Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-01 / 18. szám
... CSAK A CÉLOK NEM VÁLTOZNAK A TÖKÉSORSZÁGOK MUNKÄSOSZTÄLYÄNAK HARCA VÄLTOZÖ VILÁGUNKBAN Csaknem kilenc évtized telt el azóta, hogy a munkások kibontották vörös lobogóikat és Chicago utcáin munkásvér folyt. Az elmúlt kilencven év alatt a világ óriásit haladt előre, ehhez hasonló rohamos fejlődésre a történelemben még soha nem volt példa. A cári Oroszországban győzött a proletariátus és megalakult a világ első szocialista állama. Az emberiség két szörnyű háborút élt át, majd eljött a várva várt béke. A potsdami békekonferencia ... a nürnbergi per ... a hidegháborús korszak ... a tervgazdálkodás első eredményei a szocialista országokban... függetlenségi harcok afrikai és egyéb gyarmatokon... tőkés válság a hatvanas évektől... a szovjet béke program meghirdetése... a helsinki zárókonferencia. Dióhéjban a teljességre való törekvés nélkül ez a legutóbbi évtizedek világpolitikai eseményének vázlata. Valóban hatalmasat változott világunk és természetesen változtak azok a körülmények is, amelyek közepette a nemzetközi munkásosztály él, dolgozik, alkot, harcol... Nem kétséges, hogy a világ proletariátusának harca döntő mértékben hozzájárult a világ politikai arculatának megváltozásához. Elfogulatlan nyugati politikusok is elismerik, hogy a munkásoknak döntő szerepük volt a forradalmi változások kivívásában. E harc eredményeképp napjaink realitása, hogy a szocialista világrendszer a világ politikai történésének döntő meghatározó ereje. A szocialista országokban megvalósult mindaz, amiért a munkások hosszú évtizedeken át küzdöttek a világ különböző országaiban. A szocialista társadalom biztosítja dolgozói számára a békés, nyugodt életet, az egyéniség szabad érvényesülését, a munkára való jogot, a pihenést és a szórakozást egyaránt. A tőkésországokban viszont még mindig küzdeni kell a legalapvetőbb emberi jogokért. E harc élén a kommunista pártok állnak és vezetik a dolgozókat. Pár évtizede még elképzelhetetlen volt, hogy a kommunista pártoknak a nyugati országokban ilyen szerepük legyen a politikai életben. Ma ott tartunk, hogy egyes tőkésországokban — például Olaszországban és Franciaországban — a hatalmon levő tőkés csoportoknak attól kell tartaniuk, hogy kommunista miniszterek is bejutnak a kormányba. A kommunista pártok azonban nem minden országban fejthetik ki legálisan tevékenységüket. Chilében és több latin-amerikai országban a kommunista pártok illegalitásban működnek és har colnak a gyűlölt diktátorrezsimek ellen. Spanyolországban is csak az elmúlt hetekben törvényesítették a Spanyol Kommunista Párt működését. Így a spanyol dolgozók hosszú évtizedek óta az idén első ízben ünnepelhetik szabadon május elsejét. Ahol naponta küzdeni kell a dolgozók logaiért Munkásellenes törvények és intézkedések a nyugati államokban A nyugati országok kormányai u munkások számára még a mai napig sem képesek az egyik legalapvetőbb emberi jog — a munkára való jog biztosítására. Az alábbiakban több olyan esetet sorolunk jel, amelyek bizonyítják, hogy a tőkésállamok munkásai még jelenleg is sok tekintetben rendkívül hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, főleg ha tagjai a kommunista pártnak vagy szakszervezeti funkcionáriusok. Franciaországban a munkaügyi minisztérium az elmúlt másfél év alatt 55 szakszervezeti funkcionáriust bocsátott el amiatt, hogy azok francia törvényekre hivatkozva és azok keretében védték szákszervezeti tagjaik