Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-05 / 23. szám

Dávid megígérte szüleinek, hogy nem távozik el végleg hazulról, de két-három hétig feltétlenül együtt kell maradnia a süketnéma Lajcsival, ezzel az elhagyatott árvával. Hozzá kell őt szoktatnia az idegen környezethez. Ha nem tenné, akkor Lajcsi valószínűleg harmadnapra újra itt teremne, márpedig lehetetlen, hogy nagy gondjai közepette, á család még egy újabb terhet vállaljon magára.

Elhatározásába szülei nagy nehezen beleegyeztek. Másnap délelőtt sovány pogy- gyásszal, utazási engedéllyel, hamis papírokkal és ajánlólevéllel felszerelve a két fiú útnak indult. Dávid ugyan magával akarta vinni a kalitkát is a kanárikkal, de anyja lebeszélte, mert feltűnést keltene nemcsak a kalitka, de főleg a kékre mázolt kanárik magukra vonnák az utasok figyelmét. így hát lemondott kedves madarairól. Jobb is volt így. Hamarabb érkezett haza, semmint gondolta. Nem három, hanem csak két hétig maradt távol. De ennyi is elegendő volt számára, hogy megtanulja képzeletét kordában tartani.

Súlyos csalódással a szívében érkezett vissza. Egyetlen vigasza volt csupán, hogy Lajcsi jó helyre került, de ő akkor sem maradt volna ott, ha gondtalan királyi életet biztosítanak számára. Dávid még most is kínosan gondolt visz- sza a szabó- és koporsómesternél szerzett tapasztalataira, mégis felejthetetlen élmény volt ez, hatott rá, és úgy érezte, hogy ez is szervesen hozzátartozik a fasizmus barbárságához és kegyetlenségéhez.

Az özvegy szabómestert, akit Görcsös Rajmundnak hívtak — mint maga is bevallotta, egy francia szent után keresztelték Rajmundnak — igen barátságos embernek bizonyult és az ajánlólevél alapján minden további nélkül hajlandó volt mindkettőjüket felvenni tanoncnak. A süketnéma Lajcsit azonnal bejelentette, Dávid azonban ragaszkodott a próbaidőhöz, tekintettel szüleinek tett ígéretére. Lajcsi már néhány nap múlva otthon érezte magát. E jó érzést nem annyira a műhelynek, mint a mester fiatal, özvegyasszony lányának köszönhette, aki már első látásra annyira megkedvelte, hogy a legjobb falatokat neki tette félre. Lajcsi mindezt természetesnek találta, zavartalanul élvezte boldogságát, és amikor Dávid két hét múlva bejelentette, hogy elmegy, egyetlen szóval sem marasztalta.

Dávid már megérkezése napján tudta, hogy nem marad sokáig ebben a házban. A ház ugyanis, amely szabőmű- hellyel, koporsóüzlettel, kitűnő konyhával és roskadásig zsúfolt spájzzal rendelkezett, az imakönyvdn és divatlapokon kívül egyetlen más irodalmi művel sem dicsekedhetett. Dolgoztak, ettek, ittak, aludtak itt az emberek, de kultúrát alig fedezhetett fel az ember, ha csak a díszes koporsókat nem tekintette annak. De amint majd kiderül, a legdíszesebb koporsó is terhesnek bizonyult a szabómesternek.

A szabóműhelyben egyetlen segéd dolgozott, akit mindenki Pistának hívott. Pistának kerek, derűs arca volt, munka közben szellemes és sikamlós viccekkel szórakoztatta őket. Egy viccet kétszer is elmondott, tisztán jóindulatból, de elvárta, hogy úgy röhögjenek rajta, mintha először hallanák. Dávid sosem volt ünneprontó, különösen most nem akart az lenni, amióta Dezsőnek keresztelte el magát. Mindent elkövetett tehát, hogy Pista kedvében járjon. Pista ezt a magatartást értékelni tudta, ezért mindjárt harmadnap bevallotta, hogy mestere szeretné, ha elvenné Borist, özvegyasszony lányát, de neki esze ágába se jut, mert neki már megvan a „szíve szerelme“. A nyolc év korkülönbség, ami Dávid és Pista közt volt, nem sokat számított, mert Pista hamarosan rájött, hogy ennek a nagyvárosi inasnak komoly hasznát veheti. Meg is beszélte vele később, nagy

titoktartás mellett, hogy Keszi Erzsiké kisasszonynak közösen megfogalmaznak egy gyönyörű szerelmes levelet.

