Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
logy e tanácsa elhang- em, mintha most, ebben a. Egyébként sose járói és remetelakáról Is bbet tud rólam, mint itkezem. ö az egyedüli, koromban boldog ifjúért tudom, hogy én so- itek mindent, hogy máleírni, de elviselni és jt, hogy immár túl va- bizony nehéz. Zavarba icsinak szólítanak, halkor először kellett Ivasáshoz, vagy amikor leány felállt és áten- ,pró, jelentéktelen ese- letetlenül tudatosítják •Ságot, hogy ötven esz- igy valaha is élvezhet- gondtalanságát. Néha űznek belőlem, és nem snapot. Valahogy lelóg- tha egy fiatal, karcsú ggattak volna. Az igazak öt évtizedes korom- isz más emberek ebben iljátszadoznak már uno- ak a magam dolgaival, ivei vagyok elfoglalva, •ejtély előttem, hogy :ül, hogy tudatosítottam Furcsa érzés: titokban gondolatom és érzésem tlahol a szívem mélyén >m játszani az éveket, k felém a gyámolításra val: bújócskát játszom íéltó egy ötvenéves fel- ía ünnepi megindultsá- íogy nem tudtam úgy epelthez illik: kapkod- >ztak, nem tudtak meg- sztalfőn ültem, olykor- ísom, hogy nem is rőtek a gondolatok és éréi rajtam, csak időn- átszőtték az ünnep és bennem, s azt hiszem, érezték. De úgy visel- volna minden, s ezért retettel gondolok rájuk, emlékeznem a Szlovák ól Is, mely a társalgó- rendezett tiszteletemre iggal ajándékozott meg Ez annyit jelent, hogy legélhetésem, gondtala- nyemen. Mondanom se eségen még inkább za- íegköszöntem dr. Sas Itató beszédét, könnyek sírva fakadtam volna, nem fejezem. Nem tarerek közé, kemény és ízt az ünnepséget könynyek nélkül megúszni nem lehetett. Nagy zavaromban végül el Is felejtettem megköszönni az írószövetség szívélyességét és a komáromi Magyar Területi Színház művészeinek közreműködését, akik szavalataikkal ezt a meghitt összejövetelt igazi ünneppé avatták. Mély megindultságom egyébként onnan eredt, hogy a napnál fényesebben bebizonyosodott, hogy nem vagyok egyedül, valamint az is, hogy a szocializmus kamatostul fizeti vissza annak a szolgálatait, aki szívvel-lélekkel csüng rajta. Márpedig én úgy csüngök rajta, akárcsak karom a testemen. Ez viszont nagyon is érthető, ha meggondolom, hogy a régi Csehszlovákiában, noha évekig írtam újságokba, alapjában véve kíebrudalt senki voltam, még az újságírószövetség tagja se lehettem... Életem és működésem, írói mivoltom magánügy volt, és azzal a „korlátlan szabadsággal“ rendelkeztem, amely lehetővé tette számomra, hogy annyit éhezzem, amennyi a „korlátlan szabadságba“ belefért. A mai fiatal írók és újságírók a küzdelem és tengődés sivárságát és megalázó voltát nem Ismerik, fogalmuk sincs róla, mit jelent az, éhezni egy olyan városban, ahol a kirakatok roskadoznak a legfinomabb sonkáktól meg egyéb ízletesnél ízletesebb csemegéktől. Hiszen ma már jómagam is csak nehezen tudom ismét beleképzelni magamat akkori kilátástalan helyzetembe, mert bizony az éhezést az emberi képzelet visz- szautasítja. Megborzongok, ha csak rágondolok ... És eszembe jut egy külsőleg, látszatra talán jelentéktelen esemény, mely azonban énnekem örökre az emlékezetembe vésődött. Akkoriban — ez 1933-ban lehetett — itt éltem Bratislavában, és fizikumom a sok nélkülözéstől, koplalástól annyira le volt gyengülve,’ hogy többek közt vesebántalmaim is voltak, fájdalmas görcsök fogtak el egyre gyakrabban. Bajomat elpanaszoltam Antal Sándor főszerkesztőnek, aki azonnal telefonált egy orvos ismerősének, hogy vizsgáljon meg. Az orvos készségesnek mutatkozott, és mivel elsősorban röntgenfelvételt akart készíteni, lelkemre kötötte, hogy másnap reggeli előtt jelentkezzem nála, sőt, ha lehet, ne is vacsorázzam. Számomra persze mi sem volt köny- nyebb, mint hogy e feltételek betartását megígérjem. Simán is ment minden, sőt, a böjtöt — bár, mondanom se kellene, nem önszántamból — már az ebédnél kezdtem, estefelé azonban már olyan éhes voltam, hogy szemem a faleveleket csillagoknak látta. A gyötrelmes éhezés közepette csupán az a gondolat vigasztalt, hogy másnap a vesefelvétel legalább biztosan sikerül. Szóval gyomrom helyett a vesémre gondoltam. így szédeleg- tem, sodródtam fel-alá a kivilágított esti belvárosban. De mit tesz a véletlen: miközben nyelem a y