érdekeit. Az említett 55 szakszervezeti vezetőt egyenesen a munkaügyi miniszter utasítására bocsátották el állásából, munkaadóik kérésére. Az utóbbi időben Franciaországban fokozódnak a támadások nemcsak a szakszervezeti, hanem egyéb emberi jogok ellen is. Az utóbbi 18 hónapban a rendőrségi alakulatok 124 esetben avatkoztak be béremelést és a munkakörülmények javítását követelő, illetve a tömeges elbocsátások miatt tiltakozó munkások ellen. Sőt, az utóbbi időben a tőkés vállalkozók brutálisabb eszközökkel is felléptek a jogaikat követelő munkások ellen és a francia szakszervezeti központ adatai szerint az elmúlt évben ezek a munkaadók 86 alkalommal fasiszta kommandókat béreltek fel, hogy fellépjenek a munkások ellen. A CGT és a CFDT szakszervezeti központok figyelmeztettek arra, hogy mindez ellentétben áll az érvényben lévő francia törvényekkel, amelyek betiltják a szakszervezeti vezetők üldözését és indokolatlan elbocsátását. A francia demokratikus sajtó nap nap mellett közöl híreket munkásvezetők elbocsátásáról. Az egyik francia cég például azért menesztette szakszervezeti aktivistáját, mert az üzem falára egy plakátot ragasztott ki azzal a feliratai, hogy más munkahelyeken magasabb bért kapnak a dolgozók. Ha bármelyik tőkés vállalkozó csökkenti alkalmazottainak létszámát, akkor természetesen a legelsők között vagy kommunistákat, vagy pedig szakszervezeti aktivistákat bocsát el. Patrick Du vált, a francia rádió tehetséges újságíróját minden magyarázat nélkül elbocsátották. Az elbocsátás „oka“ az volt. hogy az újságíró tagja a Francia Kommunista Pártnak. De tovább sorolhatnánk azokat az eseteket, amikor a nagytőke képviselői törvénybe ütköző módon indokolatlanul politikai tevékenység vádjával teszik utcára munkásaikat. Leggyakrabban elég az elbocsátáshoz az, hogy valaki baloldali politikussal találkozzon. J. L. Caillouxet, a SNECMA állami társaság Általános Munkásszövetségének titkárát azért menesztették munkahelyéről, mert egy tanácskozásra meghívta a helyi kommunista szenátort is. A munkaügyi miniszter a döntést azzal indokolta, hogy „a francia üzemekben nem kell politizálni“. M. Maillot t, a Bayard társaság dolgozóját azért bocsátották el, mert követelte a szociális biztosításra vonatkozó előírások betartását. Maillot a mai napig is munkanélküli, sehol sem hajlandók őt alkalmazni, csak azért, mert munkaadója őt „fekete listára“ tette. Az NSZK-ban ugyancsak napirenden vannak az elbocsátások. Sőt, az NSZK-ban e téren még rosszabb is a munkások helyzete, mivel 1975-től törvény engedélyezi az állami alkalmazottak és a szolgáltatásokban dolgozók elbocsátását. Már a törvény elfogadása előtt 1972-ben érvényben volt az úgynevezett radikálisokról szóló dekré tűm, amely törvénybe iktatta a haladó gondolkodású, mindenekelőtt kommunista és baloldali beállítottságú egyének elbocsátását. Az NSZK kormánya a törvény elfogadása idején azzal érvelt, hogy ily módon megfékezhetik majd a jobb- és baloldali szélsőségesek tevékenységét az országban. A valóságban azonban az említett demokratikusellenes intézkedés kizárólag a haladó gondolkodású egyének, főleg a Német Kommunista Párt tagjai ellen irányul. Mint ismeretes, a nyugatnémet kommunistákat még a legnagyobb rosszindulattal sem nevezheti a kormány szélsőségeseknek, hiszen az NKP a múltban már többször is határozottan elítélte a a szélsőséges elemek felforgató tevékenységét. A már említett radikálisokról szóló dekrétum alapján az állami alkalmazottakat egyszerűen