Dávid boldogan elvállalta a kényes feladatot és a rózsaszínű levélpapirosra olyan levelet fabrikált, hogy nemcsak Pista, de Erzsiké is majd elolvadt a nagy elragadtatástól. Égszínkék levélpapíron érkezett meg a várva várt válasz, amire újabb rózsaszínű volt a felelet.

Dávid kitombolta magát ezekben a szerelmes levelekben. Titka végre megtalálta levezető csatornáját, a kerek arcú Pista pedig úgy megszerette az értelmes nagyvárosi kisinast, hogy mindenüvé magával vitte.

Miután Pista volt az első-, másod- és harmadosztályú temetések főrendezője, és többet foglalkozott a koporsókkal, mint a szövetekkel, egy napon magával hívta Dávidot is egy ilyen temetésre. Pista hangsúlyozta, csupán jóindulat vezeti, azt akarja, hogy Dávid is egy kis borravalóhoz jusson. Elsőosztályú falusi temetésről volt szó, amelyre rengeteg rokon kíséri el a halottat utolsó útjára és néha annyira ellágyulnak, hogy itt-ott lepotyog egypár korona, ami manapság még egy segédnek is jólesik, nemcsak egy közönséges kisinasnak. Dávid eleinte vonakodott, de aztán mégis elment. Kíváncsi volt, hogy az örökké mosolygós arcú Pista hogyan fogja fontos és kényes feladatát elvégezni.

A koporsóüzletben ugyanis már vagy öt esztendeje lógott egy gyönyörű aranycirádákkal díszített, kemény fából készült drága koporsó. Kifogástalan művészi munka volt. Látni lehetett, hogy készítője komoly felkészültséggel dolgozott rajta. Sajnos, a koporsó egy arasznyival rövidebb volt, mint kellett volna. Egyszóval gyereknek nagy, felnőttnek pedig kicsi. A szabómester rengeteg pénzt fektetett bele a gyönyörű munkába és noha vevő már több ízben akadt volna rá, mindig bebizonyosodott, hogy a méret nem megfelelő.

A mester most azzal bízta meg Pistát, hogy ha törik, ha szakad, ezen a temetésen sózza el a művészi koporsót. Dúsgazdag öreg paraszt volt* a halott, nagy vagyon maradt utána, úgyhogy a gyermekei játszva kifizethetik a koporsó borsos^ árát. Rá is tették hát a kis kétkerekű kocsira a cifra koporsót meg a díszítő kellékeket. Dávid előrement, hogy húzza, Pista meg hátulról tolta. A mester, Görcsös Rajmund, a koporsóüzlet lépcsőjén állt, látni lehetett rajta, hogy kissé elérzékenyülve búcsúzik e drága kincstől, de azért nem restellt utánuk kiáltani, hogyha sikerül, mindegyik egy- egy liter bor ára borravalót kap.

Éppen ez kellett Pistának, mert eltökélt szándéka volt, hogy Erzsikét vasárnapra meghívja a közeli város vendéglőjébe egy kis mulatozásra, ott pedig nem árt majd a jóízű borocska.

A temetés a szomszéd faluban volt, mintegy három kilométerre a koporsóüzlettől, amely szerencsére a falu szélén állt. Dávid nem erőltette meg magát túlságosan, mert Pista játszi könnyedséggel tolta a kocsit. Olyan vidám volt, mintha legalábbis menyegzőre menne, de ez érthető, már előre ivott a medve bőrére. Dávid sem volt szomorú, azon gondolkozott, hogy sózzák rá a gyászoló családra ezt a ritka kincset, amelytől mestere már évek óta szabadulni óhajt. Tagadhatatlan, hogy a borravaló is érdekelte, de nem annyira, hogy vállalta volna érte a temetésen az inaskodás szerepét. Inkább a kíváncsiság volt az, amely a szerep vállalására késztette.

Délután érkeztek oda. A magas fallal körülkerített udvar már tele volt a gyásznéppel, fekete kendős asszonyokkal és rövid zekés, fekete kalapos parasztok kai, rokonokkal és ismerősökkel. Ott voltak már a siratóasszonyok is. Kissé kopottabbak voltak a többinél, de nagy zsebkendőket tartottak a szájuk és a szemük elé. Látni lehetett rajtuk, hogy felkészültek a komoly siratómunkára. Pista, amint megérkezett, gyorsan munkához látott. Miután elsőosztályú temetés volt, előbb feldíszítette a szobát. Leszedte a kocsiról a díszítő kellékeket, majd Dávid segítségével bevitte a halottasszobába a koporsót. A szoba falait bevonta fekete drapériával, a sarkokban elhelyezte a gyászolók virágait meg koszorúit, majd felszólította a rokonokat, hogy hagyják el a szobát, mert a halottat a koporsóba helyezik, ennél a szomorú aktusnál pedig nem Illik a temetés rendezőin kívül másnak is jelen lenni, mert csak zavarná az áhítatot, amit ez a komoly és elmélyült munka megkövetel.

