Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-29 / 22. szám

Bozena Benesová

Vera járt-kelt mint Orbán lelke, és a nagyanyja megint nem tudta rávenni, hogy játszani menjen. A délelőtt úgy telt, ahogy a kellemetlen idő telik: vontatottan, mégis gyorsan. Vera elment bevásárolni, segített takarítani, segített főzni, úgyhogy a nagyanyja magában csodálkozott is rajta, de délután már egyre csak az útjában volt a lakásban. Elmaradt az édes zene, nem jött a mámorító félálom, akármilyen szaporán villogtak is a kötőtűk, mert nem idézhet fel édes ábrándképeket, aki magán érzi egy gyermeki szempár szigorú tekintetét.

_ Eredj már egyszer végre a barátnőidhez

ha

llatszott nap nap után.

De Vera mindig százféle kifogassal hozakodott elő, csak egyetlen igazi okot nem mondott.

A nagymama tekintete olyan volt, mint a furo, és Vera érezte, milyen kutatón mélyed bele, de hiába. Érezte azt is, hogy ez a tekintet egy cseppet sem barátságos. Mindig kiolvashatta be öle, amit a nagyanyja gondolt, hisz az öregek olyan átlátszóak! Ma például ez a kérdés sugárzott a nagymama szeméből: ugyan kire ütött ez a konok lány? Jól tanul, sok mindent tud, de nem lehet vele szót' érteni, és egy kicsit sem ragaszk°LukáSné valóban épp erre gondolt: a kis Mirko, ó milyen aranyos fiú volt! Mindig csak, anyukám édes anyucikám ... Amikor leérettsegize . örültem, hogy majd néhány év múlva megnősül, jó partit csinál, és lesz egy kislánya Akkor még azt hittem, ha az apa gyengéd lelkű, a lánya csupa kedvesség lesz... De most nincs senkim, senkim a világon...

Vera kitünően olvasott nagyanyja tekintetében, és mint akinek ördöge van, megszólalt:

_ Ne duzzogj, nagymama, találd ki vegre, mi

ba

jod velem! Már régen látom, hogy olyan vagy

mint a pulyka! . . . . .

Ne duzzogj! Találd ki! Pulyka! A hosszú fekete tincsek szinte még megnyúltak, ahogy a nagymama bánatos-szemrehányón bólogatott

_ Mindig finom modorú voltam, Vera, es

me

gmaradtam úriasszonynak, bár megváltoztak a körülményeim. Istennek hála, megvan a józan eszem, a legnagyobb csapások sem fosztottak meg tőle. Édesapád is igen finom ember vo t, tisztelettudóan beszélt, szalonképesen viselkedett. Ha élne szegény, nem sok öröme telne goromba lányában. ,

_ Hát édesanyám milyen volt? — kérdezte

Ve

ra csak úgy, mintegy mellesleg, pedig tudta, hogy ezzel a kérdéssel nem javít nagyanyja hangulatán. *

Hát persze. A nagymama viaszsárga kezével megint felvette a kötést,-és-úgv tett, mintha buzgón számlálná a sorokat. Kisvártatva mégis megszólalt fegyelmezett, hűvös hangon:

— Tudod, hogy édesanyádat jóformán nem is ismertem. Édesapád egyik héten bejelentette, hogy megházasodik, a következő héten megvolt az esküvő. Tagadhatatlan, hogy édesanyád igazán szép teremtés volt. Te azonban, kislányom, éppoly keveset örököltél anyád szépségéből, mint apád jó modorából. Mért kérdezed hát, hogy mi bajom veled?

