Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-01 / 18. szám
A2 RUND ES A MEZŐGAZDASÁG A gőzgéptől a műholdig: kétszáz év • A fejlődési esélyek egyenlősége • Sorban állnak a fiatalok, mindenki munkát akar • Sri Lankában a falura gondolnak • Kalória, zsír- és fehérjefogyasztás 1977 márciusában • A fejlődő országok elrabolt vagyona r r 1977. V. 1. Az egyik amerikai futurológus, Herman Kahn, a Hudson Intézet vezetője a múlt esztendő végén, bírálva azokat a tudósokat, akik a holnapot borúlátóan „az általános éhség korának“ nevezik, kijelentette: „A mi kutatóink azt a nézetet képviselik, hogy még nem értük el a növekedés határát, és nem is fogjuk a belátható időben elérni. Nincs semmi ok, ami megakadályozná, hogy a világ akár har- mincmilliárd embert tartson el a szükséges energia- és élelmiszer mennyiségekkel. Igaz, felbukkanhatnak bizonyos problémák. A jelenleg használt nyersanyagok felhasználása, új eljárások bevezetése olyan változásokat is hozhat létre a természeti környezetben, amelyekkel csak később találkozunk majd. De miért ne lehetne élelmet, tiszta vizet, tiszta levegőt, energiát és nyersanyagot adni a mostaninál sokkal több embernek? Az a technológia, amely a XX. század végén rendelkezésünkre áll majd, elegendő a következő kétszáz év valamennyi problémájának megoldására.“ Még mielőtt ennek az optimista nyilatkozatnak a részleteire gondolnánk, érdemes idézni egy nyugatnémet író, Michael Jungblut néhány mondatát, amelyben a szerző a futurológusok által felrajzolt jövővel kapcsolatban arra emlékeztet, hogy kerek kétszáz esztendővel ezelőtt készült el James Watt gőzgépe, és akkoriban irta meg Adam Smith híres könyvét „A nemzetek gazdaságáról“, amely nagyon optimistán nézett a jövőbe. Jungblut azzal folytatja, hogy akkoriban, tehát két évszázaddal ezelőtt egyszerűen senki sem volt, aki arról mert volna álmodozni, hogy az akkor csodálatos újdonságnak tekintett gőzgép helyére automatikus gyárak kerülhetnek. „Éppoly kevéssé sejthette akkor bárki is, hogy az emberek milliói rendelkeznek majd autóval — hiszen akkoriban még hin- tója is csak a gazdag keveseknek volt. A kétszáz év előtti kortársak egyike sem rendelkezett annyi fantáziával, hogy megsejtette volna a számítógépeket, a műholdakat, vagy akár csak a telefont is... Jobb helyzetben vannak korunk modern jövendőkutatói. ök gondolkodásra ösztönöznek — ám nagyon nagy baj lenne, ha mindig komolyan vennénk őket. Ugyanis ha valaki kétszáz évre előre találgat, annak nem kell tartania attól, hogy még életében megcáfolják.“ Mindezt abból az alkalomból említette a nyugatnémet szerző, hogy Maurice Guernier francia közgazdász, aki részt vett a „Római klubnak“ nevezett tudóscsoport legutóbbi éves jelentésének, az úgynevezett Tinber- gen-jelentésnek (Jan Tinbergen No- bel-díjas közgazdász volt a munkálatok vezetője) elkészítésében, rendkívül érdekes, az eddigi futurológusnyilatkozatoktól eltérő kijelentést tett. „Nem találtunk fel sem lángeszű megoldásokat, sem varázsrecepteket. A leglényegesebb különbség a hozzáállásban rejlik. Az új elgondolás, amelyről hosszasan vitatkoztunk, az, hogy nem búzát, traktorokat vagy autókat kell örökösen osztogatni a Bangladesh: anya, két gyermekével harmadik világnak, hanem meg kell adni neki a fejlődési esélyek egyenlőségét ... Semmi értelme például annak, hogy Egyiptom megkapja az Asszuáni-gátat, amíg nem épít öntözőcsatornákat, amelyek lehetővé teszik, hogy a parasztok hasznosítsák a vízkészleteket. Hasonlóképpen nem oldható meg India élelmezési problémája amerikai búzaküldeményekkel. A harmadik világ vezetőinek szembe kell nézniük élelmezési problémáikkal, elsőbbséget kell biztosítani ezek számára, minden körülmények között földreformot kell végrehajtani, s aztán rögtön oktatni is kell a parasztságot — végül pedig világos, kidolgozott terveket kell készíteni a jövőre. Ezek után és ebben kell segíteni őket. Van egy másik, olyan viszonylag nem is régi gondolat, amely már gyorsan terjed a fejlődő országokban: semmiképpen sem lehet a fejlődés céljának egyes-egyedül a nyugati modellek, szokások, életformák, módszerek utánzása és utolérése. Bizonyos, hogy nem lehet minden indiai számára biztosítani az amerikaiak mai étrendjét. Nem lehet, de nem is feltétlenül kívánatos — a fejlődő országoknak maguknak kell meghatározniuk saját fejlődési modell jeiket.