Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-23 / 4. szám

Szabó Bela Ha az ember 70 esztendős, akkor a múltjára gondol és számadást csinál. Ezt tettem én Is a Szlovák írószövetségben, amikor a terített ün­nepi asztalnál felszólaltam és nagyjában ezeket mondottam: Most, hogy Itt ülök közietek hetvenévesen, el­lenállhatatlanul a húsz évvel ezelőtti születésna­pomra kell gondolnom, arra az ünnepre, amelyet a Szlovák írószövetség és az Oj Sző rendezett ötvenedik születésnapomon. Ezt az ünnepi évfor­dulót már azért sem felejtem el, mert az Oj Szó ■és a Szlovák írószövetség tanított meg engem születésnapot ünnepelni. Ezelőtt bizony születés- napi ünnepélyről vajmi keveset tudtam, mert ná­lunk otthon ilyesmi nem volt divatban: mi örül­tünk, ha megvolt a mindennapi kenyerünk. E születésnapi években ezenkívül megtanultam egy Igen értékes és Izgalmas összetett szót hasz­nálni, és ez: az alkotószabadság volt. Ha kellett, ha szükségem volt az alkotószabadságra, akkor az Oj Sző és a Szlovák írószövetség segítségével mindig megkaptam, úgyhogy ma, hetvenévesen nyugodtan állíthatom, hogy a felszabadulás utáni munkásságom nagy részének a megvalósítását az Oj Szó és a Szlovák írószövetség segítségé­nek köszönhetem. És végül hadd mondjam meg azt is, hogy a fasizmus idején egy szlovák házaspár minden el­lenszolgáltatás nélkül mentette meg édesanyám és egyik húgom életét. Mindezt ma hetvenévesen tulajdonképpen azért soroltam fel, hogy megértsék, mi köt engem az Oj Szóhoz és a Szlovák írószövetséghez. íme, nagyjában ennyit mondhatok 70. születésnapo­mon. A húsz év előtti ünnepség jegyzetei nálam voltak, mielőtt idejöttem volna, újra elolvastam őket és arra gondoltam, hogy felolvasom itt az Írószövetségben, a szűk körű baráti körben, de meggondoltam, és úgy döntöttem, hogy inkább közre adom. Bratislava, 1956. szeptember 21 péntek, éjjeli Lám, alighogy leírtam ötvenedik születésna­pomról az első sort, máris pontatlanságot, szigo­rúan szólva, valótlanságot fedezek fel benne. Tudniillik elmúlt már éjfél, vagyis a naptár már szeptember huszonkettőt jelez, és ezt a napot nem pénteknek, hanem szombatnak hívják. Noha mindez jelentéktelen tévedésnek tűnik fel, én mégis valahogy jelképesnek érzem, és felvetődik bennem a kérdés, vajon sikerül-e a valósághoz híven lerögzítenem mindent, ami ma — ötvene­dik születésnapomon — végbemegy bennem. Szeretném ma mindazt feljegyezni, amiről az ember általában hallgatni szokott. Mert, kérdem, kinek is mondjam el, hogy életemben mindig egyedül voltam? Soha, de soha nem voltam gondtalanul fiatal, soha, de soha nem tudtam a szerelembe se teljesen belefeledkezni, mert fia­tal éveimben, szivem mélyén ott fészkelt és szer mem előtt állandóan ott lebegett a szegénység, a nincstelenség. És ez a szegénység nem csupán egyéni, hanem kollektív szegénység volt, szé­gyenteljes és megalázó állapot, félelmetes és ret­tentő, mélypontját pedig törvényszerűen a fasiz­musban érte el. Hogy is lehettem volna gondta­lan és fiatal ilyen korban, amely szülője, apja is, anyja is volt a szegénységnek és a fasiszta gyűlölködésnek, üldöztetésnek?! Hogy is lehettem volna boldog, ha testem minden porcikájával és lelkem minden józanságával irtóztam a nélkülö­zéstől, a megaláztatástól, a félelem és. irtőzat keserű