Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
i beszél ám spanyo- nint bármelyik buta jpábán. Ezt az ütött- iikkor adom vissza, ^amikor te szeretnéd! jyódtál utána, miért minden nap vártalak lyázom innen, s még- lezni, meggyógyult-e na. Ha rendes ádám- nak, még jobban cé- nég ma sem volnál )gy nem is volt ked- t elébe, apró szeme a vagy, amilyen nem i, hogy az én ostoba igaza volt. a legközelebbi pad- lost a bozótra, ahol ú, mégis könny égett afojtani. Egyszeriben szúrós, gonosz sze- A fiú pedig habozás adesen tovább nevetd? — kérdezte Vera, b a feszültséget. —, de három nap íen unatkozott mor- : a kertje szomszé- ahová spanyol don- nagybácsim ugyanis gy értelmes szót. a t főz. A húgom tehát , s erre jó szüleim De már én is torkig zöldséggel. Ha nem ipek, rögtön meglép- zdtek a tisztításhoz, k a gépek mellett, : az ipariban, magyaráz a fiú. ^tényben járt, olyan jombok tartanak ösz- szalagok díszítik — m cifrálkodásával — ile cafrangot magára mondja, hogy apart, rna azzal az isteni számára megtalálja m mellette! meg izgatottságában lúgomnak, hogv van atönkön ül, mindkét t, s közben spanyol ivalia. Szó, ami szó rtem. De most már neved, amikor nem gy Vera. A vezetékyezkedett a pádon forgatott. ak faragni. Mindiári id, jó? Most találtam a fülét Vera, csak- egít, a fiú meg rá- aki az első olvasóid ja fel: ira, era: ; csacsiia, de lányka. sre pirult, a szeme Az osztályban már. a epigrammáját, és ír az elegáns torok- an buta vagy, hogy ma. az — mondta Vera. valaki azt színleli rossz szándék, de vagy ököllel álion fiú —, ha ezt nem nem is vagy olyan csit meg kell majd ak? — kérdezte nelte a fiú. — Azt hí- t fejtörőket? Ha el- amm.át változtatom tt kincsedet. Figyelj i szóra figyelni kell. most különös nyoköszöntöm a nap- >p nem lesz, teljes tovább. Ez minden, láld ki! — mondta, n ugrott egyet, szeme előtt minden jdult a halántéka, anásig feszült álla- k felett élvezte is. ezt, akár a Zlatá két próbálta megöl- Don Pedro további nlékeket idézett fel. átült a szeme előtt, ak volna, gyorsan, ás, kék szikrák, a .szinte kifogyott, a ' Aztán egy csapásra elmúlt az egész, a szikrák kihunytak, a fekete függöny eltűnt. Vera szabadon lélegzett, s végtelen megkönnyebbülést érzett. Most is felállt, könnyedén legyintett, aztán lassan és szinte íö- zömbösen mondta, némi fitymálással a hangjában: — Kedves barátom, számomra ez a fejtörő igen könnyű. A neved Jaroslav Kohout.* A fiú is felugrott, minden rosszmájúság eltűnt a szeméből, s a meglepetéstől szinte magánkívül oly erősen megfogta Vera vállát, hogy a leány felszisszent. — Vera, te ördöngös teremtés, ilyet még nem pipáltam! Lehet, hogy kerge vagy, de máskülönben te vagy itt a környéken a legeszesebb nő. Egész oda vagyok tőle, hogy milyen okos vagy! Vera olyan piros lett, mint Don Pedro volt új korában. Csodával határos módon egyszerre mintha kő esett volna le a szívéről. Ő, amikor az a zöld kötényes lány ott a sarkon sátáni gúnnyal a szemében azt sziszegte feléje: te kerge, azt hitte, soha el nem felejti azt a szörnyű sértést. Most pedig ezt a csúf szót ő ejtette ki, a kínzója, ez a kaján fickó, ez a tolvaj — de lám, szinte barátian hangzott. Milyen fura is ez a világ! — Jól jegyezd meg magadnak, hogy én sose mondok bókot, legkevésbé nőknek. Ezért most ülj le szépen ide mellém, és áruld el, mi az oka, hogy oda jársz a rönkök közé, és magadban színházat játszol holmi spanyol nevekkel. Vera pedig, aki az imént még egy szót is alig tudott kinyögni, most nem kérette magát. — Ha az ember nagyon boldogtalan, sok minden kitelik tőle — kezdte a mondókáját, s a szavak szinte maguktól tolultak a nyelvére. — Én éppen nagyon-nagyon