Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-09 / 2. szám

szemmel bámult tel, ha felnősz? 0?

támaszkodva so- ugvó nap távoli, a, majd újra fölgta. — Hamaro- sek. Holdkóros nydrótokon meg járni. A holdkó- n járnak. Nagy- ogy ha a hold- is, hogy holdkó- gönyözte az ab;ult szemmel fijárni a tetőkön, ényben akartam ően álmos vol- zom el és félre- így aztán a íit majd az abmám a nyáron ídta Dánya. — anyukám anyuagy leszek, mo- k neki. Nagyon l tud járni, ot? — kérdezte m lehet kapni, rolni?

í, hanem az üz- Borisz.

visszhangozta

íya, meleg két fiút és bevitte. A falu felett ra- sillag gyűlt ki, gépkocsi zúgott lkaiban újévi fé- lya ahogy szuny- imára, a felhúz- meg Boriszra ön akar járni, ikóros leszek? pl. Aludj csak,.

lendergett, anya ! a díványon és meg a rókáról. Btt a villany, itt lyőfa üveggömbjei is egészen Dánya fejénél, és Mi- cur is ott volt mellette. Dánya szeme szinte egyik pillanatról a másikra magától lecsukódott, mire anya megcsókolta az arcát és így szólt:

— Aludj csöppségem, aludj csak!

„Anyu, ugye sehova nem mégy

el?“ — akarta kérdezni Dánya, de már semmit sem kérdezett, mert elaludt. Az óvodáról, meg a hideg, puha hóról álmodott, amely nem fehér, hanem kék. Micur ott ment ebben a hóban. Dányára nézett, aztán eltűnt. Könnyű, sejtésszerű félelem érintette meg Dánya kis szívét, de az álom ekkor már a mackót varázsolta elébe, amelynek a fél szeme üvegből volt, meg a kicsi fenyőfát, kékszínű üveggömbjeivel. Dánya hirtelen ösz- szerezzent álmában az éjszaka csöndjétől, kinyitotta szemét és fölébredt.

— Anya! — szólította reménykedve édesanyját.

A szobában csönd volt, senki sem válaszolt.

— Anya! — kiáltotta most már könnyektől fátyolos hangon Dánya és fölugrott.

Egy szál alsónadrágban, mezítláb a nagyszobába indult, miközben be- lébotlott valamibe. Sem anya, sem apa nem volt ott, csak a nagy bontatlan családi ágy fehérlett a holdfényben. Erre sírni kezdett, először csendesen, majd egyre erősebben és hangosabban.

Az utcáról beszüremlett a szobába a hó sejtelmes fénye, az ablaküvegen apró zúzmara-csillagok sziporkáztak, a kályha mögött ide-oda topogott Micur, de anya nem volt sehol. Dánya nagyon nekikeseredett, félt és egészen elhagyottnak érezte magát. Mindenki elfelejtkezett .róla, csak a vén vekker tiktakolt a sötétben. Egész testében reszketve, zokogva, nagy nehezen fölmászott a családi ágyra és fölkiáltott:

— Anyu, anyukám!

Most sem kapott választ. Az ablakon besütött a hold, az üvegen dér csillogott, a kandúr ott mászkált a sötétben, de Dánya ezt most nem hallotta. Sírt, hüppögött és reszketett a hidegtől.

Ki tudja, mennyi ideig sírdogált Dánya. Talán egészen az újév beköszöntőig, de az is lehet, hogy nem egészen addig. Az izgalomtól • elkínzottan és az elhagyatottságtól kimerültén itt aludt el a családi ágy tetején.

Az újévi hold világos négyszöge már erősen oldalt siklott a szobában, amikor odakint csapódott a kiskapu. Az utcáról anya lépett a szobába, vidáman, kipirul tan. Levetette kabátját, odament a díványhoz, feljajdult és a nagyszoba felé sietett.

— Dánya? Hol van Dánya?!

Ai apa ott állt az ágy mellett, amelynek tetején, az ágyterítőn ösz- szekucorodva aludt a kicsi.

— Dánya, kisfiam, mi történt veled? — Az anya óvatosan a karjára vette a kisfiát.

A gyerek megremegett, mintha a félelmetes éjszaka visszhangja ismét

fölzengett volna csöppnyi szívében. Szemét ki se nyitva anyjához simult és szorosan átölelte a nyakát.

— Anya, anyukám, édes, megjöttél?

Anyából bor, hó és ki tudja még mi — talán hold-illat áradt. Dánya ismét boldog volt, ismét megcsillantak a kicsi fenyő üveggömbjei, és Micur is újból a maga meséjét dorombolta neki.

Dánya újra elaludt, de most már talán a legboldogabb volt a világon.

Az ablakon túl fagyos felhőcske takarta el a csöndes, újévi holdat, s az állami gazdaság telepének háztetői vastag, puha hótakarő alatt fehérlettek*. A szobában meleg volt, és a

fenyő üveggömbjei mintha halkan megcsendültek volna a szúrós fenyőgallyakon. Dánya mélyen, boldogan szuszogott.