poharát az életért mégis fenékig kellett innom?! Hősiességről vagy bátorságról én nem­igen beszélhetek. Arról viszont igenis beszélhetek, hogy én voltam a rongyos, maszatos, kolduló és éhező gyermek, s ugyanakkor én voltam a meg­gyötört, elhagyatott, magatehetetlen aggastyán, akit a német fasiszták elcipeltek, és akinek gyűrött inge gyöngyházgombján megtört a nap­sugár, akár irgalmat és kegyelmet könyörgő szemén. Ö, az a szem meg az inggomb, a gyer­mek meg az aggastyán — emlékük felejthetetle­nül az életembe vésődött! Bevallom, ez a fájdalmas és tehetetlen egye­düllét ma is görcsösen megragad, ha a nyugat­németországi készülődésekre gondolok, és oly halált osztogató gyűlölet fog el, hogy megráz a borzalom ... Minderre most, ötvenedik életévem küszöbén kell gondolnom, bár ez a születésna­pom merő ellentéte volt az egyedüllétnek: nem­csak az Írók és újságírók emlékeztek meg mun­kásságomról, hanem számos olvasómtól is kap­tam ösztönző jókívánságot, lelkesítő levelet, táv­iratot, amelyekben egészséget és sok sikert kí­vánnak további munkásságomhoz. Egyszerű udvarias szavak voltak, mégis telita­lálatként értek. Mit mondjak, szlvől jólesett. író- ember számára a legnagyobb kitüntetés, ha az olvasó Ír neki, mégpedig az az olvasó, akinek Írásait szánja. Az én esetemben a munkás és pa­raszt. Kiderült, hogy nehéz heteim, hónapjaim és éveim mégsem voltak hiábavalók, mégiscsak sikerült utat törnöm az olvasókhoz. Hasonló meg­nyugtató érzés fogott el, mint amikor riportúton járva az ország egy-egy eldugott kis falujában ráakadtam olvasóimra, akik vendégként, szives szóval fogadtak és szeretettel megkínáltak étel­lel, itallal. Tévedés ne essék, e megnyugtató, jóleső érzés­nek semmi köze a hiúsághoz, valóban csak iga­zolását látom annak, hogy munkám nem volt hiábavaló, hogy ha nem is mindent, valamit mégiscsak megvalósítottam célkitűzéseimből. Különösen jólesett az Oj Ifjúság köszöntő cik­ke. Az ifjúság nekem már elég sok borsot tört az orrom alá, hisz az „Első ajándék“ című no- vellás könyvem körüli igen hangos irodalmi vitát is az ifjúság helytelen állásfoglalása robbantotta ki, s most ugyanazok a fiatalok ötvenedik szü­letésnapomon mégis őszinte szeretettel szóltak hozzám. Olyan elégtétel ez nekem, amit soha, de soha el nem felejtek — mert mindez persze kö­telez! Igen meghatott Fábry Zoltánnak az Oj Szóban megjelent cikke is. Amikor elolvastam, úgy érez­tem, érdemes volt végigszenvednem a fasizmus idejének minden üldöztetését. Ezzel, ebbe az egy mondatba összesűrítve, el is mondtam erre vo­natkozólag mindent, nem szándékom tehát e cikknél tovább elidőzni, de szinte rejtély előt­tem, mennyire belelát ez a Fábry az ember lei­kébe. Hisz én igazán keveset voltam vele, csak ítt-ott találkoztunk, csak néhány szót váltottunk munkánkról, az irodalomról. Igaz ugyan, hogy ezek a találkozások döntőek voltak írói fejlődé­semre, mert hát nemigen felejtheti el az ember, ha Fábry Zoltán egyszer a lelkére kötötte, hogy csak az igazat, mindig csak az igazat Írja. Közel A ' Ima nyugodt volt. Nem forgoló­dott, nem riadt fel egyszer sem, nem fázott, nem izzadt. Heggel azonnal és egyszerre felébredt, mint a gyerekek. Megdörzsölte a szemét, és máris felkelt. Cigaretta után nyúlt, de aznap sikerült lefékeznie lendülő .karját: