Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-05 / 23. szám
A vita, úgy látszik, nem volt Pista kedve ellenére, mert egy csepp harag sem volt benne Dávid iránt. Ellenkezőleg Dávidnak úgy tetszett, mintha Pista mosolyogna, amint sodorta cigarettáját. — Na és ha így lenne? — kérdezte., amikor rágyújtott és tűnődve, sűrű füstkarikákat fújt. — Mondd, micsoda bűnt követtem el? ... Ki ellen vétettem? ... Nem mindegy e neki, ha törött lábbal fekszik a föld alatt, vagy sem? .. Hát van neked eszed, hogy bűnül rovod fel nekem ezt a vacakságot, egy olyan világban, amelyben naponta ezer és tízezer ember pusztul el a fronton, a német- meg a lengyelországi táborokban. Mondd, tudod te egyáltalán, hogy mi történik a világban? — Tudom — válaszolta Dávid csöndesen és meggondoltan, miközben feje lekonyult, mintha el akarná rejteni társa előtt igazi gondolatait, sejtelmeit, amelyek most igazolást nyertek. Irtőzat rajzolódott ki az arcán Pista szavai nyomán, Hitler arca bontakozott ki előtte. Először a bajuszát látta és e tömött szőrpamacsból bújt ki az ismert orr, száj, kidülledt szem, vad homlok a hajfürttel és a pofacsont. Ez a kibontakozás úgy ment végbe, mint amikor a férges alma fekete fészkéből kibújik a pondrő teljes nagyságában és nyálassá- gában. Hitler arca ott lebegett előtte a hűvös estében, attól az alvilági fénytől övezetien, amely a Führer fogalmát övezte és amely fertőző, ragályos gyűlöletet lehelt mágából. Akkor jutott először eszébe a homályos és rejtélyes ka- balisztikus tan, amely lehetségesnek tartja, hogy valaki az ördöggel szövetségre lép. Lehetségesnek tartotta akkor, hogy Hitler apja maga a Halál. — Persze, most hallgatsz — kezdte újra Pista. — Gondolkozom — felelte lehangoltam — Érdekelne, hogy mit kegyeskedtél újra kigondolni. — Megmondom, ha annyira érdekli. — Na, ki vele. — Arra gondoltam, hogy mindaz, amit a világról mondott, az még nem mentség mert én nem tettem volna és biztosan tudom, hogy maga sem teszi meg, ha alaposan meggondolja. — Pedig nyugodt lehetsz, alaposan meggondoltam. — Mégsem hiszem, mert mondjuk, mit szólna Keszi Erzsiké kisasszony, ha megtudná? az, Dezső, elnémultál talán, mint ma barátod? megrezzent, mint mindig, ha a álasztotta nevét hallotta. A két tt, amit új munkahelyén töltött, ndig nem tudta megszokni, ha k szólították, és gyakran az is lit, hogy oda se figyelt, mintha zzá szóltak volna. Ezért mestere negyazer a süketnéma Lajcsi ba- : hasonlította. Persze, nem törőkét a „nagyothalló“ csúfnévvel, lt is, hogy ilyen könnyen úszta rétién és gyanús viselkedését, sőt mintegy mentegetőzve, szerényen jevallotta, hogy már két ízben gyulladása és így nem csoda, ha körül zavarok vannak. Ezúttal Pistával szemben nem mutatko- an szerénynek. Annyi fáradságot t, hogy feléje forduljon és vála- a kérdésére, hanem egyenesen a tért és minden kertelés, szépít- élkül megmondta, ami a begyéiem hittem volna, hogy ezt mégpedig azt nem hittem volna, telligens, városi fiatalember lé rnn anyámasszony katonája vagy. im, ez a temetés egy kicsit meg- a fejedet. t nem tagadom, a hatása alá ke- Ez volt az első temetés, amelyen ttem, és úgy látszik, egyhamar sjtem el. Ha borravalót nem is, 3tte másvalamit kaptam, e bajod — felelte Pista ingerül- la nincsenek szebb emlékeid, hát zd ezt. nos, az igazság az, hogy ma nem ésről, hanem magáról van szó :e nagyon komolyan, de még lem fordult feléje, tan ne érzékenykedj — és ingeién nagyot tolt a kocsin, ügyeid léptei meggyorsultak — itt im van szó, hanem a vidék leg- bb, kapzsi parasztjáról... Ez a a egy szegény parasztot tett amíg összeharácsolta nagy va- Miért sajnálod hát, hogy halála irtem