Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-24 / 17. szám

Varga Lajos illusztrációja apám — szóltam vissza, büsz- ■ a Holló ilyen engedelmes r készülődj, anya — és apám mászott a szalmával és lópok- ikart ülés közepére. Már fekve ogyan adja ki anyám az uta- a nővéremnek, aki sírva bá- ra kész lovakra, sten veled — mondta, amikor ám is elhelyezkedett az ülé­veled — kiáltottam én is oda k, és kocsis módra csattintot- orral. laértünk. Azt mondták, vár- ilóra múlva az ápoló kikísérte lázi ruhába öltöztetett apámat, arna színe még egészségesebb- tatta, de anyám sírva fakadt, iris a sírba kellene ereszteni ilt, ezüstveretes koporsót, rj — kérte apám, bizonytala- va az ablak mellett várakozó - Ne sírj, ha mondom ... búcsúzott anyámtól, nekem a nyújtotta a kezét. 'ölé hajoltam, figyelmeztetett: vigyázz. Ne hagyd, hogy sokat költsön a temetésre. Ne- fa koporsóra támadjon kedve ;kkel. Olyan is van a kirakat­sz ... zok, apám — ígértem, és n elismételtem —, isten óvja it is — felelte, az ápoló után lelőtt becsukta maga után az meztetett: a több zabot a lovaknak! Hol- íkapát húzzák ... SIMÁNDI KLÁRA fordítása I Győrffy László nem emlékezni tíz évvel ezelőt­ti nagy sóhajaira, elfojtott sut­togásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Há­tamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magá­val viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztal­hoz, kézbe vesz egy papírdara­bot: — „Áldott légy“ ... Nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvas­ni akartál, az a sirató asszo­nyok egyik éneke. — Olvasd! Négy esztendő alatt — nap­tári számításunk pontatlansága miatt — majd huszonnégy órá­val kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év sze­rint élnünk kellene. A csilla­gászati év: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc. Így lesz a négyszer hat órából négyé­venként egy szökőnap. Febru­ár 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne? Négyévenként beiktatjuk hét­köznapi életrendünket jelző dá­tumok közé ezt a huszonnégy órát és utolérjük a csillagéve­ket. Négyévenként egy nap lehe­tőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag tovább­élhessünk egyet s mást. Tet­szés szerint, amit éppen emlé­kezetünk kiválaszt vagy amit érzelemrobbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyen­súly naptári éveim és a csil­lagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között? Hirtelen fékezett. Alig pár lé­péssel előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buick. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablak­üveget, és kicsit kapkodva ki­nyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj gyorsan be, itt nem lehet állni. Bebújtam. A kocsi máris in­dult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem, vagy csevegni kezdtünk, mint­ha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna; esetleg össze­vissza kérdezősködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben mar- kolászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezőskö­dött, csacsogott, trillázott, ki­csit éneklő hangsúllyal, mely nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékut­cákon a Béke Szálló irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként egy „merde allors“-ot motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttest­re. Lehetőleg féktávolságon be­lül. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen os­toba és közhelyszerű kérdések­kel faggattuk egymást: — Mi­kor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnő­sültél, hány éves a férjed, ele­get keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl, megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presz- szórészében. ö cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyúj­tott. Tíz évvel ezelőtt nem do­hányzott. Úgy szívta a cigaret­tát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonok­li terpeszkedett, pofacsontján, mint a játékboltok hajas ba­báin, piros foltok. Természete­sen az is gondosan szétkent festékből. Egy pillanatra elné­zést kért és felment a szobá­jába. Vastagabb lett és széle­sebb. A combja, a háta. A szá­ja duzzadtabb, a szeme na­gyobb. Igaz, emlékezetem fes­ték nélkül őrizte a szemét. Ak­kor alig volt húszéves, két év­vel később pedig egy francia autóügynökhöz ment feleségül. A tíz évvel korábbi testét nem­csak emlékezetem, de egy fénykép is őrzi valamelyik fiók alján: a Duna-kanyar egyik ví- kendházának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdő­ruhában, Mcsi a melle, keskeny a válla és a felsőtestéhez ké­pest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok el­tolódtak: melle felduzzadt, kar­ja, válla erősebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt meg. Visszajött, erős kölniillat le­begett körülötte, másik ruhát vett fel. A kölni illata éppoly is­meretlen volt számomra, mint a festék az arcán. Konyakot ren­delt. Közös ismerősök felől fag­gatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtized alatt, ezért, amit tudtam róluk, elmondtam. Me­gint konyakot rendelt. Átmen­tünk a Szondi-pincébe, ebédel­tünk. Vagy másfél liter do- moszlói rizling és egyre hülyébb kérdezősködés. Észre sem ve­szem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. „Húsevő virág“ — csak valami ilyesmire gondoltam. — „Az új- ratalálkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében.“ — Emlékszel? — mondja. — Éjszaka, amikor a többiek alud­tak, kimentem hozzád a Bala- ton-partra. Teott»hol aludtál éjszaka? — Sehol, azaz, vágtam egy gödröt, és a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzám, hoztál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit alud­tam, akkor éjszaka. Dühös vol­tam. mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott alud­ni. Úgy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a bol­dogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogal­mazol? Oh, merde! Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, va­lami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Mez­telenül fürödtünk. Nagyon so­vány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak .. t — Érzékeny voltál. És önös ... akarom mondani önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt. amikor visszamentem a házba. A nádas mellett mezte­lenül becsavarod tál egész éj-, szakára a pokrócba és nem en­gedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fá­radtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek ve­led. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, leg­feljebb telefonálnom kell pár helyre. ' — Akkor most hozzád me­gyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-ptnce előtt. Útközben mellékutcákon sétálva beme­gyünk egy kocsmába. Két fél­deci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak be­leszagol. Nem emlékeztetem, hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyves­polc előtt áll meg pár pillanat­ra, aztán vetkőzni kezd és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan so­vány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kénysze­rít magára. Képtelen vagyok — „Áldott légy, hatalmas Is­ten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjatt, s hogy miu­tán dúlt lelkében oly nagy volt a sötét, életének is kioltod lo­bogó szövétnekét.“ — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délu­tán gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova. — Jő. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba és az utat magyaráztam volna egy város széli kiskocsma faasztaláig. Ter­mészetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre kö­nyökölve, ahol ő pörköltet ren­delt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemé­be hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálin­kát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És termé­szetesen hozzám, ne a- szállo­dába. Aztán ... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem vol­na iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Tovább­éltem valamit egy ajándékba kapott napon és a kudarc töké­letes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingáit, oly­kor kopott, töredezett kilomé­terkövei az úton ballagőnak esetleg jelez valamit, a csil­lagévek már csak az utána po­roszkálóknak. Egy szökőnappal öregebb let­tem. MBBM infljglj Almási Róbert illusztrációja • • -jf/ ___ — fi WiP/iMr

Next

/
Oldalképek
Tartalom