boldogtalan voltam, amikor a padláson ráakadtam azokra a bizonyos füzetekre. Mindjárt az elsőnek a fedőlapján az állt, hogy harminchét van belőlük, de csak tizet találtam, s abból is az utolsó csonka volt. Pedig micsoda gyönyörű regény! Az a címe „Az árva jutalma avagy az istenítélet“, és egy dúsgazdag spanyol grófról, Don Manuelról szól, akinek a fiát egy gonosz asszony bosszúból elrabolta, s a maga csúf, gonosz gyermekét csempészte a helyébe. Senki sem tudott erről a gaztettről, csak a gonosz asszony derék férje, de az hallgatott, mert szörnyűségesen félt a feleségétől, niszen az megölte volna, ha elárulja. így aztán csak a haiaios ágyán mondta el a szép ifjúnak, aki mellette nőtt fel, hogy ő valójában Don Pabio, s ő az öreg gróf édesfia, nem pedig a kegyetlen ifjú Don Pearo, aki kinozza a jobbágyait, sőt összeesküvést sző a spanyol király ellen. A haldokló azt tanácsolta, hogy Don Pabio magat a Királyt kérje, tegyen igazságot, s akkor majd ó örökli Manuel gróf minden vagyonát, és feleségül veheti Donna Elvirát, Spanyolország leg- szeub leányát, akit már régóta szeret. Ennyit mondott, es meghalt. Ettől fogva Don Pabio mindent elkövetett, hogy az igazság kiderüljön, de senki sem hitte neki, maga az öreg gróf sem, a király sem, egyes-egyedul csak a nemes lelkű Donna Elvira, o azonban szegény volt, senki nem törődött a véleményével. A fiú szótlanul hallgatta a történetet, nem evett, nyilván őt is érdekelte a dolog, bár nem akarta mutatni. — Mondd tovább! — nógatta Verát, amikor az nem folytatta elég gyorsan. — Nem sok van már hátra. A király fényes igazságot akart, ezért előterjesztette az ügyet a szent inkvizíciónak, az meg elrendelte az istenítéletet. S mikor az istenítélet következett volna, vége szakadt a füzeteknek. En azonban éreztem, hogy ez nem maradhat ennyiben, ezt a pert el kell dönteni, hogy mindenki tudja, mi az Igazság. A többi mar magatói következett. A kék labdát mindig szerettem, az lett Don Pabio, a piros meg, amely kemény, és nehéz elkapni, az lett Don Pedro. S én akartam végrehajtani az istenítéletet, eldönteni a pert és megállapítani az igazságot. De sosem jutottam odáig, mert nem tudok spanyolul. Ezért mindig szertefoszlott az igazi áhítatos hangulat, s a szegény Donna Elvira egyre szomorúbb lett. — Még szerencse — vélekedett a fiú —, hogy Elvira már régen hozzá nem ment Pedróhoz, hisz nyilván ő is úgy hihette, hogy az -az -öreg gróf édesfia és valódi örököse, Vera nagyon komolyan megrázta a fejét. — Donna Elvirát egy belső hang mindig óvta attól a rossz embertől, akinek egyébként sosem voltak vele szándékai, csak bűnös módon csábította. A fiú az egész hosszú előadás alatt most először nevette el magát. — Tudod te egyáltalán, mi az, hogy bűnös módon csábítani? Vera elvörösödött. E percben idősebb volt, mint tíz hónap híján tizenkét éves. — Nem, nem tudom — mondta egész halkan. — Csak azt tudom, hogy nagyon boldogtalan vagyok — és ekkor már kövér könnycseppek csillogtak a szemében. Majd teljesen összefüggéstelenül gyorsan folytatta: — Nagyanyám nem szeret. Ezt ugyan sose mondja, s azt hiszi, nem tudom, de már régen megéreztem. Azt hiszem, apám is bűnös módon csábította anyámat, aztán feleségül vette, pedig nagyanyám nagyon nem akarta. S amikor végrehajtom az istenítéletet, nemcsak Spanyolország jár az eszemben, hanem magamra is gondolok. Ügy szeretném megtudni, mi a rossz, és mi a jó. Elhallgatott, és a fiú sem szólt egy szót sem. Közben leszállt az esti szürkület, s ők ketten jó barátokká válva mentek vissza lassan a városba. MAYER JUDIT fordítása * A szójáték megfejtése: Jaroslav = tavaszköszöntő kohout = kakas m Mészáros Károly L.