Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-26 / 26. szám
A 1977 VI. 26. átkelőhajó a merülésvonalig n süllyed a vízbe. Itt a nagy sze- zon, és New Yorkban több a turista, mint valaha. A fedélzeten, a szalonokban, a fagylaltot, coca-colát, „forró kutyát“ (vagyis virslit) áruló büfékben moccanni sem lehet: amerikaiak, japánok, mexikóiak indulnak el az 1 dollár 25 centet leszurkolva a Manhattan sziget déli csücskéről a látványosságok felé. Az úticél: a Hölgy a kikötőben (a Szabadságszobor) és a múzeumként nemrégiben megnyitott Ellis Island, a reménységek szigete. Kattognak a fényképezőgépek ... Amerikai útitársaim szüleinek, nagy-, déd- és ükszüleinek jelentős része valaha itt tette a lábát először az Egyesült Államok földjére. Csak akkor ellenkező irányból érkeztek. Európából, az Atlanti-óceánon át jöttek és itt pillantották meg az „ígéret földjét“. Jobb kéz felől Long Islandet (a Hosszú-sigetet), bal kéz felől Staten- szigetet, azután — ha ez a XIX. század végén, vagy a XX. században történt — a kőszirten álló, fáklyát tartó, mintegy őket fogadó, hívogató, régen csábító nőalakot: a Szabadság szobrát. Végül a hajó, amelynek dohos, izzadságszagú fedélközében két héten át dobálta őket a tenger, Ellis-szigetnél kötött ki, ahol az új hazára áhítozó bevándorlók hetekre vesztegzár alá kerültek. A spanyol és portugál hajósok felfedezte Újvilágnak ezt a partvidékét a XVII. század elején kezdték benépesíteni a holland, a vallon telepesek. Azután jöttek az angolok, az írek, a franciák. A szabad élet, a háborítha- tatlan vallásgyakorlás, a jobb munka- lehetőségek reményében hagyták oda a hűbéri Európát, hogy verejtékes munkával új világot teremtsenek. Ugyanakkor — feledve az üldöztetéseket, az elnyomást — maguk is üldözőkké lettek. Tűzzel és vassal, ravaszsággal, ármányos módon rászedték, gyilkolták az őslakosságot, az indiánokat, fokozatosan szorították ki őket földjeikről, vadászterületeikről. Manhattan szigetét, a mai New York szívét, ahol most a világ legnagyobb pénzintézetei, legmagasabb felhőkarcolói, leggazdagabb üzletei találhatók, 1625-ben 60 holland forint értékű üveggyöngyért csecsebecséért vásárolták meg az indiánok európai pálinkával, tüzes vízzel megszédítelt főnökeitől. Manapság, ha nem csalódom, egyetlen négyzetméternyi föld is többe kerül ennél ezen a szigeten. De térjünk vissza úticélunkhoz, Ellis-szigetre, ahol a múlt század végén építették fel a bevándorlók fogadására szolgáló állomást. Főépülete — egyes útikönyvek szerint — velencei palotára emlékeztet. Inkább azt mondanám: a reneszánsz építészet viktoriánus epigonja. Az idegenvezetők kézi hangszórókkal vezérlik a farmer-egyenruhás turistatömeget. Barátságosan, humorral, pontos magyarázatokkal vezetik végig az iszonyatos nagyságú, már-már hangár benyomását keltő csarnokon, ahol hajdan a bevándorlókat faggatták a hivatalno kok azt vizsgálandó: érdemesek-e arra, hogy az Újvilág polgárai legyenek. Kattognak a fényképezőgépek .. . Amerikának szüksége volt olcsó munkaerőre. A XIX. század végére az Megalázó orvosi vizsgálat Ellis-szigeten Egyesült Államok átvette Angliától a világ műhelye szerepét: az akkor még felfelé ívelő tőkés gazdasági rendszer soha nem látott műveket alkotott: a földrészt átszelő vasutakat, futószalagos robotkombinátokat, kolosszális szén- és vasércbányákat nyitott. Noha a demagóg amerikai politikusok szószékről, újságok hasábjain uszítottak a bevándorlók ellen — a világ szemétjének, undorító és félelmes bűnök hordozóinak nevezték őket — az Egyesült Államok nekik köszönhette gyors fejlődését. 1892 és 1954 között 12 millió ember érkezett Amerikába csupán ezen a ka pun. Voltak olyan hónapok és évek, amikor naponta 5000 személyt hoztak a hajók Ellis-szigetre. Akinek ilyenkor nem |utott hely a hálótermekben, hétszámra üldögéltek a padokon, a kopár földön; a batyura hajtva fejüket aludtak a kisgyermekek. Nem a képzelet segít ennek a leírásában, hanem az itt kiállított egykori fényképek. A bevándorlási hivatal bürokráciájának malpia lassan engedte át garatján a jövevényeket. Hivatalnokok, orvosok vizsgálták őket: tudnak-e írni, olvasni, nem szenvednek-e gyógyíthatatlan betegségben, testi vagy szellemi fogyatékosságban. S ha a hatóságok mérlegén megméretvén könnyűnek találtattak, könyörtelenül vissza toloncolták őket Európába. Nem is keveset. 