Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
— Az a vonat, amellyel a feleségének kellene megérkeznie, egy órát késik — mondja a vasútállomás ügyeletese. — Természetesen! — bólogat a férj. — Nagyon meglepődnék, ha a feleségem egyszer idejében megérkezne! • — ön nagyon levertnek, szomorúnak látszik. Segíthetek? Mi történt tulajdonképpen? — Elvesztettem a bíróságon a pert. — Fellebbezhet! Biztosan ügyetlen, tehetségtelen ügyvédje volt. — Hallja, ne sértegessen! Én voltam a védőügyvéd. s ■ — A hullámberakást már nem volt idejük megcsinálni! (Krokogyil) Mines ridegebb ember annál aki érdekből kedves. VAUVENARGUES A fogorvos teljes erővel fúrja a reszkető páciens fogát. — Hát ez nagyon furcsa, kérem — jegyzi meg a fúrás egyik szünetében. — On azt állítja, hogy még soha életében nem volt fogorvosnál, a fúróm hegyén viszont egy darabka aranyat látok. — Ez bizonyára annak a jele, doktor úr — válaszol epésen a páciens —, hogy átfúrta az inggallérom gombját is! • — Te, Sári, ez a férfi szemtelen megjegyzéseket tesz rád. Mégiscsak a feleségem vagy! Vágd pofon! — Miért nem vágod pofon te? — Én nem szívesen avatkozom mások ügyeibe. A legrosszabb kerék üti a legnagyobb zajt. RIVAROL Karel Smrkovsky rajza — Piriké, nem viszi magácska túlzásba a vállalati takarékoskodást? ... Kesztyűs Ferenc rajza 1977. I. 23. — Sírtam, ha mondom. Hadviselt ember vagyok, egyébként is keresztülmentem egyen s máson, mégis sírtam. — Olyan szépen búcsúztatták. — Igen. — Szerintem ki is járt magának. Harmincöt évig egyazon vállalatnál dolgozni — nem mindennapos dolog. — De mi rendített meg a legjobban, azt tudja-e? — Bizony nem. • — Nos, megmondom. Az igazgatóm így fejezte be a beszédét: „Reméljük, hogy látni fogjuk még körünkben Böhmneky kartársat nyugdíjba vonulása után is, mert olyan dolgozónkat nélkülözzük holnaptól, akit mindig izgatott a vállalat gondja-baja, akit elkövetett hibáink mindig felháborítottak, aki sohasem volt közönyös a problémáink iránt, akinek sokszor fájt a feje a mi fejünk helyett. Kellemes pihenést, Böhmneky kartárs!“ — Ez csakugyan megható! — Akkor hát persze nem is csodálja, hogy sírtam. — Egyáltalán nem. És? Bejár olykor a vállalathoz? — Naponta három órára. Havi ezerért. — És mit csinál? — Dühöngök, fáj a fejem, felháborodom. Aztán hazamegyek. — Ez a munkája? — Igen. De nem én jelentkeztem, hívattak. Kaptam egy külön kis szobát, ott üldögélek kilenctől tizenkettőig, és szedem a nyugtatókat. — Akár van rá oka, akár nincs? — Ilyen nagy vállalatnál mindig van ok. Leszólnak például házi telefonon, hogy ötezer tonna gömbvas helyett kétszáz tonna fogpiszkálót küldtünk Kongóba. Hát ne üsse meg az embert a guta? Természetesen dühöngeni kezdek, rázom az öklömet, esz a méreg, egészen háromnegyed tizenkettőig, akkor aztán kezet mosok és hazamegyek. — Azt mondta „leszólnak“. Ki szól le? — Az igazgató. Roppant sok dolga van, nem mérgelődhet minden csíp-csup baklövésen annyit, amennyit szeretne. Az idő pénz, új és új tennivalók, tárgyalások, komplikált ügyek — nem mehet tönkre idegileg. BOGDAN PIOTIROWSKI: Csengettek. — A szolgáltató vállalattól jöttem — mondta a 160 fi, és zsebkendőjével megtörölte izzadt, kopasz feje búbját. — ön a megrendelő? — Végre-valahára! — örvendeztem. — Hatszor telefonáltam. De hol az üveg? — Egy pillanat, ne rontsunk ajtóstul a házba. Mi a baj önnél? — Hót az, hogy labdával kitörték az erkélyajtó üvegét. Erre fáradjon, kérem. — önnek szerencséje van — közölte a férfi, amikor megpillantotta az ajtót. — Milyen értelemben? — Mert a szakvéleményért nem számítunk fel pótdl- jat. Szabványméretű ajtó, azonnal neki lehet látni az üvegezésnek. — Akkor hát lásson neki! — Engedelmet, én nem vagyok üveges — felelte sértődötten a férfi, akinek tar feje búbja nyilván izzadt lehetett, mert megint bőszen törölgetni kezdte a zsebkendőjével. — Én szakértő vagyok. — Szakértő? De