-t várom ebben a sarki kocsmában, ahová elmenekültem albérleti magányomból, hogy megigyon velem egy sört, és segítsen elhessegetni a savanyú gondolatokat. Nyolc hónapja ez a sarki kocsma az otthonom. Nem mintha rossz albérletem volna, L. segítségével megfelelő emberek közé kerültem, akik néha vacsorára is meghívnak, a tévé főműsorát is végignézhetem velük, ha ráérek, s nem az éjfél vet haza részegen . .. Az első hónapok nyomasztóak voltak. Nem találtam a helyemet, a munka sem ment. (Sze rencsére jiem vagyok felelős állásban.) A főnökeim nem tették szóvá hanyagságomat, talán sejtették, milyen kínok közt vergődöm. A kisfiam hiányzik a legjobban. Ügy sajog az emléke, mintha véreznék. Ha több sört iszom, a feleségem is megjelenik előttem. L.-t várom, hogy megigyon velem egy sört, és elhessegessük ezeket a gondolatokat. Csak a kívülálló adhat tanácsot; a kívülálló, aki más világban él, s úgy nézhet rám, mint egy emberre, kinek álmai, vágyai vannak, s ki előtt még nyitva áll az út. Jómagam nyolc hónap távlatában is kötődöm azokhoz, akik kedvéért lemondtam álmaimról, szolgájává váltam egy érzésnek: apa, anya, feleség, gyermek — mind több, mint én vagyok. Az ő életük határozza meg az enyémet. Hogy hány éve, hány hónapja vergődöm a rám csavart kötelekben? Nem tudom. Mintha örökkévalóság óta ,.. Az utolsó csomó a legnehezebb. Rab vagy, de őre is vagy magadnak. Vastag falak vesznek körül, melyek azonban nemcsak a fényt takarják el, távol tartják a farkasokat is. 2. Az életben sok ember mögött elmaradtam. Olyanok mögött is, akik jóval utánam kezdték életüket. Nem is beszélve testvéreimről, akik jóval előbbre tartanak. Mindegyiknek rendes háza, családja van. Tudom, manapság aszerint ítélik meg az embert, mit ért el, harmincéves koráig. Mintha ez az év vízválasztó volna — ezután már más élet következik: vége a felkészülésnek, a léhaságoknak. Gyorsított ütemben kell élned, hogy még a halálod előtt egyenesbe jöhess magaddal. Tudom, mit gondolnak rólam a faluban, ahonnan él kellett Jönnöm, s anyósom és féleségem házról házra költik rossz híremet. Léha, kiállhatatlan vagyok ... Pedig nem történt semmi, semmi. Most, különélésünk nyolcadik hónapjában minden világos előttem: nyakamba vettem a világot, és összerogytam alatta. Mindenki mondhatja: ráértél volna! Ki ér rá húszéves korában? Amikor még semmit sem csináltál, és semmit nem értél el. Csak gyötrőd magad, vakon botcrkálsz, és belehullasz az első verembe. f 3. A feleségemmel Pozsonyban ismerkedtem meg. Annak idején még a vízvezeték-szerelő vállalatnál dolgoztam, mint betanuló munkás. Kanyhalló barátom vitt el a kórházba, ahol a húga feküdt. I.-nek könnyes volt a szeme! Az a könny lett nekem a tenger: vad, hullámos tenger, amelyet le kellett győznöm. Harcba szálltam az elemekkel ... Már dolgoztam, már toltam a talicskát, formába öntöttem a nehéz betont, és veszekedtem a gutaütésre hajlamos mesterrel. Ügy éreztem — szabadabb és pihentebb óráimban - jogom van önálló életre, önálló véleményre. S ha én beleszeretek valakibe, az az enyém! Nem engedhetem eltávolítani magam. 4. Az együtt töltött évekről semmit. A feleségekről jót vagy semmit. Mint a halottakról. Tiszteljétek a feleségeket! 