nyálamat és próbálom versbe foglalni kínzó állapotomat, egy vidéki ismerősömet sodorja elém, aki igen megörült nekem, karon fogott, és se szó se beszéd, bevitt a Carlton éttermébe és annak rendje-mődja szerint meghívott vacsorára. Abban a pillanatban, amint átléptem az étterem küszöbét, megfeledkeztem az orvosról, a vesémről, megfeledkeztem még a kész verssorokról is. Szóval vesém helyett most már csakis a gyomromra gondoltam. Az asztalhoz ülve, minden erőmet össze kellett szednem, hogy legyőzzem mohóságomat, falánkságomat. Ez sikerült is, mert, arra jól emlékszem, csak akkor nyúltam a csillogó, jótékony evőeszközökhöz, amikor ismerősöm, jótevőm és barátom már hozzáfogott az evéshez. Aztán persze annyit ettem és ittam, amennyi csak belém fért, részeg azért mégsem az Italtól, hanem az ízletes, pazar ételektől lettem... Csak vacsora után jutott eszembe, vajon mit szól majd az orvos... de ez a gondolat csak átsuhant az agyamon, szinte jólesőn, mondjuk úgy, mint bárányfelhő a vakítón sugárzó nyári égen. Másnap aztán, mint akinek rendben a szénája, a megbeszélt időben jelentkeztem az orvosi rendelőben. Az orvos nagyon szívélyes volt hozzám, olyan tüzetesen megvizsgált, mintha fizető páciense lennék, majd lefektetett a röntgenpadra, én meg most már rettegéssel gondoltam arra, hogy jaj nekem, a felvétel most mindent elárul. Furcsa érzés vett erőt rajtam: először életemben szégyelltem magam azért, hogy ettem. De persze hallgattam, a vacsoráról egy szót se szóltam... Hiábavaló lenne tagadni, mentegetőzni... az orvos egész biztos azt is tudja már, hogy remek libapecsenyét ettem. Hanem az orvos csak annyit mondott, sajnálja, nem tud felvételt készíteni, mert a hasam tele van ködökkel. Én persze tüstént felöltöztem, miközben zavartan a felhőtlen vacsora után képződött ködökre gondoltam. De most már nem haboztam tovább, nyíltan megmondtam az orvosnak, mi történt velem előző este, micsoda véletlen játszott közre, hogy nem tarthattam be szavamat. — Nem tudtam ellenállni — mondtam zavartan —, annyira kínzott az éhség. Az orvos tapintatosan mosolygott... Ha Jól emlékszem, Paál doktornak hívták, de nem mernék rá megesküdni, e ködös évekből minden csak homályosan él bennem. Ki tudja, vajon él-e még, nem pusztult-e el a fasizmus éveiben?... Antal Sándor elpusztult... Azt hiszem, én csak azért maradtam életben, csak azért sikerült megmenekülnöm, mert annyira jelentéktelen és nyomorult voltam ... hogy még a magyarság és a zsidóság fogalma sem fért rám ... Valahogy így van ez, ha az ember nyomorog, koplal, lekopnak róla mindazok a fogalmak, amelyek az emberi kultúrában kialakultak. Mint szlovákiai magyar írót, rangjához méltón, csak Fábry Zoltán tartott számon. Igaza van, amikor azt írja rólam: „Nincs szlovákiai magyar író, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredményért, aki oly görcsösen és elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő ... Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szivünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség ellenére ...“ Ami azonban meglep Fárby köszöntőjében, az annak beismerése, hogy többször feladott. Én a magam részéről Fábryt sohasem adtam fel, mindig mesteremnek tekintettem, és mindig felnéztem rá, még akkor is, amikor nehezteltem rá. Ez akkor volt, amikor „Mint szemünk fényét“ című regényemről megírta ismert éles bírálatát, amelyben annyira levágott, hogy egy röntgen- felvétel — az egy jelentéktelen, homályos kép e kritikához képest. Fábry érezte neheztelésemet, és a következőképp adta tudtomra, mennyire nincs értelme az egésznek. Egyszer az antikváriumban találkoztunk, és miután üdvözöltük egymást, én sürgősen kutatni kezdtem a könyvek között, persze ő is kutatott egy másik polcon. Közben folyton arra gondol- tam hogy nem szólok hozzá — Nem! Dehogyis szólok én... I így múlt el vagy egy negyedóra, aztán ő fordult hozzám a következő szavakkal: — Béla, segíthetne nekem ezeket a könyveket innen eltávolítani!... Én szó nélkül a jelzett alsó polc felé nyúltam, hogy a könyveket az asztalra rakjam. Ám amikor lehajoltam, Fábry csendesen odaszólt nekem: — Csak azért kértem erre a szívességre, hogy tanuljon meghajolni... Ez