Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-12 / 24. szám

1977. VI. 12.

N

C/2

Munkásfiatalok voltak a tagjai...

A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG

Ügy kezdődött, hogy sok halott nevét írtam a jegyzetfüzetembe. Aztán a nevek után mindjárt ilyen kérdéseket, hogy vajon mi, újságírók, nem késtünk-e le múltunkról?; nem gyorsabbak-e nálunknál a hetek, hónapok, amelyek mindennap elvisznek valakit, akivel jó lett volna elbeszélgetni, akit jó lett volna megírni a jelennek, s talán még inkább a jövőnek? Mert kötődhetünk-e erős szálakkal a mához, u világhoz, alakíthatjuk-e valóságunkat, építhetjük-e önmagunkat elkötelezett szenvedéllyel, ha feledjük a tegnapot, ha olykor-olykor nem tekintünk visz sza, ha nem munkálnak bennünk apá ink lelket fölegyenesítő tettei?

Diószegen is elmentek már sokan, az egyik házban idős asszony mondta, mind meghaltak, akiket maguk keres nek. Mind, akik csontkemény időkben játszani, énekelni is mertek, tudtak, nyitott mellel. Hollik Gyula azért bízik. Pintér Ferenc, a helyi Vox humann énekkar érdemes vezetője hívta öt fel telefonon, jönne el segíteni nekem, fölkutatni az egykori munkásdalárda és színjátszó csoport tagjai közül valakit.

Hol napsütésben, hol árnyékban me gyünk a diószegi utcán. Kerékpáron idős ember közeleg, öntözőkanna him hálózik a kormányon.

— Ferdi bácsi, álljon már meg! Hogy nem jutott eszünkbe, hiszen maga is tudna nekünk mondahi valamit — szó htja meg Hollik Gyula.

A temetőben beszélgetünk, holtak szomszédságában. Füvet terítünk az emlékek alá.

— Itt vannak az én halottaim, anyám, bátyám, kisfiam. Őket fogom megöntözgetni.

És itt van a hetvenöt éves Vavrík Ferdinánd sok barátja, ismerőse, akik hez talán le is jutnak az emlékező szavak, millió hajszálgyökéren keresztül.

— Pénztáros voltam a színjátszó csoportban, a feleségem gyakran játszott, én csak néha. Hogy mikor alakult meg a csoport? Körülbelül a húszas évek elején. Munkásfiatalok voltak a tagjai, Szalay István vezette, ő tani tóttá be a darabokat. Abban a helyiségben próbáltunk és játszottunk, amelyet ma Békának hívnak. Mindig megtelt, zsúfolásig, igaz, nem volt nagy. Olyan sikereket értünk el, hogy több előadást tízszer is meg kellett ismétel ni. Annyira vittük a színjátszást, hogy a munkássportot is tudtuk támogatni. Mi nem játszottunk darabot, amely ne foglalkozott volna valamilyen szociális kérdéssel. Ha játszani akartunk, adót kellett fizetni, engedélyt kérni a járás ról, be kellett adni a szöveget. Volt úgy, hogy kihúztak belőle, vagy egyáltalán nem engedték színpadra.

— Emlékszik-e valamelyik darab címére?

— Ember a híd alatt, Ének a búzamezőkről, Vakablak. Én is szerepeltem az egyikben. Mit is játszottam? A fene egye meg, valamilyen bárót játszottam! De nem jut eszembe! — mondja, és bosszúsan térdére csap a mosolygós tekintetű Vavrík Ferdinánd.

— Harmincnyolcban Tornócon, a Vág partján játszottuk a Toldit; felléptek akkor a nagyszombatiak is meg a sze- rediek. Somogyi Antal volt a Toldi. De szép volt! Olyanok voltunk, mint egy nagy család.

Vavrík Ferdinánd a cukorgyárban

. .. néhány barátommal beültünk a kosúti kocsmába .. .

... az egész dalárda botokkal állt őrséget... (Gyökeres György felvételei!

izovza: tRJCH WEINCRT

MM?«* UM« i KOM JA T ALAÖAR

. fi Hafcrctoftan

zm-.ABMAPAl

i i .... . . i

t lT *

f űz «- Un mar sott, min-dig ott, a- hoi a zászló

kn-bt irt. ók-lös kinti mind »• ló- rt Thái-mannirt!

1. Az élén marsolt, mindig ott, ahol a zászló lengett.

Mögötte rendre uj sorok,

uj dandárok eredtek.

Nőtt, nőtt a tábor, végtelenbe ért. Öklös kézzel mind előre Thálmannért!

2. Most vad pribékek gyötrik öt Hazug, vett nyelvek perük.

Ni hogy lesi a csőcselék, hogy meddig birja, meddig?!

