Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
Vaszilij Belov A szánkót apa húzza, a szánkón ■meg ott ül a takaróba bugyolált Dá- nya. Az utat nézi, meg a hidegen szikrázó napocskát. A hó is úgy csillog, hogy szinte rá se lehet nézni. De Dánya mégiscsak nézi. Dánya, Danyilka, Danyiil. Aki csak hozzá fordul, mindenki másként szólítja, igaz még kicsike — olyan aprócska, hogy minden hangot ki sem tud mondani. Még iskolába sem jár, hanem csak az állami gazdaság óvodájába. Pontosabban, szánkón viszik el oda. Egész héten át ott van, szombaton azután ismét hazaviszik. Ma éjszaka beköszönt az újév, és apa hazaviszi Dányát. — Dánya, Dánya! — kiálja a hegyről a harmadikos Borisz. — Fuss ide, Dánya! No, persze Dányát nem engedték ki a hegyre.'' Apa váratlanul összetalálkozott az állami gazdaság igazgatójával. — Megint nem vitték ki a hármas telepre: a préselt takarmányt! — mondta mérgesen az igazgató. Valamiért apa is szitkozódott, aztán kiszedte Dányát a takaróból és hazaparancsolta. — A lábamon? — kérdezte Dánya. AJ>a erre semmit sem felelt, újra vitatkozni kezdett az igazgatóval, így azután egyedül kellett Dányá- nak nekivágnia az útnak, bár hazáig elég sok volt még hátra. Dánya csak nagykeservesen tudta átlépni az úton keresztben fekvő gerendát, s majdnem elvágódott. Aztán végre elérte a házuk tornácát. Dánya szíve el- szorúlt, akár a hintán. Rögtön meglátja anyját. Csak előbb a vesszőseprűvel le kell takarítani a halina- csizmáját. E-gy, ke-ettő — és már kész is! Hej, milyen délcegen lépked ez a Dánya az új halinacsizmá- jában! A kallantyú felé nyújtózott. Nyújtózni ugyan nyújtózott, de az ajtót mégse tudta egyedül kinyitni. — Ej, te Hüvelyk Matyi! — nevetett az apja és kinyitotta az ajtót. Dánya rögtön megpillantotta az anyját. — Anya, anya! — kiáltotta és majdnem elsírta magát, annyira megörült az édesanyjának. Afiyja félredobta a törlőruhát, mely- lyel épp a teáskészletet törülgette, és úgy magához ölelte Dányát, hogy még a csontjai is ropogtak, és sokáig nem eresztette el ölelő karjából. Jő itthon. A fehérre súrolt padlót futószőnyegek borítják. Micur, a kandúr, szundikál. Mancsát előrenyújtja és semmivel sem törődve alszik. Anya új függönyöket tett az asztalra, a kályhában ropogva duruzsol a tűz, Dánya meg ott ül a kályha előtt és mézeskalácsot eszeget. Micurt rögtön fölébresztette, és a kandúr most dorombolva hozzádörgölődzik. Anya vasal, apa újságot olvas. Anya közben arra is figyel, amit apa mesél. A telepről van sző, a préselt takarmányról. — Látod, Dánya, apát megint szidják — mondta anya, mire a kisfiú fölállt, odament az apjához és nagy komolyan így szólt hozzá: — Apa, nem szabad a nadrágba csinálni! — Ugyan már, apát nem azért szidják! — nevetett az anya. Dánya kihúzta a komódból a játékos fiókját. Lám, itt van az üvegszemű mackója, amelyiknek csak a félszeme van meg. És itt a tűzoltóautó is — kár, hogy már nem lehet fölhúzni. A kis zöld brekekét még föl lehet, csak az a baj, hogy Dánya még a múltkor beejtette a padlórésbe a kulcsát. — Apa, vedd ki a kulcsot! Dánya, gyere ide, ne zavard apát! — mondja anya. Dánya odamegy és megsüti az ujját a vasaló. Ez nagyon fáj, és ordítani szeretne. — Figyelj csak ide, mindjárt kihozom a kis