“ Ezek az érdekes elgondolások, amelyeknek mind több visszhangja van a fejlődő országok közvéleményében, annál is inkább megszívlelendők, mert léteznek már olyan hozzávetőleges számítások, amelyekből tájékozódni lehet arról, mit jelent az előbbiekben már említett perspektíva, nevezetesen az, hogy az ezredfordulón hat milliárd hatszázharminc millió ember él majd a Földön. A következő másfél évtizedben megközelítően egymilliárd fiatalember jelentkezik majd azzal, hogy munkát akar. Márpedig különböző nyugat-európai szakemberek kiszámították, hogy egyetlen ipari munka- alkalom megteremtéséhez 50 000— 100 000 francia frank beruházás szükséges. Teljesen világos tehát, hogy aki a fejlett ipari országok módszereinek felszámolásával az ottani iparfejlesztés elképzeléseivel próbálná keresni a jövendő útját a fejlődő országok akármelyikében, tévedést, valószínűleg helyrehozhatatlan hibát követne el. Az első és legfontosabb teendő: a mezőgazdaság munkafeltételeinek megjavítása, ahogy szó volt róla, új termőterületek munkába állítása és — erről mostanában már a legtöbb fejlődő országban nyíltan beszélnek — a városba vándorlás megszüntetése, a nagyvárosok körül kialakuló iszonyatos nyomortelepek kialakulásának megakadályozása. A Világbank munkatársainak kisebb csoportja Mahgub ul Haq pakisztáni közgazdász vezetésével kidolgozott egy úgynevezett „minimális szükségletek kielégítésére irányuló stratégiát“. Ennek az a lényege, hogy azokban az országokban, ahol a világ legszegényebb milliárdjai élnek, a mezőgazdaság fejlesztésével az átlagos élettartamot meghosszabítják, csökkentik a csecsemőhalandóságot és ugyanakkor erősen visszaesik a születési arányszám, viszont megnő az írástudók száma. Ügy kell meggyorsítani a fejlődést, hogy hamar érjenek el ezekben az országokban egy olyan pontot, ahol a leglényegesebb emberi szükségleteket — ez pedig mindenképpen a terített asztalnál kezdődik — önerőből is fedezni tudják. Van érre már példa. A világ egyik legszegényebb országa Sri Lanka. Itt az egy főre jutó jövedelem pontosan egyötöd része a brazíliainak. Sri Lankában mégis alacsonyabb a lé- lekszám növekedése, jóval magasabb az írástudók aránya és jelentősen hosszabb az átlagéletkor, mint Brazíliában. A magyarázat az, hogy itt a vidék, a mezőgazdaság, a nagycsaládos parasztember igényei kaptak elsőbbséget. Megbízható statisztikai adatok szerint az elmúlt nyolc-tíz évben folyamatosan, de jelentősen csökkentették Sri Lankában azokat a beruházási összegeket, amelyeket városi infrastruktúrára, utakra, kikötőkre, repülőterekre, gyárakra és nagyméretű lakóépületek építésére fordítottak. Viszont ugyanebben az időben ütemesen növelték azokat a kiadásokat, amelyekből az öntözési programok megvalósítását, a mezőgazdasági kutatást, a falvak lakosságának ingyenes oktatását, a vidéki egészségügyi szolgáltatást, a szállítás biztosítását, és a vidéken forgalomba hozott élelmiszerek ártámogatását fedezték. 1956 és 1976 között a Sri Lanka-i adatok szerint a városba költözés lecsökkent és az általános mozgás egy százalékára esett. Kiszámították, hogy Sri Lanka erőfeszítései az előbbiekben vázolt célok elérésére évente és egy főre számítva 15 dollárba kerül tek. A fejlődő országok gazdasági szakemberei joggal állítják, hogy az imperializmus, a gyarmatosítás, a nyersanyagtermelő országokra nehezedő nyomás a fejlett tőkésországok ré széről, az elmúlt évtizedekben a leg szerényebb számítás szerint is évi ötven-száz milliárd dollárjába került a fejlődő országoknak. Ennyit raboltak el tőlük a Londonban, Párizsban, New Yorkban központi irodát tartó nagy nemzetközi monopóliumok. Ennek az elrabolt vagyonnak csak tört részét adják vissza úgynevezett segélyek formájában, s az egyes tőkésországok ezeket a „segélyeket“ is politikai feltételekhez kötik. Amikor a fejlődő országok új gazdasági rend kialakítását követelik, teljes joggal nyújtják be a számlát. 1977 márciusában, amikor a FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazda- sági Szövetkezete összehasonlító statisztikát adott ki 39 ország lakosságának napi élelemfogyasztásáról, újra kiderült, hogy a fejlődő országok gondjai az elmúlt esztendőkben újra növekedtek. Csökkent a kalória, a zsír és a fehérjefogyasztás Csádban, Nigerben és Jemenben. (A teljes igazsághoz tartozik a tény, hogy ugyanaz a helyzet Svédországban és Nagy- Britanniában is — itt azonban orvosi tanácsra csökkentették egyesek a zsírfogyasztást infarktustól, cukorbetegségtől való félelemből.) Az elmúlt esztendőkben a világ öt leggyengébben élelmezett országa az élelmezés kalóriatartalma szerint Csád, Niger, Sierra Leone, Jemen és Guinea. (Itt az átlagfogyasztás lakosonként jóval alatta volt a 2000 kalóriának.) A legkevesebb fehérjét, napi 55 grammnál is kevesebbet Beninben, Guineában, Ruandában, Sierra Leonéban és Togóban fogyasztottak. A legkisebb zsírfogyasztás (napi 35 grammnál is kevesebb) Nigerben, Togóban, Jemenben, Elefántcsont-parton, Kínában és Ruandában volt. (Mint érdekességet említi meg a FAO- kimutatás, hogy a kalória szempontból Belgium és Luxemburg élelmezése a legjobb, itt az átlag 3713 kalória naponta, a második helyen Lengyelország áll 3514 kalóriával, harmadik az Egyesült Államok 3504 kalóriával.) A terített asztal alapvető probléma százmilliók számára: a fejlődő országok jövője az egész világ szempontjából döntő fontosságú. A jövőkutatók legtöbbjének az a véleménye, hogy az ezredfordulóig sikerül megoldani az éhezők gondjait. G. M. Ebéd egy palesztinai menekülttáborban I
