Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-24 / 17. szám
A zsebemben éreztem a szájharmonika nyomását. — Éppen ma kellett volna, hogy legyen az esküvőnk, mi pedig a házasság helyett szakítunk — vetettem a szemére Lenkának. A nap az agyvelőmig hatolt. Alig indultunk el RoZnovból, máris világos volt számomra, hogy a RadhoSfra éppen csak felkapaszkodom. — Hiszen ez lehetetlen! — kiáltottam felindultan. Mennél többet foglalkoztunk az üggyel, annál jobban összekuszálódott az egész. Lenka ügyesen kisiklott a kezem közül és előreszaladt. Ügy nyargalt fölfelé a kaptatón, akár a szélvész. — Elvégre mindent megtettem, amit csak kívántál — mondtam. Szerettem volna legalább annyit kiszedni belőle, mi nem tetszik neki rajtam. — Mondd meg nyíltan. Hiszen nem változtam meg, amióta ismerjük egymást. Ellenkezőleg. Már majdnem olyan vagyok, mint te. Megpróbálta persze az egészet édesanyámra kenni. — Egyetlenegyszer sem voltam nálatok. — Nem szeretjük túlságosan a vendégeskedést — sáncoltam el magam. _ Lenka szaporán szedte a lábát a tisztáson, átugrálva a göröngyöket, és lehet, hogy nem is figyelt rám rendesen. Volt mit tennem, hogy le ne maradjak mellette. — Egész idő alatt egyetlen nyájas szót sem hallottam tőletek — (* Fiatal cseh elbeszélő. Itt közölt novelláját N it k y c. kötetéből vettükI sziszegte és ismét megelőzött. Szüntelenül előttem jár. — El kell jönnöd hozzánk. Me- ziríőibe. Minden tisztázódni fog — mondtam emelt hangon. Szemem előtt furcsán hullámzott az erdő. Nemsokára megpillantom a napraforgót a kertünkben és nekiiramodom, suhant át az agyamon, de összeszorítottam a fogamat. Ebben sem tett túl rajtam. Hát akkor?! A konyhába dongó repült be az ablakon. Körözött a lámpa körül és halkan döngicsélt. Nyeltem néhányat a langyos sörből. — Mit vársz te, Jirka, ettől a dologtól? — kérdezte édesanyám. Elgondolkodtam. — Nem az én agyamban fogam- zott meg. Lenka egészen örülne neki — mondtam bizonytalanul. — És ént is. — Miért? Mi értelme volna? — A segítségemre lenne. — Elvégre is a ti dolgotok, Jirka. Kezdettől fogva nem szóltam bele. — Lenka azt hiszi, hogy valami kifogásod van ellene. A dongó leszállt az asztalra, de valahogy nem érezte ott jól magát. Éppen az asztal kellett neki! Nyomban fel is szállt újra. Édesanyám hangosan felsóhajtott. — Egyet kell akarnotok. Mindenben. Rajtam csakugyan nem múlik. — Jó lenne, ha találkoznátok — mondtam. — De vigyáznod kell, mami, hogy el ne rontsd a dolgot! — Mit? — Tőled függ az egész — mondtam nyomatékkal. — Mi függ tőlem? Mezifícíben még nem akartam a szakításról beszélni, mert még mindig 'nein tudtam elhinni, hogy igaz lehet, de édesanyám, mint mást is, ezt is hamar megsejtette. — Ha szakíttok egymással, akkor már úgysem menthetek meg semmit — mondta csendesen. A dongó az ablakhoz került. Eltévesztette az útirányt. Úgy nekicsapódott az üvegnek, hogy az beleremegett, és már nem tért vissza a lámpa alá. — Én nem szakítok senkivel! — Te nem! Te sohasem! Jaj de borzasztó vagy, Jirka! Legyintettem. Lenka holnap este eljön hozzánk. Én meg azután megint elmegyek Roáftovba. Amit itt elmondtunk, annak úgysem volt semmi reális alapja. A dongó végre magára talált, és kirepült a konyhából a napraforgóba, mely az udvaron pompázott. A küszöbön ültem a Smétana utcában, és fújtam a szájharmonikámat. Aznap este mindent eljátszottam, amit tudtam. Néhány napraforgószál már majdnem túlnőtt rajtam, de a legtöbb még alacsonyabb volt nálam. Amolyan kis oltárt alkottak a napraforgófejek az ablak alatt. Nekik játszottam. Az egyiken egy dongó ült. A többi dongó már rég elrepült, be valahová a kert mélyére. Ez az egy még mindig ott volt, noha már aligha látott. A vakáció közepe táján a napraforgóknak megnehezedett a fejük és kissé lekonyult, úgyhogy a dongónak az ég felé állt a lába. Nemigen