Alszol, Dánya? Aludj csak, kicsikém! A félelmeid nagyok, de múlé- konyak, a nyugtalanságod is elmúlt, anya itt ül melletted az ágyad fejénél, te pedig repülsz álmodban, mivel növekszel. A háztetőkön fogsz járni, az égbe fogsz repülni és meglátod a holdat. Valamikor majd ugyanúgy járod be a hold arany karimáját, mint ahogy most az Újév a nagy, nyugtalan Földet. És a Föld hatalmas, sötétkék gömbje a mesz- szeségből ragyog majd feléd.

ÁRVAY JÁNOS fordítása

már úgy látszott, hogy mikor a nemrég oda- tója — ma is hálával igédmunkásnak. in kartonokat kellett lindig úgy rakni, hogy távolságra legyenek, gyöngyélet. Valakinek tásom, és másnap regín magam. Ez a rongy- e volt. Más munkára kát, vándormadarakat

maradtak meg. A nagy ik be a rongyot, elő- ostja szerint szétválo- í működtek portalaní- é hajolva a vágógépbe rdatlan piszokba több nint amennyit beléle- asszonyra emlékszem, iára, mikor a rongy- ható zoknit vagy szvet1 emberek közül kire- elviselhetetlen volt a item én örökké erre! /etkező év elején újra ezés ideje, az én lapo- tták.

a Imréhez. Hogy miért ’alán, mert a hivatalá- Vagy mert munkaidő- kedni a rongyvágóból, (felültem zörgős bicik- izzájuk. Felesége szólt ött 'haza. A kapu alatt n megint a kapu alatt.

és mikor a lakóknak szemet szúrt az ácsorgá- som, felültem a biciklire, köröztem néhányat. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Mikor újra visszaérkeztem, a ház mintha meg változott ^volna. A vízfoltos falak ellenségesen hallgattak, a folyosó megsötétedett, és durván visszhangozta a zajokat. Itthon van, gondoltam.

Csonka Imre huszonhárom éves fiatalember volt, korra akár a bátyám lehetett volna.

„Mit akar? — szólt ki az ajtórésen. Mondani kezdtem, miért jöttem. Indulatokkal teli, sötét szeme az első szavak után lecsapott rám. — Nem fog tanulni — mondta. — Megértette? Marad ott, ahol van. Jó lesz magának a rongyvágóban is.“

Felültem a biciklire, kimentem a határba, és csak keringtem a földek között, nem volt bátorságom hazamenni. Az első találkozást is most értettem meg. Akkor anyámmal ketten jártunk Csonka Imrénél, állást kértünk neki.

„Nem adunk — mondta anyámnak Csonka Imre. — Menjen haza, és többet ne jöjjön ide. A gyerekei nemsokára nagyok lesznek, azok majd eltartják. Addig húzza ki. — Nem nyújtott kezet, csak intett, hogy távozzunk. — Mikor az ajtóhoz értünk, felnevetett. — Attól félnek, hogy éhen halnak? — Újra nevetett. — Nem lógjuk engedni.“

Már sötétedett, és még mindig a határban bicikliztem. Egyszer szemben, másszor háttal a szélnek.

Az egyetemre persze felvettek. Hiszen tizennyolc éves koromban olyan keveset tudtam én a világról, hogy összetörhetetlen voltam. Elmentem a miniszterhez. (Tudtam, hogy hívják? Hogy találtam oda?) A miniszterhelyettes, mert elutasításra komoly okot nem talált, úgy döntött, egyetemi polgár lehetek. Ezerkilencszázötvenki- lencet írtunk.

Ez a történet vége. Csonka Imiét azóta nem láttam, tudtommal nem avatkozott bele többet az életembe.

Tizenöt év alatt végiggondoltam ezt már néhányszor, többnyire félve, óvatosan. Először a régebbi időkben mindig megszólalt bennem egy hang. Azt mondotta, ne ítélkezz. Bőrödből nem tudsz kibújni, másképp pedig honnét tudhatnád, hogy miféle korlát, vakság, hályog takarja el előled az igazságot? Később, mikor már sejtettem néhány dolgot a történelemről is, azt gondoltam, miért ne? Az én őseim, tanárok és húszholdas parasztok — jóllehet nem kiváltságosok — soha nem szakadtak bele a nyomorúságba. Most Csonka Imre fizet. Apjáért, nagyapjáért, ükapjáért. Nekem, másaknak és mindenkinek, aki az ő verítékükből élt. Még később, hogy az emberségről is megtudtam néhány dolgot, igyekeztem nem gondolni saját emlékeimre. Ha eszembe jutott, vállat vontam, harag nem volt bennem.

És tessék, milyen a véletlen. Jövök az úton, jöhettem volna másikon js, és Csonka Imrével találkozom össze. Épp Csonka Imrével. Vajon mit keresett erre? A munkakönyvé szerint nem is a városban dolgozik. És mi a baja? Zúzódás, törés vagy valami komolyabb? Mitől eszméletlen?