a csontjait? Bár megtehet- a még életében! akkor megteszi, egy szót sem volna. csa az észjárásod, az tagadha- sakhogy az a baj, hogy nehezen övetni. is így vagyok vele — felelte lel. — Most már azt gyanítom, ga csak a koporsón akart túl- .. — itt megfelelő kifejezést — tettét akkor is elkövette vol- paraszt nem is lett volna olyan- Ekkor a kocsi rúdját leeresz- tenőt tartott és szembefordult — Nem tudja meg. — De megtudhatja. — Összetörném a csontjaidat, ha megtudná — ordította felháborodottan. (Részlet a szerző, A család kedvence című másodszor megjelenő regényéből.) (Befejezés a jövő vasárnapi számban) ámbor volt és barátságos. Égért közelálló szemei voltak: ez ttomosságra utalt. Szemöldöke zeért az orra fölött. Ez indula- ságot jelent. Orra hosszú volt és ryes, ami csillapíthatatlan kí- lcsiságról tanúskodik. Fülcim- le voltak nőve. Ez bűnözésre 6 hajlamot jelent. Miért nem tz emberek közé? — kérdezték \ Belenézett a tükörbe és szája ül kegyetlen vonást fedezett Nem vagyok én jó ember, idta. Könyveibe temetkezett, ikor már mindegyiket elolvasta, kellett merészkednie az embe- közé, hogy új könyvet vásá- ön. Remélhetőleg nem történik írni baj, gondolta, és az embe- közé ment. Egy asszony meg- lította, s kérte, váltsa jel a zét. Miután a nő rövidlátó volt, 'rször cserélte-váltotta a ban- . A skorpió közel ülő szemeire dőlt, és letett arról, hogy gálád Ion megduplázza pénzét. A vil- oson valaki a lábára lépett, és ten nyelven szitkozódott. A rpió összenőtt szemöldökeire dőlt, s az átkokat, amiket nem írtett, bocsánatkérésnek vélte. :állt, levéltárca hevert előtte iton. A skorpió orrára gondolt, ! hajolt le érte, még csak visz- sem fordult. A könyvkereske- >en egy könyvre bukkant: na- t szerette volna megvenni. A yu azonban túlságosan drága . Könnyen befért volna a kabátzsebébe. A skorpió fülcimpáira gondolt, és visszahelyezte a könyvet a polcra. Másikat választott. Amint fizetni készült, egy vásárló jajveszékelni kezdett: Ez az a könyv, amit már évek óta keresek. Most meg elviszik az orrom elöl. A skorpió a szája körül húzódó kegyetlen vonásra gondolt és így szólt: Tessék, vigye. Átengedem. A könyvbarát csaknem sírva fakadt. Két kézzel szorította szívére a könyvet, úgy ment el. Egyik szenvedélyes vásárlónk, mondta az elárusító, de az ön számára is van itt valami. És leemelte a polcról azt a könyvet, amit a skorpió olyannyira kívánt. A skorpió elutasító mozdulatot tett: Nem engedhetem meg magamnak. Dehogynem, mondta az eladó, jótett helyébe jót vár]. Jelöljön meg egy árat. A skorpió csaknem sírva fakadt. Két kézzel szorította szívére a könyvet, s minthogy így nem maradt szabadon egyik sem, búcsúzóul fullánkját nyújtotta a könyvárusnak. Az megszorította és holtan rogyott össze. NAGY JUDIT fordítása Mai német író, 1926-ban született, művészettörténetet tanult. Münchenben él. Verseskötetei és prózai művei jelentek meg. ■ Dusán Dusek egy délutánom TELEFONNAL Jószerivel harmadik napja tartott ez a dolog, s már nem is igen törődtem vele. Majd órás időközökben megcsörrent a telefon, és aztán idegen hangok ismeretlen emberek felől kérdezősködtek. Mindig téves kapcsolás volt. Valóban, már nem is mulattatott. Még egy rövid napom volt a Zechenter-Lasko- merskyről szóló cikkem befejezésére, melyet az Ércmunkás című havonta megjelenő bányász- folyóirat rendelt meg tőlem. Megint megcsörrent a telefon. — Polák urat kérem! — Nem lakik itt. — Micsoda? — Ogy látszik, rossz számot hívott. A hang ekkor magasba csapott. — Magának van rossz száma. — Ez szent igaz. — Mit mond? — Hogy igaza van. — Fogd be a pofád! — Valóban, teljességgel igaza van. Aztán egy korosabb