érezhette magát túl kellemesen. Tulajdonképpen úgy csüngött a napraforgókalapon. Ha a napraforgó tányérja elengedné, a dongó pont a hátára esne, és volt-nincs. Ám ez sohasem következett be. A kerítés mentén édesanyám közeledett lassan a Becva felől. Kinyitotta a kiskaput és az udvaron át elhaladva a pumpáskút mellett, felém tartott. — Már régen nem játszottál, Jirka. Amikor Lenkával kezdtem járni, teljesen megfeledkeztem a száj- harmonikáról. — Egészen a Becváig hallani a játékodat. — Csak a Beöváig? A tenyeremen kivertem a nyálat a harmonikából. — Hát Lenka hol van? Hirtelen felkaptam a fejem. A szemem szikrázott. — Ne légy mindjárt olyan, Jirka, mint az ördög! A dongó óvatosan lépkedett a napraforgókalapon, mintha puha gyepszőnyegen járna. — Azt hiszem, Lenka jóval tem- peramentumosabb nálad. Édesanyám még közelebb hajolt hozzám. — Hogy adja még jobban tud- todra? A napraforgó sárga virágszirmai vakítóan fénylettek. Színük egészen igéző volt a szürkületben. — De továbbra is barátok maradtok? Értettem, mire céloz édesanyám. Párszor ugyanis már így végződött a dolog. — Az kevés — hallottam édesanyám visszafogott hangját. — Most nekem kevés. Édesanyám megrázta a fejét. — Kevés bizonyl — Ismételtem meg elszántan, keményen tartva kezemben a szájharmonikát. A dongó elhallgatott. Először azt hittem, elrepült. Ám amikor figyelmesebben odanéztem a napraforgókalapra, ismét megpillantottam. Nem mozgott. Lehet, elszendere- dett, de ot volt. — Szeretem őt. — De talán másképp, mint ő akarná. — Sokan belebeszéltek, pedig csak a kettőnk dolga volt. — mordultam fel. — Csak ne háríts semmit másokra! — Jó, no, akkor megint én rontottam el. „ — Nem rontotta el senki, Jirka. — Akkor hát? ... Egyedül maradtam a küszöbön. Édesanyám kis idő múlva világot gyújtott a konyhában. Egy fénynyaláb kiszökött az ablakon az udvarra és végigömlött a naprafor- gókalapon. A dongó halottnak tetszett a sziromlevelek között. Ám a fény életre keltette, és finom léptekkel újra sétálgatni kezdett a sárga hullámos szőnyegen, melyet ezernyi apró csillagból szőtt a természet. Igen puhán lépdelt a dongó. Amint elmerülten nézegettem őt, lassan-lassan derengeni kezdett előttem, amit már hamarább is megérthettem volna. A távolban zúgott a Beőva. Este valahogy sokkal közelebb volt. Éreztem a leheletét.'Sajátos illatot árasztott. Egészen a partjáig elhallatszott a játékom. Mély lélegzetet vettem és újra a számhoz emeltem a harmonikát. Azt akartam, hogy most, éppen most mindenki hallja a játékomat. Néztem a társamul szegődött dongót, és közben minden megvilágosodott előttem. De már ismét a régi jókedvvel fújtam a harmonikát. KÖVESDI JÁnos fordítása bér? Ettől a víztől meg ilyen dudor kell eljárnotok. Hiszen magad is tudod, támad ... — Reuma — bólintottam, az apám meg hirtelen felkiáltott: — Anyai — Jézus Mária, itt vagyok, Józek, itt vagyok sipította anyám, és mindketErnest Bryll * így is adódhat... — Hogy nem félsz Istentől, Józek! — kiáltott fel anyám, és arcát a tűzhely mellett lógó még nedves zsákba rejtette, ezt terítettük magunkra esőben krumpli- kapáláskor. — A halálról beszélsz. Meglehet, hogy csak erre vár. — Akár vár, akár nem, így pedig nem hagyhatok itt mindent — apám mérgesen taszított egyet a mosdótálon, és a zaE ljött az ideje, hogy apám a mosdótálat kérje a jó forró vízzel. És míg a nővérem csörömpölve rakosgatta a fazekakat, dühösen kapva a tűzhelybe eső karika után, és odahúzta a gőzölgő üstöt a kikészített mosdótálhoz, apámnak még volt ideje, hogy letekerje a kapcát a bal lábáról. Meggörnyedve ült ott, és érdeklődéssel nézegette fehér, a gumicsizmában való járástól kipállott lábujjait. Jól megnézte körmét, ismét megmozgatta ujjait, s végül megérintette megvastagodott sarkát, olyan gyöngéden, mintha ijedős állatka feje volna. És csakugyan, a