Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
M ásfél évtizede áll a Portugál Kommunista Párt élén Alvaro Cunhal főtitkár. A hatvanhárom éves politikus 1931-ben lépett a párt harcosai közé, és megpróbált mindent, amit a sors megpróbáltatásból, hányattatásból kimért a párt katonáira. Sztrájkokat, tüntetéseket szervezett, vezette az ifiket, s meeiár- ta a Salazar-rezsim börtönpoklait. De tekintélyt nem elsősorban a fizikai és lelki kínzásokkal dacoló acélos egyénisége szerzett számára. Cunhal, az illegális mozgalom legendás Duartéja, a párt politikai irányvonalának kidolgozásáért, kialakításáért, elfogadtatásáért, a törvénynek tekintett politika képviseletéért lett a portugál és a nemzetközi munkásmozgalom megbecsült személyisége, elismert vezető egyénisége. Cunhal neve összeforrott egy korszakéval: a köréje tömörült, vele vállvetve harcoló aktivisták mind szélesebb és tudatosabb közössége lépett fel a lcgelszántabban a fasizmus, a kolonializmus minden formája ellen, a középkorból örökölt, korszerűtlen portugál állam modernizálásáért, a társadalom forradalmi átformálásáért. Ez a párt az élvonalban barcolt a fasizmus ellen, annak megdöntése után vállalta a a felelősséget a demokratizálás elmélyítéséért és kiszélesítéséért. A külvilág számára Alvaro Cunhal neve fémjelzi és jelképezi az ellentmondásos viszonyok között útjukat fáradhatatlanul kereső portugál kommunisták harcát. A megjósolt valóság A politikai pályához nem feltétlenül szükséges a jóslás tehetsége, a látnoki képességek megléte. Mégis: amikor egy politikust szembesítünk korával, amikor pályáját mérlegre tesszük, nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy megérzéseit előrejelzéseit egyeztessük a bekövetkezett tényekkel, a valósággal. Nagy tévedések és lenyűgöző telitalálatok kötődtek így a történelem kiemelkedő szereplőinek nevéhez, s az utókor rendszerint megtalálja azokat a jelzéseket, nyomokat is, amelyek a történelmi személyiségeket megbízhatóan eligazították, vagy éppen törvényszerűen megtévesztették. A kortársi történelem szereplőinek „jövendöléseit“ a kommunikációs eszközök jóvoltából milliók és százmilliók ismerik meg — így neon lehet eltitkolni, hogy a pártprogramok, nemzeti charták, a kongresszusi határozatok, a nyilatkozatok, a közlemények, a főtitkári vagy elnöki számadások és prognózisok mennyire hitelesítődnek a történelem sodrában, vagy mennyire bizonyulnak a szűkösebb kiterjedésű napi taktika, a propaganda egyszerű fogságának. A történelem hitelesít és hitelt ront — nemritkán együtt „teszi“ mindkettőt. A tömegek, a nemzet vagy a nemzetek közössége elé állandó politikus akarva-akaratlanul is vállalja ezt a kockázatot, aminek eredményeként nevetségessé válik, vagy ép pan hőssé. Alvaro Cunhal A demokráciáért és a szocializmusért című, magyarul most megjelent könyvében beszédeit, cikkeit, tanulmányait, felszólalásait olvasom újra, és neim tudok szabadulni a kísértéstől, hogy a régen leírt, az évtizedekkel ezelőtt kimondott vagy a közelmúltban elhangzott szavakat ne szembesítsem a valósággal. Lebírhatatlan kísértés, hiszen a több mint harmadfélszáz oldalon közölt huszonhárom beszéd és cikk zöme úgy olvasható, mint az előre látott és bekövetkezett események forgatókönyve. A vörösszékfűs forradalom, az 1974 április huszonötödig antifasiszta fordulat, amelynek hősei elsősorban a katonák, imponálóan egyértelmű megvilágításba helyezi a harminchárom évvel ezelőtt írt pártkongresszusi beszámolót, amelyben Cunhal emlékeztette az illegális kongresszus küldötteit, hogy a hadsereg soraiban gyenge a párt szervező munkája, s emiatt nem mindig lelhetett megakadályozni a munkások elleni erőszakos fellépést és kijelentette: „Minden szükséges feltételt megteremtettünk ahhoz, hogy országos viszonylatban hozzálássunk egy katonai szervezet kiépítéséhez.