Ahogy száguldoztak bennem a gondolatok, miközben hol a férfi lábára, hol pedig fél szemmel hátra, a kocsi belsejébe figyeltem, furcsa borzongás kezdett bujkálni bennem. Mirttha lappangó betegség közeledne. Mikor megláttam' a városhatárt jelző táblát, már tetőtől talpig rázott a hideg, tenyerem nyirkos, leheletem forró volt.

A fénysorompó akkor kezdett el villogni, amikor egy kanyarból kijutva, már a sínek túlsó oldalán tudtam magam. A menekülés ösztönével a gázra léptem, de akkor fenn, a sorompó is megmozdult. Kikapcsoltam a motort, és tehetetlenül néztem, ahogy a vörös prizma lassan elém ereszkedik. A sötétben nem is láttam mást, -csak ezt a hunyó parázsra emlékeztető szikragömböt, ezt a vigyorgó szemölcsöt, amelyik ki tudja mióta vár itt rám, hogy üvegarca alól rám szabadítsa szörnyeit.

Hátrakaptam a fejem, a szürke, borostás arcba meredtem. Áz orr, az ajkak, az áll, az ádámcsutka hátráló vonala, a pengeéles arc láttán egy hang kiabálni kezdett bennem. Hiszen nem is emberarc ez, hanem falkns- arc! Farkasarc! Farkasarc! Nem ember! És mintha egy kéz megragadott volna, ültemből felpattantam, a férfihoz hajoltam. Nem kéz volt jjedig, hanem a gyűlölet. A gyűlölet, semmi más! Mert akkor már tudtam, hogy gyűlölöm ezt az embert, és ha ebben a pillanatban élethalál között van, a haldoklását is gyűlölöm.

— Gyűlöllek — kiáltottam neki. — Hallod? Gyűlöllek! — Dehogy kiáltottam, suttogtam, nyöszörögtem. — Én gyűlöLlek téged! Csonka Imre! Én! Tudod, miért? Irtóztál velem egy, levegőt szívni. Utáltad kiejteni a nevemet. Undorodtál tőlem, mint a féregtől. El akartad hitetni velem, hogy a dögnél is haszontalanabbnak születtem. — Olyan közel hajoltam hozzá, hogy a leheletét is éreztem. — Hallod, szörnyeteg? Visszagyűlöllek.

Mintha kinyílt volna a szeme, rám nézett, majd újra lecsukódott. De lehet, hogy nem így történt, a szörnyű indulat akkorra már csaknem eszemet vette. Visszacsúsztam az ülésre, és rögtön ezután, anélkül, hogy vonat haladt volna át, felemelkedett a sorompó. Máskor is történt ilyen velem, de most a véletlen szándékának tűnt ez is. Remegő kézzel rángatni kezdtem a kapcsolót, hogy a városi lámpát tompítottra fordítsam, de a durva mozdulattól a bakelitfogantyú az ujjaim között maradt. Ott álltam vaksi fénnyel a koromsötétben.

Már az előbb is tompán nyöszörgött bennem valami. A hang most fölerősödött, jajveszékel- ni kezdett.

Meg fog halni. Miattad fog meghalni. Te ölöd meg a gyűlöleteddel.

Nem tudom, hogyan tettem meg a hátralevő utat. Kockaköveken csúszkáltam, vak kanyarokban, egyik kezem remegését a másikkal csillapítottam. És mikor már elveszni hittem magam a gyűlölet éjszakájában, valami világítani • kezdett előttem. Kezek voltak, szelíd ^emberi tenyerek.

Már a Fő utcán, aztán a Fő téren jártunk. Már csak néhány saroknyi volt hátra. Utasom, mikor a kórház elé álltam, mintha fölsóhajt.itt volna.

Oszlopos márványlépcsőn támolyogtam a portához. Gyerekkorom kórháziépcsői hogy összezsugorodtak! Mintha ugyanannak az épületnek egy hátsó bejárata lett volna.

Két ápoló gyakorlott mozdulattal hordágyra emelte a sebesültet. Ahogy eltűntek a kapu mögött, bezártam az autót, és gyalog indultam haza. Tántorogva mentem, mint egy nészeg.

Mikor szüleim házához értem, nekitámaszkodtam egy fának, és visszanéztem a nyugvó városra. Tudtam, hogy ez a forgószéllel,’tüzes esővel jött gyűlölet apró darabokra tört, és hosszú időbe telik, míg újra összeszedem magam. Mert visszavonhatatlan, jóvátehetetlen, égő szégyen minden gyűlölet.

És ahogy végigmentem a sötét lépcsőházon, fenn, a legfelső emeleten már tudtam azt is, másképp nem könnyíthetek magamon, csak ha találkozom Csonka Imrével. Igen, meg kell keresnem, holnap reggel. Először is megtudnom, mi baja. Ha beteg, nem szabad zaklatnom. Leülök majd az ágya mellé, megigazítom a takaróját, vízbe teszem a virágait, és nézem, hogyan alszik, ö pedig, ha fölébred, azt hiszi, kedves ismerőse érkezett. v

Almási Róbert illusztrációja