fenyőt a kamrából — mondta anya. — Akarod a kis fenyőt? Már hogyne akarná. Anya fölvette a kabátját, de csak úgy kendő nélkül kiment a tornácra. Kis fenyő- fácskával tért vissza. — Ö, de gyönyörű! — lelkendezett Dánya a fenyőfa láttán. A fácska alig valamivel volt nagyobb nála, tél és erdő illatát árasztotta. Dánya megfogta az egyik ágát. Hó, de szúr! Azzal féllábon ugrándozni kezdett, anya meg a nagymama vattás kabátját lent a kis fa törzsére csavarta, és beleállította egy nagy vödörbe. A fácska most egyenesen állt, nem dőlt el. Aztán a szekrényből anya elővett egy dobozt a tavalyi karácsonyfadíszekkel. Dá- nyának még a lélegzete is elállt, olyan gyönyörűek voltak ezek az üveggömbök. Egész éven át a szekrény mélyén hevertek, mégsem történt velük semmi. A rőt szakállú kakas, meg a zsinóron függő róka, aztán a csillogó füzérek — mind az egész itt volt! Anya földíszítette a kis fenyőt és a kisszobában a dívány mellé állította, de Dányának még hiányzott valami. Elrakta a régi játékait és megindult a nagyszoba felé. — Hová mégy, Dánya? — kérdezte anya. — Ebédelni indultam. Anya sokáig tartotta magához ölelve,' nevetett és a Volgáról énekelt. * * * A kályha már átmelegedett, Micur újra lefeküdt aludni, de az újév még mindig sehol sem volt. Dánya kíké- redzkedett az* utcára, mire anyja újból föladta rá a télikabátot meg a halinacsizmát. — Aztán a kertkapun túlra ki ne szaladjál, Dányal — figyelmeztette anya, azzal leszedte a kötélről a kimosott ruhát és bement a házba. Hű, mekkora hó van az utcán! Már majdnem este van, a napocska elpihent, a hő mégis fehér. Csak a kiskapukhoz vezető csapások nem fehérek — bizonyára a halinacsiz- máktól. Az egész falu hófehér, bolyhos füstöt ereget. A hangszóró harsog a fagyban az irodánál, a gyerekek, meg síelnek a hegyen, Borisz is ott van. — Gyere ide, Dánya! — rikkantja neki. — Mit állsz ott, gyere ide! De Dánya nem mehet oda. Erre Borisz maga siklott oda hozzá. Dánya kerekre az igazi sítal] — Dánya! — kérdezte H — Mint api Borisz a síi káig bámulta rőt fényét, öl vonta a szem — Dánya! san holdkór akarok lenni, a háztetőkön rosok mind £ anya azt mo fényben alszc ros leszel. El lakomat. Dánya kert gyeit. — ... ott a Egyszer már aludni, csak tam. De ma i húzom a fü hold egyenes lakon. — Az én jön hozzánk A nagymamái kája. Amikor toros papucsc kövér ... csal ‘— Motoros Borisz. — 01 Hol akarsz ily — A vásárt — Nem a i letben — javí — Az üzle Dánya. Kijött a há karjába zárta Borisz is hazí gyogó zöld : messze az ir fel, a házak 1 nyék ragyogó nyadozott, a ható kis bre gondolt, aki í — Anya, én — Persze, j kicsikém. Dánya boldi meg ott ült i mesélt a nyír A nagy szobá ragyogtak a C_ ülővárosom felé igyekeztem egy kanyar- *** gós úton. Szürkült, az eső is szemerkélt, és mert figyelmemet nehezen tudom hosszú időn át összpontosítani, mindig óvatosan vezetek. Felemelt kar állított meg egy szederfánál. Az úton gépész vagy traktoros formájú parasztember állt, arca napbarnított, overallja fakó és olajos volt. Mikor meglátott, talán mert férfira, nem nőre számított, riadt tekintetét a földre sütötte, majd szó nélkül a háta mögé mutatott. Keresztben az árokban, mintha hídnak fektették volna oda, egy motorkerékpár feküdt. A