lába minden érintésre olyan erősen ringatódzott hogy apámnak a térdéhez kellett kapni. — Nézd — szólt hozzám, és még egyszer megcsiklandozta magát a sarka alatt. — Nézd, hogy ugrál! A doktorok majd csak mondanak valatnit erre ... — így vizsgálják az idegeket — magyaráztam, apám meg a lábát a tálba dugva, figyelmesen végighallgatta mindazt, amit sikerült az iskolában megtanulnom, no meg az újságokban elolvasnom az idegekről. Azután az üstért nyúlt, és lassan forró vizet öntött a tálba. Lábujjai összehúzódtak, ő meg nevetve ráöntött egy fazék hideg vizet. — No, mi lesz, elboldogulsz majd? — kérdezte. — El én, édesapám. Már nem maradt sok tennivaló. — Nyárra alighanem visszajövök — töprengett, és most gondosan beszappanozta a lábfejét. — Látod, ha kórházba készül az ember, jól lábat kell mosni. Sosem lehet tudni, hogyan s miként... De ettől a gumitól csúnya lesz az ember bőre. Mindig csak ez a gumicsizma... nem jó lábbeli. De miben járjon az em* Mai lengyel elbeszélő ten tudtuk apámmal, hogy már megint ott ült a sarokban a szentkép alatt, sírással és imádsággal igyekezve megengesztelni Jézus szent szívét, könyörületre bírni a mi falunkban még nem látott betegség iránt. — Te meg ne sírj, hanem figyelj — mondta apám, másik lábát is a tálba helyezve. És kiegyenesedve, maga alá húzott lábbal, magyarázni kezdte, hogyan és hol kell eljárnunk, hogy mindent a végrendelet szerint intézzünk. Anyám a tűzhelynek támaszkodott, és a tűzhely lapján áttörő fényben láttam, hogy arcán fürgén gördülnek végig a kövér könnycseppek. — Hagyja abba, apám — kértem. — Nem hagyhatom abba — mondta keményen. — Tudnotok kell, hogyan varos, szappanos lé a konyha padlóján a küszöb felé folydogált. — A szívnél sosem lehet tudni. A temetés — toppantott nedves sarkával —, a temetés éppen nekem való legyen. — Hogyhogy éppen neked való? — kérdezte csendesen anyám. — Mint Jasiuké. — Jasiuké — anyám hangjában mérhetetlen csalódás érződött. Megtörölte szemét a zsákkal, és szinte borzadva nézett ránk. — Jasiuké? De hisz oda se mernék állni ilyen koporsó mellé. — Ugyan miért nem? Tán nem én feküdnék benne? — Te, Józek. De nem tisztességes dolog ilyenformán térni meg a földbe. A koporsónak — anyám leült a zsámolyra —, a rendes koporsónak, amilyen egy gazdához illik, pácolt fából kell lennie, ezüstverettel, igazi párnával. Hiszen csak nem fogsz papíron feküdni? — Nem én — egyezett bele apám. — És a saját cipődben! Apám tiszta lábát nézegette, és helyeslőén bólintott. — És öltönyben, és a legjobb ingedben ... — De a gyűrűt vegyétek lel Már most itthagynám, csak nem jön le az ujjam- ról. Kár az aranyért a földben. — Józek. Csak nem fogsz legényemberként feküdni ott? — Leveszed a gyűrűt! — dörrent rá apám. — És te még — bökött rám — utánajársz, hogy így legyen. — Te mindig ilyen voltál — fakadt sírva anyám. — Turlejvával is, meg másokkal. — Csönd legyen. Szégyellő magad a gyerekek előtt! A gyűrűt leveszed. Úgyis rámegy erre az egészre a disznó, amit hizlaltam. Micsoda veszteség, mert neked pácolt koporsóra fáj a fogad. Kismotort akartam venni a disznó árán . . . Most jól figyelj, elmondok mindent, hogy milyen pénz van elrejtve, ki mivel tartozik. Te meg eridj, fogjál be ... A lovak ma pihentek, a jászolba hajtott fejjel álltak ott. Fogtam a Hollót, és hogy elsőnek vele végezzek, gyorsan rávetettem a kantárt. A Holló csak feldobta a pofáját, de meg sem próbálta elkapni karomat a fogaival. Csodálatra méltó volt a hyugalma, csak hátrált egy kicsit, és igyekezett kitérni a hám elől. A Hókával könnyebb dolgom volt. Engedelmesen odaballagott a kocsihoz, homlokát nekitámasztotta a Holló nyakának, és csendesen rágcsálta a hámvasat. — Befogtál? — kiáltotta apám a kitárt ajtón át. Jifí Navrátil* Mm -wB HSS^ m /M /j§-< /Bük\ iám íáSBb jgf mnüM/B jvlkimM lm n téSMrliMYJiM