Nyilvánvaló volt, hogy a nagymama nagyon szívesen elterelte a beszédet Vera anyjáról. Es a kislány kiérezte ebből: tizenkét esztendő sem volt elég ahhoz, hogy a nagymama megbekeljen azzal, a ténnyel, hogy édesanyám elárusitónő volt és édesapáin feleségül vette. Sót anyuka halála sem volt elég ehhez. Számtalanszor próbálta gondolatban összeállítani szülei történetét, de ugyan mi értelmes dolgot tudott meg a nagy anyjától? 6 maga az édesanyját egyáltalán nem ismerte, apját nagy néha látta, s akkor is szinte ködbe veszet az alakja, csak egyenruha bontakozott ki ebből a ködből világosan. Mindössze egy homályos emléket őriz arról a napról, amikor a nagyanyja virággal díszítette az ajtót, és kis unokáját megtanította néhány üdvozlo szóra amit annak az idegen katona bácsinak a térdén ülve kellett elmondani. Aztán még arra emlékezett Vera, hogy apuka magasan feltornyozott párnákon feküdt, s egy nap a nagymama kétségbeesetten sírt, majd fel-alá szaladgált

a lakásban, mint aki eszét vesztette, s egyre azt kiáltozta: Mirko, Mirko, én nem hagyom el a te gyermekedet, ahogy te elhagytál engem! S aztán a temetésen beszélt egy bácsi, hadonászott, és azt 'mondta: szintén háborús áldozat, szintén hős, és Vera nagyon figyelt, mégsem tudta felfogni, sem azt, hogy mi az áldozat, sem azt, hogy mi a hős. No és ma? Ma többet tud mindezekről, mint akkor tudott? Tud egyáltalán valamit? Egyszerűen: az élet napról napra bonyolultabb, s ő már végképp nem ismeri ki magát.

— Nem bizony, semmit sem örököltem: se a szépséget anyámtól, se a jő modort apámtól, sem az észt tetőled — mordult el dacosan, s így sikerült elérnie a nagymamának, hogy végre elment hazulról.

Úgy járkált a város utcáin, mintha ólomsúly nehezedett volna a lábára. Hol vannak azok az idők, amikor a Pireneusok felől süvítő szél hajtotta, s futott, míg ki nem fulladt.

Ezúttal arra megyek, amerre visz a lábam, legjobb lenne, ha ezer mérföldre vinne innen- Miért van az, hogy velem, éppen énvelem, mindenki csak kiabál? Ha olyan semmirevaló alak teszi, aki labdát lop, nem is csodálkozom.

A nagymama se képes már semmit megérteni, és lerázza az embert, mielőtt még kérdezne tőle valamit. De a múltkor Láb úr is, az a derék, művelt ember, miért rivallt rám egyszer csak, mintha rühös volnék, és undorodna tőlem? Majdnem olyasmi ez, mint... mint a zöld kötény.

A legrosszabbkor jutott eszébe az az idegen lány, az a jöttment, aki úgy elbánt vele! Milyen szépen könnyezhetne most az oázisban, vagy akár hangosan jajgathatna is bánatáb in és dühében. De hová menjen, ha az oázis már nem az övé, bármely percben kettéválhat az élő sövény, és újra előtoppanhat az egértzemü gazfickó, aki olyan torokütéseket osztogat, hogy összerogy tőle az ember.

A város túlsó vége felé veszi útját, ahol a park a folyó irányába lejt, elbújik a sűrű bozótban, szívből kisírja magát, és sptétedésig elő sem jön.

Közönyösen haladt el a gyümölcskereskedés mellett, az epvkor oly szeretett szamóca- és cseresznyeillat sem rázta fel fásultságából. A tér sarkán hiába csalogatta a cukorkásbolt, hiába az a nagy, csempével kirakott üzlet, ahol füstölt árut lehetett venni, s ahonnan mindig kellemes meleg illat árad. Most is így volt, de Vera rég tudta, hogy sem íz, sem illat meg nem vigasztalhatja fájó szívét. így hát csak ment, ment, a házak eltünedeztek, látszott már a városi park, a legrövidebb úton átvágott rajta, s már ppp be akart fordulni egv félreeső fasorba, amely a vágyva vágyott sűrűbe torkollt...

Egyszer csak heves ütést érzett, mintha bomba ütötte volna hátba. Megtorpant, ijedtében felkiáltott, s könnyű ruháján tüzes golyó suhant végig egy szemvillanás alatt.