De Thälmann állja a hántást, a vért! Öklös kézzel mind előre Thálmannért!

dolgozott, mint főgépész, negyvenöt esztendőn keresztül. Kimondani is sok, a gyár fennállásának 110. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre mégse hívták meg. Nem mondja, én érzem, jólesett volna neki, ha megtisztelik.

Fölemeli a zöld öntözőkannát, és elindul halottai felé, a piroskockás ingben. Még egyszer visszafordul:

— Lassan mi is itt leszünk.

Hollik Gyula előresiet, be az egyik házba, ahol éppen vízvezetéket szerelnek. Mire én is a konyhába érek, a hatvankét éves Hollósy Rezső meg is találta azt a fényképet, amelyre nagyorv büszke. Labdarúgók, a diószegi munkáscsapat egykori tagjai sorakoznak a sárguló papíron:

— Ott vagyok én is, az első, a kapus — mondja a fényképre mutatva Hollósy Rezső, aki tizenhat évig dolgozott a cukorgyárbah. Néhány szót váltunk a csapatról, aztán a dalárdáról és a színjátszókról kérdezem.

— Csak a színjátszásról tudok beszélni. Játszottam a Tűzmadárban, a Vakablakban és a Trojka című darab ban. Ez kimondottan orosz darab volt, a hatóság nem akarta, hogy játsszuk.

Hogy kire emlékszik vissza? Hollik Gyula segítségével tűnnek föl emlékezetének mélyéről a nevek: Molnár Árpád, Dalos Feri, Schober Margit és Gizella, Hájek Poldi, Takács Mária, Stift Lenke, Hanzel Pisti, Kapus Ferenc.

Keressük föl Hájek Lipótot, ő tagja volt a dalárdának is.

Útközben Molnár Károly történelempolgári nevelés szakos tanítóval találkozunk, aki mélyebben foglalkozik Diószeg munkásmozgalmi múltjával * * *

Az udvaron derék ember áll föl a nyugágyból, amikor szépen megszaporodott társaságunk ráköszön. Nem bán3. Már seregük bíró, bakó: ülni fölötte széket.

Már sustorog, ordK a szó: a régirt véritélet.

A bóhér-tönköt rommá zúzni szét: Öklös kézzel mind előre Thálmannért!

4. Dimitrov cella-sutáját betörtük, mint a bomba.

Lerontjuk, le — egész világ! — a Thalmannét is nyomba.

Nő. nő a tábor, végtelenbe ér! Öklös kézzel mind előre Thálmannért!

ja, hogy megzavartuk pihenésében, a napsugarak se haragszanak ránk, hogy kis időre társ nélkül maradnak. Fölfutnak addig a ház tetejére, szőlőleveleken hancúroznak.

Mi meg már a múltat idézzük, a kellemesen hűvös szobában.

— Én az iparos önképzőkör dalárdájának voltam a tagja, de énekeltem a munkásdalárdában is, játszottam színdarabban, a Trojkában és a Menedékhelyben például — mondja a hetvenöt esztendős Hájek Lipót. Nem nagyon lehet ezeket a csoportokat szétválasztani, munkások voltunk mindnyájan, közös volt gondunk, bajtfnk, örömünk, célunk.

Ezt Hollik Gyula is így mondta nekem, amikor próbáltam ebbe vagy abba a csoportba sorolni a neveket. Itt van példának Szalay István is, akiről már szót ejtettünk.

— ű a járási pártszervezet kultúrfe- lelőse volt, és szervező tagja a munkásdalárdának is. Három héttel ezelőtt temették el Budapesten. A legjobb barátom volt. Elfogták őt is, hányszor.

— önfeláldozó kommunista volt — jegyzi meg Molnár Károly.

— A munkásdalárda huszonkettőtől létezett, alkalmi volt. Ha énekelni kellett a színielőadások előtt, ez a dalárda énekelt, május elsején is, kimon dottan forradalmi dalokat. Egyszer néhány barátommal beültünk a kosúti kocsmába, és csak úgy elkezdtük éne kelni, hogy:

Bérgyilkos hordák az angol urak, készítik újra a jármunkat.

De a hómezőktől a brit tengerig hadseregünket le nem verik.

A Vörös Hadsereg bátor és nem remeg, kemény kezében fegyverek, keresztül vészen, mindenre készen a szovjetünket védi meg.

Hej, Vörös Hadsereg, előre hát, a párt, az hadparancsot ád.

Ám a hómezőktől a brit tengerig, hadseregünket le nem verik.

Hát megkaptuk érte a magunkét! Harminc korona büntetést kellett fi zetnünk. Mert sértő volt az angolok számára. Az ifjúmunkás indulót is éne keltük, de a szövege már kipárolgott a fejemből. Még németül is tudtam.

