ezer emberre terjedt ki (a dolgozó lakosság 0,8 százaléka), 1972-ben már 730 ezerre (1,4 százalék)... Amikor pedig a hetvenes években megkezdődött az újabb hanyatlás, amely a legerősebb volt a harmincas évek óta, s az egész tőkés rendszert magával ragadta — vagy tucatnyi, mindenféle világjelenségben nyilvánult meg: a valutáris-pénzügyi válságoktól kezdve egészen az energetikai és az ökológiai válságokig. S mi történt Japánban? Az ipar hanyatlása éppen itt volt a legnagyobb mérvű. Elérte az évi 15—16 százalékot. Ami pedig a munka- nélküliséget illeti, ez még nagyobb lett. Több mint egymillió emberre terjedt ki. Nyilvánvaló, hogy a növekedés üteme önmagában nem jelent túlságosan sokat, annál kevésbé a piaci konjunktúra személyes eleme által előidézett szórványos növekedési ütem. A gazdasági fejlődés ütemes tartósságára, stabilitására van szükség — ezt a tervszerűség biztosítja, s ez az „oktatás — tudomány—technika—termelés“ egész rendszerét jellemzi. Éppen ezért a KGST-országok közössége bolygónk legtartósabban és legdinamikusabban fejlődő ipari körzete. A kilencedik és a jelenlegi, tizedik szovjet ötéves terv' idején (1976—1980) akárcsak az első idején — amely a tőkés világban a harmincas években lezajlott nagy válsággal esett egybe — egyaránt ugyanaz a kép tárul elénk: szilárd fellendülés — a tartós nyugati válság hátterében. Könnyű előre látni a jövőt, amikor azt nemcsak egy ötéves terv időszakára, hanem hosszabb távlatban tervezzük. A tapasztalat tanúsága szerint a szovjet terveket pontosan teljesítik. A Szovjetunióban 1990-ig dolgozzák ki a tudományostechnikai haladás és a vele együtt járó szociális következmények programját. Egyes prognózisok a 2000-ik évig terjedő időszakot, sőt a XXI. század elejét is felölelik. De milyen a tőkés rendszer jövője? Ebben Nyugaton nem bizonyosak. Ggy vélem, a munkanélküliség 1977-ben is jelentős marad, a tudósok, a mérnökök, a pedagógusok vonatkozásában pedig még növekedhet is. • Az NSZK-ban a hatvanas években végbement „gazdasági csoda“ idején azonban, amikor az ország ipara évi 13 százalékkal növekedett, nem volt elegendő dolgozó. Még munkaerőimportra is sor került. — A különböző „gazdasági csodák“ elemzése azt mutatja, hogy valameny- nyit elkerülhetetlenül utoléri a hirtelen vég. Másodszor, a munkaerőimport még nem jelenti azt, hogy az illető országban a foglalkoztatottság terén minden rendben van. Nyugaton akkor is előszeretettel „vásárolnak fel“ külföldi fizikai és szellemi munkásokat, amikor az országon belül munkanélküliség van. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ezek olcsóbbak a hazaiaknál. Azonkívül, az álkivetették hálóikat. Nyugat-Európa és Japán szintén csábítja a szakembereket a harmadik világ országaiból, így próbálja ellensúlyozni az Egyesült Államokba történő „elmekiáramlást“. • Manapság élesen felvetődnek az ökológiai problémák. Ezek globális jellegűek. Ha az Egyesült Államok „gyártja“ a bolygónkat beszennyező mellék- termékek 50 százalékát, akkor nyilvánvalóan igazuk van a kanadaiaknak és a mexikóiaknak, akik ezt nem tekintik szomszédjuk „belügyének". Nem gondolja? — Igen, a szennyeződést a szél és a vízáramlatok sok száz és ezer kilőmé- terre szétviszík. Úgyhogy e téren is az erőfeszítések nemzetközi koordinálása szükséges. A Szovjetunió a valóságban is bebizonyította, hogy hajlandó erre. Ez kétségtelenül roppant bonyolult feladat, én azonban nem tartom megoldhatatlannak; mindenesetre a sors akaratában megnyugodni helytelen volna. De vajon nem súlyosbítja-e ezt a kérdést a lakosság számának általános növekedése? A lakosságnövekedés nem végtelen. A leghitelesebb prognózis így hangzik: a XXI. században a világ lakosságának létszáma a 10—12 milliárdos szinten stabilizálódik. • De mi a teendő ma, amikor a harmadik világban sok száz millió ember éhezik? Elegendö-e a természeti erőforrások — mondjuk a fölterületek nagysága ahhoz, hogy az emberiséget ellássuk élelmiszerrel és minden szükségessel? — Ugyanolyan munka- és tőkeráfordítással, mint amilyen a legfejlettebb országokat jellemzi, bolygónk jelenlegi szántóföldtartalékai 76 milliárd ember élelmezésére képesek. Emlékezzünk vissza a „zöld forradalom“ tanulságaira. így nevezték a hatvanas évek közepén a harmadik világban kibontakozott gazdasági fordulatot, amikor új fűféléket kezdtek vetni, amelyeket a genetíkusok külön a trópikus és a szubtrópikus övezet számára termeltek ki. Ez bebizonyította, hogy a gabonafélék termelését fokozni lehet és kell is. Ehhez azonban még kedvező szociális viszonyok szükségesek, enélkül a tudomány tehetetlen. Idézem John Berhal angol tudóst, akit a tudományszervezés megalapítójának tekintünk: „Legfontosabb megérteni azt, hogy a tudomány felhasználásából az emberek javára származó előnyök olyan óriásiak, hogy ezekhez képest teljesen eltörpülnek mindazok a viták, amelyek miatt a múltban háborúkat viseltek. Az a gazdagság, amely az általunk ismert tudományos vívmányok alkalmazása következtében már most elérhetővé válhat számunkra, sokkal nagyobb mindannál, mint ami a legtermékenyebb területek meghódítása -vagy a nyersanyag-, a kőolaj- és .szénforrások fölötti korlátlan uralom révén sze- rezmetö.“ A szovjet népnek, amely húszmillió emberéletet veszített a második világháborúban, és 485 milliárd dollár ösz- szegű anyagi kárt szenvedett, nem kell bizonygatni a békés egymás mellett élés és az államközi együttműködés szükségletét, s azt sem, hogy ezzel szemben nincs alternatíva. Én bízom az értelem diadalában. Minél több az olyan közös lépés, mint a helsinki értekezlet, vagy az 1975. évi új stockholmi békefelhívás támogatására indított világmozgalom — annál reálisabb valósággá válik az enyhülés. A világ változik, egyre jobbá lesz, s ez igazolja a mi haladáseszménket, amely a történelmi optimizmus filozófiáján alapul. (APN)