“ Az illegális Szabad Portugál Rádiónak 1962 tavaszán adott nyilatkozatában arra buzdított, hogy tovább építsék a hazafias junták szervezeteit a katonai egységeknél is. Mint mondotta: „Megítélésünk szerint ma az egyik legfontosabb feladat az erős forradalmi szervezet létrehozása a fegyveres erőknél.“ Az önkritika — és a katonák Végigkísérhetjük a párt történetét az utóbbi évtizedekben, megfigyelhetjük azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a PKP a fegyveres erők forradalmasítása érdekében tett, természetesen más haladó, demokratikus körökkel, csoportokkal együtt. Az eredmények ismertek és meggyőzőek, még akkor is, ha a Portugál Kommunista Párt nem szándékozik kisajátítani őket, még akkor is, ha a PKP és a katonai mozgalom kapcsolata a forradalom felfelé ívelő szakaszában sem volt mindig felhőtlen. Miég akkor is, ha a győztes forradalmi megmozdulás után jó két esztendővel a katonai mozgalom súlya visszaesett. De az események összes következményeikkel tanúsítják, hogy Alvaro Cunhal komolyan gondolja ezeket az 1943-ban leírt szavakat: „A párt. .. nem tudott erős katonai szervezeteket létrehozni. És ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnunk.“ A Portugál Kommunista Párt mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt a szakszervezeti mozgalomnak. Évtizedek óta szívósan törekedett arra, hogy létrehozza a hivatalos szakszervezetekkel szemben a munkások szervezett osztályharcos bázisait, amelyek nemcsak a szociális, érdekvédelmi harcból vállalnak részt, hanem a politikai küzdelemből is. A szakszervezeti harcok a miniatűr, de életerős gyári, vállalati sejtek létrehozásával kezdődtek, s egyeljek közt a hatalom brutális elnyomó intézkedései is közelhozták ezeket a tömörüléseket a PKP-hoz. Azóta az Intersindical hatalom lett, a portugál társadalom önálló, politikai és gazdasági szerepére egyaránt számot tartó tényezője, az egyik legszervezettebb, legjelentékenyebb erő, a nép és a fegyveres erők forradalmi szövetségében a „povo“-t, a népet reprezentálta. Most is harcok középpontjában áll az Intersindical: a párt most a szakszervezeti mozgalom egységének megőrzéséért harcol, s eközben nagyvonalú kompromisszumokra is késznek mutatkozik. Portugália sajátosságai közé tartozik a gazdasági egyenetlenség. A földterület tetemes része, főként a déli vidékeken, a földbirtokosok és a nagybérlők kezében volt — északon a kisüzemi forma dominált. A pártnak olyan programot kellett kialakítania, amely egyaránt alkalmas volt a zsellérsorban tengődő déli tömegek mozgósítására, ám ugyanakkor vonzó távlatokat ígért az északi kistermelőknek is. Cunhalnak majd minden beszéde, cikke, majdnem minden beszámoló, amelyet fogalmazott, vagy amelynek fogalmazásában részt vett, megkülönböztetett ügyeimet szentelt az agrárkérdés megoldásának. Méghozzá differenciált, az eltérő viszonyokhoz alkalmazkodó, a helyi sajátosságoknak