hát minek kell ide szakértő? — Hogyhogy minek? Ez a mi szolgáltató vállalatunk újítása. En a szolgáltató vállalat tájékoztató központjának szakértője vagyok. Mi számítógépekkel dolgozunk — jelentette ki a szakértő, és diadalmas pillantást vetett rám. — Hogyhogy, a számítógépek már üvegezni is tudnak? — Nem. Arról van szó, hogy aZ ügyfélnek ne kelljen egész Lengyelországot bebarangolnia, amíg megtalálja a szükséges üveget. Én mint szakértő megállapítom a szükséges üveg paramétereit, a programozó ezeket a paramétereket lyukkártyára vezeti át, a lyukkártyát beillesztik a gépbe — és a számítógép a másodperc kétmilliomod része alatt közli, hogy a szükséges üveg az ilyen meg ilyen utcai, ilyen meg ilyen üzletben kapható! — No és? ... — Hogyhogy no és? Azután ön elcsíp egy teherta- xit, elmegy a megadott címre, és megvásárolj a# a szükséges üveget. — De ha ott történetesen nincs olyan üveg? — Ú, a számítógép mindig kieszel valamit! Ha Varsóban nem találná meg, Rzeszówban vagy Myslowlcé- ben okvetlenül rábukkan. — Eszerint tehertaxin kell Myslowicébe mennem? — Miért okvetlenül taxin? Taxin csupán kényelmesebb. Mehet vonattal is, csak nem csúcsforgalmi időben, mert akkor az üveget valószínűleg összetörik. Ebben a pillanatban az óra ötöt ütött, és a szakértő nyomban az asztalhoz indult. — Sajnos, a munkaidőm lejárt. Nos, taxin jöttem önhöz — ez nyolcvan zloty. A kiszállásért száz zloty jár, a megrendelőlap kiállításáért pedig tíz zloty... az összesen százkilencven zloty. Parancsoljon, Itt írja alá. Köszönöm. A szakértő köszönt, és az ajtó felé indult. Én egy percig dermedten álltam, aztán utánairamodtam. — Szakértő úr, szakértő úr! — kiáltottam. — De hát mégis, ki teszi be az üveget?! — A megrendelés teljesítésére még nem dolgoztuk ki a pontos módszert. Leggyakrabban azt ajánljuk az ügyfélnek, hogy utcai maszek üvegeshez forduljon! A pénznek, ha el akar jutni hozzám, el kell fogadnia azokat a feltételeket, amelyeket jellemem szab neki. CHAMFORT — Vádlott, maga a bankókkal tömött pénztárcát megtalálta, de nem vitte el azonnal a rendőrségre. — Bíró úr, kérem, akkor már késő este volt. — De korán reggel elvihet- te volna. — Akkorra már nem maradt benne egy fillér sem. A vállalat dolgozói pedig közönyösek, meg aztán nem is tudnak mindenről. — És mindennap történik valami felháborító dolog? — Azért azt nem mondhatom. De az igazgató rám bízta, hogyan osztom be a munkámat, csak az a fontos, hogy semmi iránt se legyek közönyös. így aztán, ha az egyik nap valami nagy marhaságról értesülök, abból elteszek másnapra, vagyis hogy jobb időkre. — És más dolga nincs is, Böhmneky bácsi? — Ez nem elég? Néha olyan kimerültén megyek haza, hogy enni sem tudok. A múltkor az igazgatóm egy hétre be is utaltatott a Mátrába, mert félt, hogy összeroppanok. „Remélem — mondta, amikor elköszöntem —, ha visszajön, a régi jó erőben fog idegeskedni.“ Min denki szereti, ha megbecsülik, képzelheti, hogy milyen büszke voltam. — Hát igen ... De ... — De? — Valami sok látszatja nincs a munkájának. — Ezt mért mondja? Először is kapok havi ezer forintot. Másodszor: az igazgatóm tudja, hogy van a vállalatnál valaki, akinek a feje fáj az övé helyett, akit izgatnak a mindennapok gondjai, aki dühöng, ha ostobaságot tapasztalt. És harmadszor: ő szemmel láthatóan nyugodtabb, amióta tudja, hogy nem kell engem nélkülöznie, s így jobban dolgozhat. — Nem így értettem. Hanem hogy maga igen tisztességes indítékokból dühöng, de végeredményben nem történik semmi. — Na és, így volt aktív koromban is. — Hát jó egészséget, Böhmneky kartárs... — Köszönöm, meglesz. Mert az én aranyos igazgatóm nagyon rendes ember, jobban vigyáz az egészségemre, mint én magam. Ha hallja a hangomon, hogy meghűltem, azonnal rám szól: „Böhmneky kolléga, maga megfázott! Holnap ne jöjjön be, holnap csapkodja az asztalt otthon!“ TABI LÁSZLÓ 19