Sőt, tudja is, elénekli nekünk az első sorokat Hájek Lipót, aki velünk együtt csodálkozik, hogy mégse fele; tette el, legalábbis a német szöveget nem. Előjönne az magyarul is — mint a „Horthy Miklós, Horthy Miklós el akarja tiltani, hogy a népnek a Népszavát nem szabad elolvasni" — kezdetű dal szövege, amelyet a Jaj, de magas ez a vendégfogadó dallamára énekeltek —, csak időt, több időt kellene hagyni az emlékezetnek. De hát még az emlékezőről is alig tudunk valamit.

— Negyven évet dolgoztam a cukor gyárban, megszakításokkal. 1921-től va gyök tagja a pártnak, és attól a perctől fogva, amikor hagytam magam je löltetni a huszonnégyes választásokon, attól a perctől fogva szezonmunkás voltam harmincháromig.

— Szerény ember Poldi bátyám — szól közbe Molnár Károly. — El kel! mondani, hogy börtönben is volt, illegális kommunista tevékenység miatt zárták be.

— Jártunk pártszervezeteket alakíta ni, vagy ahogy akkor mondtuk, sejte két. Ez volt az oka.

Már búcsúznánk, amikor szóba kerül a munkásmozgalom történetéből ismert Richter Mihály és Háber Zoltán neve, akik a színjátszóknál „segítettek be". A munkásdalárdának Vidurek József, Varik Gyula, Hrdlica Sándor, Nagy Ipoly, Nagy Szilveszter voltak a to vábbi tagjai, és Dumán fenő, akinek Zsigmond fia most a Vox humánéban énekel. Mondjam el még, hogy Molnár Károly szerint a munkásdalárda- állan dó dalárda volt, nem próbáltak ugyan rendszeresen, de a munkásünnepek alkalmával rendszeresen felléptek Vidu rek József vezetésével. Énekelték a Marseillaise-t, a Madrid határán és a Gsendőrgolyó felszántotta a kosúti fő utcát kezdetű dalokat.

* * *

Idős asszony söpri az udvart: halkan fogadja köszönésünket.

— Szilvi, gyere csak! Épp most für dött.

Ha nem mondanák kísérőim, arcából olvasnám ki és, írnám ide, hogy Nagy Szilveszter szintén sokat próbált em bér, aki Vadász Ferenc egyik könyvében is szerepel. Hosszú sorokban tud nám csak fölszámlálni, milyen fontos tisztségeket töltött be, milyen szerve zetekben, egyesületben dolgozott.

— Nagyon nehéz visszaemlékezni. Valamikor úgy voltunk, hogy gyere te is. És mentünk. Minden május elsején felléptünk, részt vettünk munkástemetéseken. Énekeltünk Kosúton, Tornócon a színjátszókkal. Én is szerepeltem a Toldiban, nem maradtam ki semmiből. Harmincnyolcig voltam a dalárdában, próbák előtt vagy után táncoltunk, fú vószenére, de volt citera, hegedű is. Amikor ráértünk, akkor próbáltunk. De fellépés előtt két hétig gyakoroltunk. Az 1926-os üzemi sztrájkban, a cukor gyár előtt az egész dalárda botokkal állt őrséget, hogy a sztrájktörők be ne jussanak.

Molnár Károly itt megjegyzi, hogy akkor a dalárda néhány tagját el is bocsájtották. Aztán amikor észreveszi, hogy fotoriporter kollégám gépét kát togtatja, odaszól Szilveszter bácsinak, hogy vegyen föl inget, mert fényképezik.

— Minek? Legalább azt fogják hinni, hogy valami tengerész vagyok. Szóval összefogtunk mi, munkások, támogattuk egymást. Biciklin mentünk el Nagyszombatba, Szencre, Galántára, aztán ugyanúgy jöttek hozzánk is.

És talán ugyanolyan lelkesedéssel, mint Hájek Lipót, aki kerékpáron hoz ta utánunk Nagy Szilveszter udvarába néhány munkásdalárda énekelte dal kezdő sorát — Testvérek, együtt kiállunk, Gond az éhség, Tedd le láncodat, elvtárs, A munkásvér patakban ömlik. — és egy régi újságkivágást, amelyen az Előre Thálmannért! dal szövege és kottája található.

* # #

Közösen meglátogatjuk még a mun kásmozgalmi szobát, amelyet „az iskola és a falu számára rendeztek be“. Majd az ötvenkilenc éves Hollik Gyulával, a Vox Humana elnökével visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. Pintér Fe renchez, aki — szíves kísérőm szavai val — „áldás a Vox humanának“.

— No, sikerült valami?

BODNAR GYULA