megfelelő megoldásának. Tudjuk: ez ügyben a részsikerek is imponálóak. Az agrárreform igazán délen volt lendületes: a legtöbb termelőszövetkezet a Tejontúlan, Alentejó- ban jött létre. Most a szövetkezetek megvédésén és megszilárdításán van a sor, és az agrárreform folytatása vagy lefékezése került az osztályharcok kö-, zéppontjába. Cunhal pártja elsősorban munkáspárt: a párt útkeresése a munkásharcok taktikai és stratégiai láncszemeinek megragadására irányul elsősorban: A viszonyok hihetetlenül bonyolultak, hiszen közismert: az egyszerű államosítás nem minden esetben jelenti a monopóliumok hatalmának megtörését. Az sem mellékes, hogy mi lesz a kisüzemek sorsa: ezek ellentmondásba kerültek a termelési-technikai követelményekkel, márpedig a kisüzemek lététől függ jelentős mértékben a munkástömegek léte és foglalkoztatottsága is. A párt biztos szemmel tett különbséget a kisüzemek szabadversenyes-tőkés felszámolása és oiyan mérvű felkarolása, fejlesztése között, amely még összhangban áll a legnyilvánvalóbb nemzeti érdekekkel. Sorskérdések leltára A könyv — szinte leltára az utóbbi évtizedek portugál sorskérdéseinek. A gyarmati rendszer leiszámolása, új nemzetközi orientáció kialakítása, az egyes államcsoportokhoz, politikai és gazdasági tömörülésekhez kötődő viszonyának kérdései mellett a művelődésügy, a néjjegészségügy, a tömegkommunikáció, a technikai korszerűsítés, a régi elnyomó és a kialakító új apparátusok sorsa, helyzete szerepel a beszédekben, cikkekben. És minden felhívás és meg állapítás mögött ott morajlik a történelem helyeslő vagy cáfoló ítélete — amelyet mi már ismerünk. De aki először elmondta, először papírra vetette, még nem ismerte a história pecsétjét. A könyv mégis inkább a telitalálatok, a pontos előrejelzések teszik felejthetetlenné, és értetik meg velünk szerzője imponáló magabiztosságát, szilárdságát, eszméibe és önmagába vetett hitét. Az olvasóból mégis kikívánkozik egy kérdés: eny- nyi előrelátás, ennyi előrejelzés birtokában miért következett be a portugál forradalmi hullám apálya? Mi magyarázza a forradalom megtorpanását? Méltatlan lenne a kételyeket úgy bagatellizálni, hogy a párt — és Alvaro Cunhal is — előre látták a forradalmi mozgalom korlátáit, fékjeit is és számoltak is ezekkel. Mert az aggodalmaskodó felszólításokból, a féltő figyelmeztetésekből, a lelkesítő felhívásokból akár erre is következtethetünk. Sem Alvaro Cunhal, sem a PKP nem szorul ilyesfajta magyarázkodásra. A polgári Európa legdinamikusabb alkotmányával rendelkező Portugáliában sem lehet egy csapásra, jelentős fejlődési szakaszokat megkerülve, azonnal és végérvényesen győzni. Évtizedekre elegendő feladatot oldott meg a portugál forradalom, amelynek bizonyos lépéseit lehet sürgetni, lehet siettetni, beharangozni — és természetesen elő kell készíteni. Így a PKP prognózisainak egy része a forradalomnak nem ebben a szakaszában oldódik meg — az előrejelzések valóra váltását egy másik korszak tanúsíthatja majd. Imponáló feladata lesz a jövő krónikásának, aki a most lendületében lanyhult forradalom felgyorsulását követően szembesíti majd a „jóslatokat“ a majdani tényekkel, az akkori portugál valósággal. KRAICZÁR IMRE A PKP VIII. kongresszusának részvevői Alvaro Cunhal moszkvai látogatása alkalmával a Vörös téren (CSTK-felvételek J 14 Alvaro Cunhal, a PKP KB (fititkära IH A Z IDŐK SODRÁBAN