A halott gyermekei és rokonai egyetlen szó ellenvetés nélkül elhagyták a szobát, és Pista munkához látott.

— Fogd a lábát — mutatott a halottra, miután az emelvényre helyezte a csillogó koporsót.

Dávid idegenkedve ugyan, de megragadta a halott feketébe öltözött merev lábait, Pista meg a vállánál ragadta meg és a koporsóba helyezték. Vagyis helyezték volna, csakhogy nem fért be. A halott lába mereven ellenállt és kifelé ágaskodott. Már a fejét is alátámasztotta valamivel, csak hogy beférjen, de nem sikerült. Pista homlokán verejték gyöngyözött a nagy igyekezettől és erőfeszítéstől, de nem ment. Ekkor rászólt Dávidra, hogy álljon az ajtó elé és ne engedjen a szobába senkit, amíg nem ad rá engedélyt.

Dávid szó nélkül engedelmeskedett, nem is tehetett egyebet, annyira lenyűgözte mindaz, ami most a halott és a koporsó közt történt. Már nem is gondolkozott a maga fejével, valahogy az egész környezet, a fekete szoba, a díszes, aranyozott koporsó, a sok virág és az ün-^ neplőbe öltözött mozdulatlan halott any- nyira új volt számára, hogy szinte lenyűgözte ... képtelen volt a saját gondolataival gondolkozni, mert hisz minden, ami körülötte volt, annyira befejezettnek tűnt, hogy alig lehetett itt valamit hozzátenni vagy elvenni... Csak éppen a merev lábak álltak ellen, de ez is olyasvalaminek tűnt, amin nem lehet változtatni.

Dávid azonban tévedett, mert igenis lehetett változtatni. Ezt hamarosan bebizonyította Pista, aki háttal állt feléje, a koporsóval szemben. Még látta, hogy előveszi könnyű kalapácsát, amellyel a fekete drapériát szögezte a falra és két- három találó ütést mért a halott lábára, könnyedén ugyan, de szakértelemmel, utána tompa reccsenés, ropogás hallatszott, mintha valami régi bútordarab nyikorogna, nyögne... Ezzel a halott ellenállását, úgyszólván végső akaratát megtörte, már belefért a koporsóba.

Ennyi volt az egész, sem több, sem kevesebb... Dávidnak mégis, amikor meghallotta a törés hangjait, az volt a benyomása, hogy ez a halott utolsó, tiltakozó hangja... A befejezettség tudata, amely eddig fogva tartotta, ezzel a művelettel mintegy megszüntette bénító hatását. Most már tudott önállóan gondolkozni ... már tudta, hogy ez a művelet nem tartozott szorosan a rendezői munkához, azt is tudta, hogy túlbuzgóság szülte, az a kíméletlenség, amelynek gátjait törte a fasizmus.

Ezt az alvilági erőt a fasizmus szabadította fel Pistában. Ezt érezte Dávid a díszes temetés alatt. Ezt ordította a fülébe a siratóasszonyok jajveszékelése, a díszes koporsó nyikorgása, amely a föld , mélyébe szállt a törött lábú halottal. Az egész szertartás alatt egyetlen ízben sem gondolt a halottra, hanem a szerelmes Pista és a fasizmus járt az eszében. Tudta, hogy Pista különben rendes ember, szívből szereti Keszi Erzsit, a fasizmus mérge mégis kikezdte őt is.

Kikezdte, erről meggyőződött az úton hazafelé menet. Akkorra már teljesen besötétedett és a hűvös február végi sziporkázó csillagok úgy ragyogtak, mintha fényük fagyot árasztott volna: A csillagokkal feldíszített gyászos sötétkék ég egy kicsit mintha a kellékekkel feldíszített első osztályú temetéshez hasonlított volna. Dávid lehangoltan húzta a kocsit a temetési cifraságok, szerszámok köny- nyű, de nem kellemes terhével.

— Ezt aztán jól elintéztem — kezdte Pista könnyed, elégedett hangon, mint aki dicséretet vár bravúros ötletéért.

Dávid hallgatott.

mm ewig *

Racskó Zoltán illusztrációja