elbocsáthatják állásából. A nyugatnémet állapotok visszásságára tehát jellemző, hogy az ország törvényhozása engedélyezi az elbocsátásokat. A törvény alapján tudósok, egyetemi professzorok, mérnökök, tanítók jogászok, orvosok, hivatalnokok, titkárnők, diákok és haladó gondolkodású egyének elbocsátása nem törvénybeütköző csele kedet. Előttünk talán banálisnak is tűnő okok elegendőek arra, hogy valakit az NSZK-ban menessze- nek munkahelyéről. Nem kell több ehhez, minthogy az illető aláírjon egy demokratikus jogokat követelő petíciót, hogy látogatást tegyen az NDK-ban. De nem minden esetben bocsátják el azonnal az illetőt állásából. Gyakran ugyanis „alapos politikai párbeszédet“ folytatnak vele, hogy meggyőződjenek nézeteiről. Akit ilyen „politikai párbeszédre“ hívnak meg, már eleve számolhat azzal, hogy hamarosan állás nélkül marad. A hatóságok ugyanis a legtöbb esetben — akár tudják bizonyítani, akár nem — egyszerűen ráfogják az illetőre, hogy kommunista és felforgató tevékenységet folytat. A gondolkodásuk és nézeteik miatt elbocsátott munkások hiába fordulnak a bírósághoz esetük felülvizsgálása végett. Pl. Anne Lenhardt tanítónőt azért bocsátották el állásából, mert tagja volt a Német Kommunista Pártnak. A nyugatnémet lapok szerint, amikor ügye bíróság elé került, az elbocsátást olyan bíróság helyeselte, amelynek két tagja, a hitlerista korszakban magas katonai funkciókat töltött be. A munkásokat hátrányos megkülönböztetésben részesítő törvény sokszor abszurd helyzetekhez vezet. A bajor kulturális minisztérium például hajlandó volt egy tanítónak állást biztosítani, de csak abban az esetben, ha elválik feleségétől, aki tagja a kommunista pártnak. A szomszédos Ausztriában szintén „bún kommunistának lenni“. Az állami vállalatok nem alkalmazhatnak egyáltalán olyanokat, akik tagjai az Osztrák Kommunista Pártnak. A szakszerve- aeti vezetők több esetben fordultak panasszal Kreisky kancellárhoz, hogy lépjen fel e hátrányos megkülönböztetés ellen. A szövetségi kancellár azonban elutasítóan azt válaszolta, hogv mint kancellárnak „nincs joga és lehetősége“ beavatkoznia a cégek belügyeibe. A brüsszeli Közös Piac-i központ sem alkalmaz olyanokat, akiknek „nem tiszta a múltjuk“. Csak olyat vesznek fel az apparátusba, aki nemmel válaszol a következő kérdésre: Tagja volt Ön valamikor a kommunista pártnak, vagy rokonszenvezett a kommunistákkal? A felsorolt példákból látható, hogy a tőkésországok munkásai hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Ennek felszámolása még hosszú évekig tartó harcot igényel. Ezért a nyugati országok munkásosztályának nemcsak május elsején, hanem nap na*p mellett, újra és újra síkra kell szálln* jogaikért. Két éve szabadult tel Saigon — a mai Ho Si Mind-város A LEGSZEBB MÁJUS ELSEJEI AJÁNDÉK Hanoiban két évvel ezelőtt a program szerint csak délután kezdődött volna meg a főtéren a május elsejei ünnepi felvonulás. Az akkori események azonban közbeszóltak és felborították a tervet... Már szerda reggel (1974-ben csütörtökre esett május elseje) hír érkezett Hanoiba arról, hogy várhatóan a nap folyamán elesik Saigon, a dél-vietnami bábrezsim utolsó bástyája. Ezt követően gyors egymásutánban peregtek az események. Szerdán hajnalban kezdődött a mindent eldöntő roham a rezsim utolsó saigoni állásai ellen. A népi fegyveres erők minden irányból egyidejűleg indítottak támadást. A Bien Hoa-i katonai létesítmények elfoglalása után átkeltek a Dong Hai folyón, bekerítették a repülőteret, majd