Nem, határozta el, ma nem cigarettával kezdem. És nem gyújtott rá. Behozta az újságot, végignézte a elmeket. A címek két percig marad­tak meg a fejében, de arra jól emlé­kezett később is, hogy aznap ubor­kaszezon volt: világválság, halálos baleset és kísérleti robbantás nélkül. Fényes, sima papírra nyomták az aznapi számot. Ez is jó volt. — Kávét sem iszom — monejta. — Szóltál, szívem? — Csak annyit, hogy ma nem iszom kávét. Lemegyek tejért. Hoz­zak még valamit? — Csakugyan lemennél? Kenyér kellene és cukor. Ha esetleg látnál gomolyát... — Ezt nem szerette: „lemennél“, „kellene“, „ha látnál“, „esetleg“ ... Lemegy: kenyék kell, cukor és gomolya. Ezek biztos dol­gok. Ha gomolya nincs, az más. Ak­kor sem „esetleg“. — Ma nem puhulok a meleg víz­ben — mondotta annak a szőrös fia­talembernek, aki a tükörből kíván­csian ránézett. És nem puhult. Percekig dörzsölte magát a jeges zu­hany alatt. Akkor már tudta, hogy aznap uszodába is elmegy. A tejboltban sorba állt. Szép, pon­tos, egyértelmű sorban. Kapott go­molyát is. Boldog volt. Még az üzletben megitta a tejet és két zsemlét is evett hozzá. Minden falatot alaposan megrágott, és min- •den harapás után ivott egy-két korty tejet. Nem sietett. Most felmegyek, döntött. És borot­válkozni fogok. Villanyborotvát használt, de volt pengés borotvája is. Elővette ezt a borotvát, nem szappanozta be az ar­cát. Hosszan borotválkozott. Élvez­te. A fájdalmat és a hosszú, néma párbeszédet önmagával a tükörben. — El kell mennem. — Most?! Hová mégy te vasárnap reggel?l Miféle útjaid vannak? — Uszodába. — Természetes han­gon mondta ezt, mint aki magától értetődő dologról beszél. Felesége enyhe gyanúval méregette. És vissza­kérdezett: — Uszodába? — Ez rossz volt. Az egyetlen rossz aznap. Miért annyira fontos ez? Elmegy, és kész. Vetkőzött. Az öltözőben hangos fe­csegés folyt, nőkről, versenyekről. Egy ideig úgy érezte, mindenki őt nézi, és mindenki tudja róla, hogy már nem jár le rendszeresen. De sen­ki sem tudta. Senkit sem érdekelt. Aki itt van1, az itt van. A víz a lé­nyeg. Nyirkos ősz volt már, meztelen tal­pát, bőrét csípte a hideg. Nem fu­tott, hagyta, hogy csípje. Fejes. A víz hűvös, de simulékony. Vibrálnak a medence aljának nyúj­tózó, zsugorodó zöld csempekockái. Becsapni a falra. Elrúgni magunkat. Suhanás a víz alatt. Levegőt venni. Hosszú, mély lélegzetet... Ledörzsölte magát. A ruha egészsé­ges melege. A kabát súlya ... Visszaútban beült egy presszóba. Narancsitalt kért és két túrós buktát. Lusta, vasárnapi presszó volt. Egyedül ült egy asztalnál, és ette a túróst. Néha nyílt az ajtó, ilyenkor érdek­lődve felnézett. — Jólesett úszni? — Remek volt. — Máskor is elmehetnél. — Majd elmegyek máskor is. Fia a szőnyegen hasalt. Lendkere- kes autóit tologatta. Letérdelt mellé. — Hány éves is vagy te? — kérdez­te. — Fél négy. Ez a Skoda. Látod? — Látom. Eljössz velem valahová? — A kisfiú szeme felcsillant. Miért csillan fel, gondolta, amikor én min­dig el akarom vinni...