asszonyság telefonált, s negyedóra hosszat beszélt arról, hogy kedvenc macskája utódokat hozott világra. A legtöbbje idegesebb volt, mint jómagam. De ráérő idejük több volt, mint nekem, kifulladt és dühös hangon magyarázatot követeltek, megkérdezték telefonszámomat és bizonygatták, hogy hívásukra hosszú évek óta ezen a számon jelentkeztek az ismerősök meg az ismeretlenek. Végig kellett hallgatnom mindegyiküket; a percek futottak, a munkám meg egyhelyben állt. A véletlen segített rajtam: egy fiatalasszony az igazgató felől érdeklődött. Az igazat válaszoltam. — Nincs itt. Megköszönte, és letette a kagylót. Mindez alig fél percig tartott. A többi tévedés után is hasonlóképpen csináltam rendet, és igencsak meglepett, hogy az embereket ilyen könnyen megnyugtatják kitalá- ciőim. Ugyanekkor ez az ötlet mintha szerencsét is hozott volna: egyre kevesebb telefonáló zavart, s a munkám is ügyesebben haladt. Ebéd utánra már csak ketten maradtak. — Elment valahová. f— Hagyhatok számára üzenetet? — Természetesen. Ekkor villant eszembe valami. Mindjárt a telefonasztalka mellett nyílt a folyosóra szolgáló ajtó. Kinyitottam, majd becsuktam. — Egy pillanat — mondtam — már itt is van. — Köszönöm szépen. Egy ideig csöndben maradtam, húzgáltam a fülhallgatóhoz csatlakozó zsinórt. Aztán a számot tenyeremmel fedve így szóltam: — Szervusz. — Karcsi, te vagy? — Szervusz. Mi van? — Valahogy furcsa a hangod. Tegnap új telefont szereltek föl nálunk. Értekezletünk van. — Megvettem a jegyeket. — Sikerült? — Csak hat órára kaptam. A hetedik sorba. — Hátrábbra nem adtak? — Nem. Hol fogunk találkozni? — Ahol akarsz. — A mozi előtt? — Azt hiszem ez lesz a legjobb. Háromnegyedkor. — Rendben. Karcsi... — Értekezletünk van. — Na jó. Háromnegyedkor. Málnásnéval már egész gyakorlottan beszélgettem, végül még azt is eltaláltam, hogy Ilonkának hívják. Ugyancsak a férje felől érdeklődött, így hát egy pillanat múlva Málnássá változtam. — Mikor érsz haza? — Hatkor. — Olyan későn? — Értekezletünk van. Párnacihát akart cserélni és szerette volna, ha én is segítek. Megígértem, hogy ötre otthon leszek. Többször nem csöngött a telefon. Erős kávét főztem, hogy kissé kitisztuljon a fejem, s kézbe vettem a Bányászhírek soros évfolyamát. Zechenter orvos író volt; élete végéig hatékonyan segítette a bányászok életfeltételeinek javítását, s a bányászbetegségek tudományos kutatására szentelte idejét — főleg azo- kéra, amelyeket a , kórokozók idéznek elő. Bécsben tanult, végül mégis Kremnicában kötött ki. Átböngésztem egy halom régi folyóiratot, az ő cikkeit keresve. Megpróbáltam beleélni magam az ő eszményeibe, és a megsárgult oldalak fölött vele együtt vizsgáltam ki a beteg férfiakat. Egy pillanatra mély tárna sötétje vett körül. A kvarckőzetben aranytallér csillogott. Oldalt oldal után olvastam, s időnként el-elmoso- lyodtam az utolsó két telefon- hívásra gondolva. A papír ráragadt megnyálazott ujjbö- gyömre, és a lapok közül finom szemcséjű por szállongott, öt óra tájban olvastam el az utolsó cikket. Zechenter az én bőrömbe bújt — végre elkezdhettem a fogalmazást. Kitártam az ablakot és egy pillanatra kitekintettem az utcára; az első mondaton töprengtem, mert ez nekem mindig a legtöbb gondot okozta. Mire megfordultam, már a szobámban voltak, néztek »a szemembe. Holdkórosként léptem eléjük — kezemet nyújtva. — Strelec. — örvendek. — Málnás. Az utolsó csak meghajolt. Szigorú szürke szakáll keretezte arcát, s nyilván fekete kabátja nélkül is nagyon méltóságosan festett volna. Szemében a szeretet fényei. Meghajolt és azt mondta: — Zechenter doktor vagyok. VARGA IMRE fordítása Kocsis Ernő: FÁK (lino, 1977)