megrohamozták Saigon katonai célpontjait. Kilenc óra körül a felszabadítók már az elnöki palotát lőtték. Az amerikai kormány támogatását élvező bábhadsereg összeroppant és Minh elnök fél tízkor bejelentette á feltétel nélküli megadást. Saigon felszabadult! — érkezett meg az örömteli hír Hanoiba. Délután öt órakor már a rádió hivatalos közleményben is hírül adta Saigon felszabadulását. A sokat szenvedett déli országrész harminc évig várt erre a pillanatra ... A hír hallatára már április 30-án megkezdődött a nagy felvonulás Hanoi utcáin. Sokan sírtak örömükben; a város rövid idő alatt ünnepi külsőt öltött. Ilyen nagyszerű, már egy nt ppal korábban megkezdett május elsejei ünneplés még sosem volt Hanoiban. Saigon elestét követően a Dél-vietnami Köztársaság Ideiglenes Forradalmi Kormánya a déli országrész egész területét ellenőrizte és első intézkedése az volt, hogy szabadon bocsátotta a rezsim börtöneiben sínylődő politikai foglyokat. Saigon azóta a Ho Si Minh-város nevet viseli. A D1FK politikai programjában meghirdette a nemzeti egyetértés politikáját és síkraszállt a független, demokratikus és egységes Vietnam megteremtéséért. A rezsim bukását követően több ország ismerte el a DIFK-et Dél-Viet- nam egyetlen törvényes kormányának. Észak- és Dél-V ietnam népe valóbm nem kaphatott volna szebb május elsejei ajándékot ennél a győzelemnél. Április 30-át méltán tartjuk a vietnami nép történelme legnagyobb diadalának, mert jelentősége még a Dien Biem Phu-i győzelemnél is nagyobb. Annál is inkább, mert Dien Biem Phu- nál ugyan vereséget mértek a francia gyarmatosítókra, de a franciák helyére újabb ellenség jelentkezett az Egyesült Államok személyében. Saigon eleste, illetve felszabadulása után szinte bizonyos volt, hogy egyetlen nyugati politikus sem szánja el magát hasonló háborús kalandra. A vietnami nép győzelme várható és törvényszerű volt. Beteljesedett Ho Si Minh 1969 májusában kelt végrendelete: „Bármilyen nehézségek és nélkülözések árán, de népünk mindenképpen győzni fog.“ Ho Si Minh is előre tudta és érezte, hogy a vietnami nép szabadságvágya végül is győzedelmeskedik. A szocialista közösség országai a szabadságukért küzdő vietnami testvéreket a véres agresszió éveiben mindvégig széles körű támogatásban részesítették. Két évvel a saigoni rezsim bukása után ma már Vietnamot nem osztja ketté a gyűlölt demarkációs vonal. Vietnam jelenleg ugyanis nemcsak önálló, független szocialista, hanem egységes ország. A déli és északi országrész tavaly Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült. Vietnamban azóta békés országépítés folyik a Vietnami Kommunista Párt vezetésével, amely a Vietnami Dolgozók Pártjának utóda. A vietnami kommunisták tavaly megtartott pártkong- resszusán^ kitűzték a szocialista országok legfontosabb feladatait! Napjainkban a fiatal délkelet-ázsiai szocialista ország nemzetközi tekintélye egyre növekszik. Ennek ellenére a Vietnami Szocialista Köztársaság még a mai napig sem tagja az ENSZ-nek, elsősorban az Egyesült Államok „jóvoltából“. A világszervezet mintegy 150 tagországa támogatja a VSZK felvételét, az Egyesült Államok azonban vétójával eddig háromszor akadályozta meg ezt. A washingtoni kormány magatartásából is látható, hogy az egykori agresz- szor még ma sem tud belenyugodni abba, hogy elvesztette az indokínai játszmát. 1977. V. 1. N C/3 Ez a vietnami nemzedék már csak elbeszélésekből fogja ismerni a háború borzalmait (CSTK—VTK-felvétel) Az oldal anyagát írta: P. V. E.