— Hogy tudd, milyen a váratlan telitalálat! — csattant fel a háta mögött egy sipítva nevető hang. Nem, nem bomba volt az, hanem Don Pedro, s most ott gurult a bozót felé. Vera nekiiramodott, villámgyorsan lehajolt, de nyomban a nevető fiú gyorsabbnak bizonyult, nevetése Vera füle mellett süvített, s napbarnított keze úgy nyúlt a labda után, mintha jogos tulajdon után nyúlna.

Persze, hogy Vera megismerte oázisbeli kínzóját. Most nem volt mezítláb, nem viselt tornanadrágot, és valamivel még kisebbnek látszott, mint a minap. Csak a szúrós fekete szemében csillogott ugyanaz a gúny, és éppoly ismeretlenül vigyorgott Verára.

— Nagy különbség, hogy valakire véletlenül vagy szántszándékkal ijesztünk rá — jegyezte meg Vera büszkén, bár egy kicsit remegett még az ijedtségtől, és fagyos tekintettel méregette a fiút. — Alattomos vagy, és tolvaj is! Add vissza végre a labdámat!

— Elvira, Elvira, de nagy a szája! — kuncogott vidáman a 1 lul, hanem égés: csitri itt nálunk, kopott kedvencet amikor nekem te Egyébként, ha a nem jöttél érte n a kerítésnél. Ham iscsak meg akt már a gidád, szé csutkád van, min lozhattam volna, ilyen hetyke.

Vera úgy felhál ve válaszolni. A csak úgy csillogi — Olyan mulat akad több. Kezde: húgomnak egysze Vera valósággá ra. Gondolni sen kedvére ki akarta a szemében, alig rájött, kinek van me, mint ennek nélkül leült melli gélt.

— Itt volt ez i mikor már nem

— Itt — bólii múlva megszököl gós nagybátyánk dós azzal a piszl nák járnak ábrá egész nap ki nt nagynéném meg idő előtt búcsút engem küldtek id vagyok a morgás volnának a cukoi tem volna, de ni így még egy h hasznát veszem i

Vera nem is hí

— A húgod mi :n *

nagy kötényben, sze, és a szegéi suttogta maga el

— Mit törődöm fakadt ki a fiú. aggat, s ha elég P.uta liba, mi? . 1 adománnyal, hog a helyes nevet,

Mereven nézte elsápadt.

— Mégsem hit ember a világon, kezében egy-egy folyók és városo] így aztán rögtör mondd meg, mi komédiázol.

— Hisz már m nevem meg Luké:

A fiú kényein átkulcsolta a tért

— Pompás feil elmondom, mit fa ki. ebben a mini

De szíveden be: hogv tudta, hogv kezdte, mint a könyvből tanult v

Figyelje megtud volt es nem cs

Gyúrók Éva: LOSONCI KISPIAC (linó, 1976)

Nevetett, az ar fekete vonallá sz

— Ugye, milyi mindenki megkai fél is ezektől mi ütéseimtől. Csakh azt se tudod, mi:

— Nagyon jól — Nem-egyéb, n hogy nincs bem ugyanakkor árral vágja ä másikat.

— Hm — komt más dumálta bel buta. Az epigram változtatnom.

Vera egy lehele

— No és téged kibátorodva.

— Ki kell talál szed, magamról n ta'álod, nemcsak meg, hanem vissz hát! Rövid az égé:

Tüstént rá is matékkal ejtette

— Köszöntöm keltéket. Amíg é nevem így. köteii Az egész nevem, és magabiztosan,

Még mialatt be: elhomályosult, sz Ismerte agyának potát, félt tőle, ( Igen, ismerte, mii Praha borítóján ki dani, akár Don sorsán töprengett, Először mindig m csak mintha szik egyre gyorsabban, melle összeszorult szíve is mintha mi

Részlet a cseh írónő azonos című regényéből