parton, felhúzott térddel, hason egy férfi. Nem volt bukósisakja, vagy ha igen, esés közben lerepült. Ha a traktoros vette volna le, valószínűleg előbb hanyatt fordítja. — El kell vinni — mutatott az overallos a fekvő alakra. Még soha nem láttam se halottat, se súlyosan sérült embert. Körzeti orvos ismerősömtől tudom, hogy a törött bordákat ragtapasszal vagy kötéssel rögzíteni kell, mert átszúrhatják a tüdőt, és ha valakinek agyalapi törése van, vér jön a füléből. Ezen az emberen semmi nem vérzett. Odahajoltam a füléhez, de közelről sem látszott vér a fülkagyló körül. Mégis, nem kis ijedséggel néztem, ahogy a traktoros fél térdre ereszkedik és hátára fordítja a mozdulatlanul fekvő férfit. Ennek, a sérültnek, ritkás fekete haja volt, ádámcsutkája, hegyes álla, nagy orra szúrta a levegőt. Egészben véve kellemetlen arc volt, de a körülmények miatt illetlen lett volna ezzel foglalkozni. — Várjon — mondtam —, leeresztem az ülést. A traktoros zömök és erős ember volt, de így sem tudta, harmadszori próbálkozásra sem, a férfit a kocsiba emelni. Én meg csak szeren- •c settenkedtem körülötte. Végül leültettük a kocsi mellé, én tartottam, a traktoros pedig be mászott az autóba, és behúzta. A férfi magas volt, félig fekvő helyzetben fért csak el, lába lelógott a műszerfal alá. Felsőtestét pokróccal és nagykabáttal megtámasztottam, hogy ne dűljön el a kanyarokban. Nem a legjobb testhelyzet egy sebesültnek. — Húsz kilométer ide a város — lihegett a traktoros. — Ott van a legközelebbi kórház. — Tudom — mondtam —, úgyis oda igyekezem. — Ha kérdezik — folytatta —, a balesetet én sem láttam. Valószínűleg felment a fára. * Fiatal magyarországi írónő Ijedten kérdeztem: — Nem jön el a kórházba? Visszahozom. A férfi a sötétedő eget nézte, a fejét rázta. Átfutott a fejemen, hogy megkérdezem a nevét. Talán a körülmények miatt. Talán, hogy módja legyen megköszönnie annak, aki ott benn fekszik. Ha egyáltalán meg tudja köszönni. A névtelen életmentő csak a szemével sürgetett, hogy induljak. A kocsi hátsó kereke mellett, a sötétedő úton világosszürke igazolványt vettem észre. Felvettem, saétnyitottam. Földbe gyökerezett a lábam. Munkáltató igazolvány volt, Csonka Imre névre kiállítva. Betűről betűre újra elolvastam a tussal írt nevet. Csonka Imre. Harmadszorra tudtam elindítani a kocsit, remegett a kezem, kivert a víz. A kora tavaszi alkonyatban sárga fűzfarojtok mutatták a kanyarokat. Mellettem a férfi vastag talpú, rámán varrott cipője fenyegetően nyúlt előre. Mindjárt oldalba rúg, gondoltam. A legalsó bordám alá, hogy jobban fájjon. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne lássam a lábát. Csonka Imrét tizenöt éve ismerem, személyesen csak kétszer találkoztam vele. A két találkozás összesen nem tett ki három percet. Akkor, tizenöt évvel ezelőtt, származásra osztályidegen, foglalkozásra diák voltam Gy. városában. Ennek köszönhettem, hogy minden otthonlétem ma is, mint a-vesszőfutás. Felesleges megszégyenítések emléke, rossz hitekből, gyávaságból eredő megaláztatások és az előlük való menekülés. Még ma sem tudok szülővárosomban másképp, csak behúzott nyakkal járni, mintha ki tudja, milyen bűnökért vezekelnék. Az út már sötétkék volt, a frissen meszelt házak között