5. Ott kellett volna jobban meggondolnom, amikor gyanútlan besétáltam a kitárt ajtón. Csak te figyelmeztettél, apám, a leselkedő veszélyre, te apám! Otthagytad a meleg és megszokott otthonodat és elutaztál hozzám az idegen városba. Ott a szűk, köves utcán törted a szavakat: — Ne hamarkodd el, fiam! Ne hamarkodd el, nem állnak jól a dolgok ... Mentünk súlyos terhűnkkel az utcán, és magányosak voltunk, mint a kóbor kutyák. Még többet is mondtál: az életedet. A súlyos és nehéz megpróbáltatásaidat. A megrokkanásod okait és körülményeit... Tudom, apám, azt akartad, ne menjek el oly hamar mellőletek. Szükségetek volna még rám. Hogy rám is támaszkodhassatok egy kicsit. Hogy így el- fáradtan örülhessetek nekem még néhány évig! Megérjen bennetek a gondolat, hogy elmegyek ... Bizonytalanokká és gyámoltalanokká váltok gyerekeitek nélkül. Mintha minden gyerek egy résznyi életet vinne el belőletek. Kivájnak a húsotokból, isznak a véretekből. Ahogy ők sokasodnak, úgy fogytok el ti. Félve néztem rád, apám; éreztem, kicsúsztam a kezed alól, és érezted te is. — Tibor, fiam... — Így mondtad, pedig tudom, nehe- .zen állt rá a nyelved. Sehogy sem illettél ide kopott hangoddal, sötét félkabátoddal, sehogy sem illettél az őszi város képébe törött alakoddal, ráncos arcoddal, melyre a komolyság még ráaggatott néhány redöt. Meg is néztek bennünket az emberek, utánunk fordultak. Megtörtük az egyhangú csendet... Nem illettél ide, apám, sehogy sem illettél. Villamosok csilingeltek, te pedig szomorú voltál, elkeseredett. Bugyogtak belőled a szavak. Sietve beszéltél, és mindig újra kezdted... Mintha féltél volna, apám! Engem, engem féltettél . .. Azért volt annyi szavad. Mindent el akartál mondani; mindent, amit eddig nem mondtál el, s azt is, amit már nem mondhatsz el. Hónapokig nem fogsz beszélni ezután... Nem hallgattam rád, pedig az apáknak igazuk van: belelátnak a jövőbe, megsejtik a belőlük kiszakadt mag sorsát, és kétségbeesve irányítanák tisztább utakra. Nem adatik meg, hogy a szülő védőangyala lehessen gyermekének ... Hamar felnő a gyermek, s a kertet ellepi a gyom. Te is elmondtad óva intő szavaid. A fiúk sohasem hallgatnak apjukra. Azt hiszik, okosabbak náluk. Már megértelek, most értelek meg a sok sör után, a nyolc hónap után, a hosszú évek után, amelyeket nélkületek töltöttem. Most lettem gazdagabb egy apával, anyával... Hogy már nem vagytok velem. 6. Szükségem van az italra és az ábrándokra: a társaim ők, akik messzi világokba röpítenek; szárnyakat adnak és fölemelnek. Időnként megnyugszom egy távoli szigeten. Szükségem ftan a távoli szigetekre... Messzebbre kellene jutnom egyszer a sarki kocsmánál. El, el — a végtelenbe! Onnan talán megláthatnám a bennem rejlő bűnök eredetét, és megfejthetném nyugtalanságom indítékait. 7. Megálltam ebben a kis vidéki városban, ahol feleségem és rokonai jóvoltából álláshoz jutottam, és ahol már csaknem mindenkit személyesen ismerek. Az üzemnek — ahol technikusként dolgozom — jövője van: átalakítják a várost, új lakónegyedek nőnek ki a földből a hatalmas emelődaruk alatt ~—;s mégis nyugtalan vagyok. Nem elégít ki a napi munka, a napi ellenőrzés; az, hogy végigjárom a munkahelyeket, itt-ott kiigazítok valamit, tanácsokat adok a munkavezetőknek, mestereknek, akik, tudom, nélkülem is éppoly jól elvégzik feladatukat ... Mit tegyek? Tagja vagyok a gépezetnek, a hosszú lánc egy szeme. A hónap elején — mindig pontosan — felveszem havi fizetésemet, és az adók és a mindennapi kötelező lefizetések után, ami megmarad, abból élek: nem épp rosszul, nem éppen jól. Néha úgy érzem, nem ér semmit ez az egész. Utazni szeretnék, világot látni... Se pénzem, se lehetőségem. Legalább kitanultam volna valamit! Valami szakmát, mesterséget, érlelnék valamihez: egy zárhoz, egy kilincshez! Talán megnyugodnék egy olajos műhelyben, egy hatalmas teremben, ahol körben a falon fekete rózsák ... 8. Jó volna látni a világotl — Jó volna messzebbre menni egyszer a sarki kocsmánál! 9. L.-t várom, hogy megigyon velem egy sört. Útkereszteződéshez értem: minden út másfelé vezet. Melyikre világít sorsom csillaga? A távoli szigetek oly varázslatosak.