“ — Mit gondolsz — kérdezte —, egy fél négy éves gyerek nagyfiú már vagy csak kisfiú? — Csak nagyfiú. — Akkor mehetünk. Lementek a folyóhoz. — Látod, ez a folyó — mondta a fiának. A kisfiú nézte a folyót, és bólin­tott: — A folyón mennek a hajók. Mi­ből van a folyó? — Vízből van. — Miért? És megálltak egy fa mellett. — Látod, ez a fa. — Szép fa. A fa fából van, ugye? — Fából van. — Miért? Felkutyagoltak a hegyre, és látták a várost. — Látod, ez a város. — A város meg sok házból van, ugye? — Igen. Házak, utcák, hidak ... Ér­ted? — Értem. Házak, utcák, hidak. Le­mentek a városba, és jártak a házak között. A kisfiú egy idő múlva meg­állt. — Nézd csak — mutatta —, ott asztalok vannak. Együnk tortát, jó? Ott lehet. — Kabátja zsebébe túrt, aztán összezárt kis öklét kinyi­totta apja előtt, és sután felpillan­tott rá: — Nézd — suttogta. — Pénzem is van. — Ujjain fényes húszfilléres feküdt. — Hát ha van, akkor a vendéged vagyok. Tortát ettek. Amikor megették a tortát, a kis­fiú megszólalt: — Most már piszkos a tányér, mondd meg a néninek, hogy vigye el Nem szeretem, hogy piszkos, — És odébb tolta. — A tied is piszkos — Ezt is odébb tolta. Hazafelé az autókról beszélgettek. — Jó lenne, ha vennél egy igazi autót — mondta a kisfiú. — Akkor sokat mehetnénk együtt, ugye? Zavartan bólintott. — Jó — mondta, és szorosabbra- fogta a kisfiú kezét. És tudta: erre a gyermekre már vi­gyázni kell. Ügyelni a szavakra ... Mindenre. Jó volt, hogy megtudta. — Na, milyen volt? Merre járta­tok? — Együtt sétáltunk — felelte a kisfiú. — És mit láttál? Sok autót? — Autót is. Meg folyót. A folyó vízből van, tudod? És voltunk a he­gyen. — Melyik hegyen? — A nagv-nagy hegyen. — Csakugyan, merre jártatok? — A városban — felelte, és a fiá­harminc esztende zott, de néha az a pillanatban mo tam még nála, k csak hallottam, azok, akikkel naf aki tudja, hogy i Ságomat keresem se akadok rá töbl sok boldogok leg- Mindezt persze megszokni azt a gyök az ötvenen hoz, amikor a fi sonló zavart éré: szemüveget haszr a villamosban ej gedte nekem ülő mények, mégis bennem azt a sú tendős lettem an tem volna a hús úgy rémlik, hogy is hiszem el ezt nak rólam az é emberre bő, hasa: ság az, hogy net hoz méltóan visel a korban már naj káikkal, míg én főleg a magam Rejtély, megfogh annyi évet éltem volna magamban tagadom az időt, ágaskodik ellene úgy érzem, hogy amelyek két kézz szoruló öregségei — ez pedig igazá nőtthöz ... Innen gom mellett a za viselkedni, mint tam, gondolataim állapodni — és 1 olykor az volt a lám van sző ... J< zések nem hatali ként jelentkeztek a megindultság 1 ezt a jelenlévők kedtek, mintha r igen hálás vágyói Végezetül meg írószövetség magi ban egy kis ünn és egyéves alkotd születésnapom alk egy évig biztosftv nul dolgozhatom kell, hogy ezen i varban voltam. A Andor munkássági fojtogattak, és bi ha szavaimat hírt tozom a puha, s edzett ember vagy ■■■■ ra pillantott, volt. A kisf mébe nézett, — A városba» Meg mindent' tünk. Délután me, két.. Egészen észre sem vet ledett. Nem volt ft pincébe a fej pincében söté gyertyát, és a legvastagab sította szét. fi tuskóra, és e Kesernyés íze Háromszor : fát vitt fel. — Innál eg) — Nem, kös — De hát kérdezte aggó — Velem? f — Hát hogj olyan furcsa valami baj? Akkor végre tának, árnyéki tését. Ritkán i sen, harsányar Magához voi gombolta a b te? Mit csiná Megfordult: éves, menj cs ajtót. Az assz Mit akarsz? — Megerősz — Engem? Bólintott. A blúzom! — A tantak. —- A : — Nem érdi hagyd magad! De hagyta: hosszú elhaló , ö aztán hat volt és derűs, csit. Álmában Simonffy András snv

Next

/
Oldalképek
Tartalom