1911-ben például 13 000 ember, az érkezettek két százaléka nem ju tott túl Ellis szigetén. Azokat az embereket, akik odahaza már minden hidat felégettek maguk mögött, eladták házukat, esetleg földjüket —■ deportálták az óvilágba. Ezért is nevezték Ellis 'Islandet a Könnyek Szigetének. S aki keresztüljutott a vizsgálatokon, ügynökök várták a kapuban. Előnyösebbnél előnyösebb munkaszerződéseket kínáltak nekik. Magyar földművesnek. szlovák favágóknak, szicíliai nincsteleneknek olyant béreket ígértek az ohiói és pennsylvaniai bányákban, gyárakban, amilyenekről, otthon nem is álmod hattak. Alá is írták a számukra isme rétién nyelven fogalmazott szerződéseket. Aztán mire kiderült az okmányok minden csalafintasága, az ügynöknek, a közvetítőnek fizetendő százalékok nagysága, már késő volt. A törvény mindig a munkaadót védte a zöldfülűvel szemben. Ebben az időszakban kétmillió magyarországi férfi és nő — magyar, ruszin, szlovák, német — érkezett Amerikába, főképpen az otthoni fojto gató munkanélküliség hajtotta őket. A Szabadság-szobor tövében berendezett múzeumban afféle panoptikumi viaszfigurák mutatják, hogyan is festettek, miféle gúnyát viseltek a hajdani magyar bevándorlók. Ruhájukról csalhatatlanul felismerhetők az alföldi kubikosok, a dunántúli parasztemberek. Tagadhatatlan, sokan megtalálták közülük a számításukat, meggazdagodtak, hírnévre tettek szert. Többségük azonban élete végéig megmaradt béresnek a Közép-Nyugat farmjain, ro- botosnak Pittsburgh és Cleveland kohóinál. Nem tudom másként, csak szívbe markolónak nevezni a múzeum egyik vitrinjében kiállított konyhai falvédőt (otthon mosolyognék rajta), amelyre itt, Amerikában hímezte nyolcvan vagy hatvan esztendővel ezelőtt egy magyar asszony: Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba. Kattognak a fényképezőgépek ... A Ellis-sziget és a Szabadság-szobor tövében berendezett múzeumok nem adnak teljes képet az amerikai bevándorlás történetéről. Nem mutatják a nem erre, hanem a nyugati kikötőkön át érkezett japánokat, kínaiakat, akiket még az olaszoknál, a kelet-európaiaknál is alacsonyabbra helyeztek azon a tabellán, amelyet a „nemzetek olvasztókemencéjének“ arisztokratái — a fehér bőrű, angolszász protestánsok — állapítottak meg: nem hivatalosan, de kivédhetei lenül. És persze, nem szerepelnek a bevándorlás történetében a négerek. Hogyan is szerepelhetnének! Valóban nem lehet bevándorlónak nevezni azokat, akiket hazájukban erőszakkal fogdostak össze, láncra verve hajóztak be, pénzért adtak el az Újvilágban, hogy állati sorban, rabszolgaként gyarapítsák a déli ültetvényesek vagyonát. Pedig hát ők teszik ki az amerikai lakosság egynyolcadát és igazán nem kevéssel járultak hozzá az ország gazdagságához, háborús győzelmeihez, sporthírnevéhez. És természetesen nem emlékezik meg a múzeum azokról, akik csak szerettek volna bevándorolni Amerikába. Századunk 20-as éveitől kezdve ugyanis szigorú nemzetiségi kvóta szabályozta, hogy melyik országból hány szerencsést fogad be az Újvilág. Korlátozták az „alacsonyabbrendűe- ket“ — az ázsiaiakat, olaszokat — hogy az angolokat, a skandlnávokat részesítsék előnyben. S ezen a hatóságok egy jottányit sem változtattak, még akkor sem, amikor Európa fasiszta államaiban életveszély fenyegette az ottani „alacsönyabbrendűe- ket“. A 30-as években, a második világháború előtt a nácik elől menekülő- zsidók, politikai üldözöttek százezret ostromolták Európa-szerte az amerikai konzulátusokat vízumért, de hiába. De hát ezt ne kérjük számon a múzeumtól! Hát hogyan is szerepel hetnének ők a bevándorlás történetében, hiszen sohasem jártak itt, Ellis- szigeten; csontjaik, hamujuk Ausch witz, Mauthausen földjében porlad. Amerika akkori urai nem kérték számon a külföldtől az emberi jogo kát. Ellenkezőleg, Guernicára, a spanyol polgári lakosság lemészárolásá ra hivatalosan is a be nem avatkozás elvének meghirdetésével válaszolt a Nyugat. A fasizmus „belügyeibe“ nem kívántak beleszólni, áldozataiért szót emelni _ A Szabadság-szobor, a bevándorlásicsarnok, a New York i öböl fölött sirályok siklanak a sós levegőben, ugyanúgy, mint 40 000, 400 vagy 4Ü esztendővel ezelőtt, ök már akkor is itt voltak, amikor a Manhattanén még nyoma sem volt a tőzsdének, az Em pire State Buildingnak, a néger Har lemnek, a kínai, a Puerto-Rlcói és az olasz negyednek, amikor a Szabadság- szoborral átellenben még nem állt a Castle Clinton erődítmény, sőt, amikor még egyetlen kétlábú sem élt a nyugati féltekén. Vijjognak, le-lecsap- nak a halzsákmányra, mohón lesik a turistahajók utasaitól feléjük szálló zsemledarabkákat. Kattognak a fényképezőgépek ... A sirályok nem jegyzik a történelmet. KULCSÁR ISTVÁN Rendőri vallatással ért fel a bevándorlók kikérdezése A BEVÁNDORLÓK SIRÁLYOK SZÁLLNAK AZ ÖBÖL FELETT A bevándorlók Ellis-szigeti várócsarnoka egykor... _és ma