körülbelül 1955 elején történt. Felmerülhet valakiben a kérdés, miért foglalkozom Fábryval olyan részletesen. Erre csak azt felelhetem, hogy ő volt az, akitől hűségét és makacsságot tanultam. Fábry hűségének meg is volt az eredménye. Amikor az Oj Szó megjelenése után riportútra jártam az üzemekbe és falvakba, sok munkás és paraszt érdeklődött nálam Fábry felől. Érdeklődésük meghitt, bensőséges volt, mint az olyan embereké, akik egy barát, egy közeli rokon Irént érdeklődnek. Fábry Zoltán tehát hűségével és kiállásával olyan eredményt ért el, amilyennel nagyon kevés csehszlovákiai magyar író dicsekedhet. Igen, az én hűségemnek Fábry volt a tanító- mestere, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, bár én egyebet nem is tehettem, hosszú, keserves évtizedek során egyetlen gondolat éltetett és irányított, hogy eljön az a társadalmi rendszer, amelyben sem a munkás, sem az író gondja nem lesz többé magánügy. Ám ennek a gondolatnak a megértését — a kapitalista társadalmi rend megvetését és elvetését, valamint az új, szocialista társadalmi rendhez való feltétlen ragaszkodást — Fáb- rynak köszönhetem, mint ahogy sok szlovákiai magyar munkás és paraszt is neki köszönheti haladó világnézete kialakulását. Azt hiszem, életemben egyetlen cikket, novellát, verset nem írtam, amelyből ne világlana ki a szocializmus világa iránti feltétlen ragaszkodásom, hűségem. Hajnalodik már, jólesik most könyvekkel zsúfolt kis szobámban ülnöm. (Az utóbbi években rengeteg könyvet vásároltam össze, jövedelmemnek több mint a felét adtam ki könyvekre. Ezt is, azt hiszem, azért tettem, hogy behozzam, amit elmulasztottam. Hisz a régi világban sose volt annyi pénzem, hogy könyvet vásároljak, mindig csak kölcsönkönyvet olvastam. Most csak saját könyvtáram könyveit olvasom, és senki sem hinné el, mennyi büszkeség dagadozik bennem, ha olykor azt mondom magamban, hogy végre már rendbe kell hoznom a könyvtáram.) Noha most is egyedül vagyok — csupán könyveim társaságában —, egyedüllétemet, csendes kis szobámat benépesíti mindazoknak arca, akiknek a szocializmus ugyanúgy szívügyük, mint énnekem. cettejük dolga érezte, a sze- san mosolygott, ndta utána. — 'ütt. Tortát étié a rozoga szélt a munkában, közben ráesteá, leballagott a Fát vágott. A meggyújtotta a fát. Kikereste két, azokat na- ílfáradt, leült a egy cigarettát, sípte a nyelvét, hat nagy kosár ínt veled? — ielesége. nem is tudom, na. Csak nincs etett. Most tisz- c hallotta neve- ennyire öblöasszonyt. és ki- Mit csinálsz, gyerek előtt... fiú, te fél négy — Bezárta az >benten állt. — íasadt. — Jaj, a i gombjai lepat- m! szoknyád! Ne Ne! — És egy aküdt. Ernyedt aludt is egy kikarjait és repült. Kilúgozódott, tiszta volt és egészséges, mint a gyerek. — Tudsz repülni? — kérdezte. Felkönyökölt, ujjaival gyengéden végigsimított az asszony mellén, hasán, combjain, és azt mondta: — Te édes, ha a feleségem tudná, milyen remek szeretőt tartok. — De hiszen... A feleséged vagyok. Öt évei. Vagy hat? — Csakugyan? — Ügy tett. mintha megdöbbenne. — Az más. Akkor vissza az egész. Elfelejtettem. Öt éve, azt mondtad? Ne haragudj. — Ugye, nem beszélsz komolyan ... Jaj! Most már harapták egymást. A gyerek dörömbölt az ajtón. Az asszony görcsösen összerándult. — Hagyd! — kiáltotta ő dühösen. Hadd üsse! Majd abbahagyja. — De hát mi történt veled? — Semmi, hidd el, semmi. Ne üsd azt az ajtót! Vasárnap van, és foglalkozom a családommal. Nem így van rendjén? — Dolgozni akartál éjjel... — Teszek rá. — Engedj, mosnom kell még. — Minek? Koszos ingben akarok járni. Vagy meztelenül. így még jobb lesz. — És én? — Neked szerzünk egy fügefalevelet. Vagy egy pántot. Ide. — A pántot is mosni kell. — Fekete pántot szerzünk. — Azt is mosni kell. Lüktettek sebeik. Most már lassan, türelemmel szeretkeztek, hogy minden apró kis mozdulatnak jelentősége legyen. Felfrissült, mint régen. — Nézd csak — mutatta később. — Most már tartani fog ez a szék. Az asszony megnézte a széket, és azt mondta, most már talán igen. Amikor lefeküdtek, érezték a pap lan hűvösét, a tapintható lámpafényt, a tárgyak homályát, a gyerek nyugodt álmát. Igen, jó nap volt. Remek nap. Kocsis Ernő: NŐI FEJ (tusrajz)