fekete kendős parasztasszonyok igyekeztek. Velem egy irányban mentek, nekem valamennyien háttal. Holnap húsvét lesz, futott át a fejemen, és a tavaszi estében talán harangszót is hallottam, de csak távolról, mintha az emlékek harangoznának. Régi történet ez Csonka Imrével. Hátranéztem, hogy lássam, nem csúszott-e félre az ülésen. Régi, és tulajdonképpen nem is vele. hanem még régebbről kezdődik. Mondom, osztályidegen voltam. Tíz-tizenkét éves koromban nem sokat fogtam fel mindebből, ahogy a történelemből sem, de nem is igen adódott alkalom, hogy gyerekbőrömön érezzem. Ha néha hátrább szorultam a sorban, mint kellett volna, az sem volt kellemetlenebb érzés, mint hét-nyolcéves koromban, amikor meg az apácák velem kivételeztek. Csak egy rosszra emlékszem, a tyúkokra. A baromfiaktól igen féltem. Abban az időben, ha azt akartuk, hogy a mindenkinek járó szolgáltatásokat mi is megkaphassuk, mindig ajándékot kellett vinni valakinek. Csirke, tyúk. Nem volt más. A lábán összekötött baromfit füles szatyorba tettük, és elindultam tele. Tudtam, olyasmit teszek, amit nem szabadna, hogy esetleg kidobnak, vagy a csomagot visszaküldik vélem, de ez a két dolog korántsem nyomasztott annyira, mint az, hogy mi lesz, ha az állat megriad és kirepül. így is lett. Amint emelgetni kezdte a tyúk a szárnyát vagy vagdosni a lejét, már engedtem is el a szatyrot, és az állat, ameüresedés sem akad el kell mennem mi települt papírgyár gondolok rá — fe jó hely volt. K ' húzni a gépteremb a fűzőktől karnyú Egy hétig sem- tar szemet szúrt maga: gel a rongyvágóban vágó a gyár bünti alkalmatlan ügyefi lyiknek észrevétlenül kellett volna rendeltetési helyére érkeznie, ott verdesett a járdán. A bámészkodók közül valaki előbb-utóbb megszánta és visszatette, engem pedig nevetett vagy megszidott. Jogosan. Hogy ezek az idők elmúltak, tyúkot, csirkét, se élőt, se dögöt nem érintettem. Egyik évben — talán április negyedikén — piros selyemnyakkendőt kaptak a kitűnő tanulók, ilyen szép piros kendőm még sohasem volt. Két napig hordtam reggeltől estig, azután visszakérték, hogy nekem nem jár. Ez lehetett volna gyerekkorom első politikai rossz emléke, de nem lett az, mert úgy adódott, ezekben a napokban tudtam meg, hogy az úttörőzenekarból nem dobnak ki. Így aztán vígan fújtam bakelit furulyámon én is a mozgalmi dalokat, egyszer az utcán, egyszer a katonáknak, vagy ha gyűlés volt, a tanácsháza ünnepi dobogóján. Később leérettségiztem, ekkor kezdődtek a bajok. A fő baj nem az volt, hogy egyetem helyett fizikai munkára tanácsoltak, hanem, hogy hol kapok munkát. Bár akkor még nem függtek mindenütt „segédmunkást felveszünk“ feliratú táblák, ki vette volna komolyan, hogy egy több gyárral rendelkező városban hónapokig egyetlen tettek ide, akik set hodályba bálákban szőr ezt kellett an gatnunk. Akkor mi tók, és mikor a kés tömködtük a ruhái port köhögtünk vi geztünk. Egy süke szavak nélküli vin halomban egy-egy t tért talált. így, az épeszű, é kesztve, nehéz, de világ. Hiszen nem Vagy mégis? Mikoi eljött az egyetemi mat már nem is tov Ekkor mentem el a lakásán kerestem ban nem fogadott ben nem mertem el Egyik szombat d< linkre, és bekopogl ki, hogy férje még sétáltam, a ház elől Vathy Zsuzsa* ^ __ BU GYI
