Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
1977. I. 9. ii alkotóereje teljében, 1975— U7 ben elnunyt Simon István posztumusz könyve, az író- szobák, beszélgetéseket tartalmaz, amelyeket a szerző a rádió felkérésére négy éven át a magyar irodalom kiválóságaival folytatott. A rendkívül érdekes interjú-sorozatból néhányat annak idején hallottam, de igazi értéküket csak most ismertem fel, hogy kötetbe gyűjtve megjelentek és elolvashattam őket. Maga Simon István a kötet megjelenése előtt megfogalmazott előszóban ezeket írta: „Rendhagyó műfajú könyv kerül az olvasó kezébe ezzel á beszélgetés-gyűjteménnyel. Nem riportok, nem is interjúk sorakoznak egymás után, hanem a meghitt órák komoly csevegését, olykor évődő diskurzusát, alkotói kitárulkozását megrögzítő magnószalagok hangját tette át vizuális formába a betű. De szándékunk szerint úgy, hogy az élő beszéd varázsa is ott érződjék a sorokban.“ Nyilvánvalóan tehát nem bizalmasságok feltárása volt a cél, amire a rádió csábítja a kérdezőt, hanem annak az izgalmas folyamatnak kitapintása, hogyan váltak alkotóvá az írásra predesztináltak, az életkörülmények, iskolák, események, a régi és kortársi irodalom megismerésén túl miféle belső erők, bonyolult lelki folyamatok adták az íráshoz az indítást. Szokásos mindent „műhelytitoknak“ nevezni, bár nem titkok feltárása a szándék, hanem annak megközelítése, miféle viszonyok közt születik a mű, mi eredezteti és mi adja meg sajátos, egyéni jellegét? Emellett nem kevésbé fontos annak felmérése, milyen nézeteket vall az író az irodalom szerepéről és hogyan viszonyul Társaihoz, elődei közül kik formálták gondolatvilágát. A beszélgető partnerek java idősebb kortárs, közülük Lukács György, Lengyel József, Darvas József és Fábry Zoltán nincsenek már az élők sorában s a szerzőnél csak néhány évvel korábban született Urbán Ernő is elhunyt időközben. Valamennyi beszélgetés felér egy terjedelmes életrajzzal, s ez Simon István talentumának érdeme. Kérdései mindig a lényeget érintik, megfogalmazásukban, akarva vagy akaratlanul, kitapintják a perdöntő tényeket, és vallomásra, őszinte kitárulkozásra késztetnek. Egyetlen kérdést ismétel szándékosan; hogyan kezdett írni a megkérdezett, hogyan ébredt benne az alkotásvágy? És vannak kérdései, amelyeket váltakozó formában tesz fel: mi a véleménye az irodalomról, nemzedéke írói közül kiket becsül legtöbbre és hogyan találta meg végérvényesen saját magát? Illés Endre többek között így felel: ......én változatlanul izgalmasnak, teltnek, erősnek érzem irodalmunk hangját ma is. Hogy nem jutunk ki eléggé külföldre? Én Illyés Gyulával tartok ebben a vitában — ne hajszoljuk bele magunkat egy kisebbrendűségi érzésbe, mert nem vagyunk eléggé benne a világirodalomban. Az irodalom igazi rangja íróink tehetségén, az író moralitásán múlik, és azon, hogy mennyire szól éppen provinciájának és saját hazájának jelenéről, lényeges változásairól ...“ S i mon István további kérdésére, vajon mi volt az, ami a magyar irodalomnak leHetővé tette, hogy annyira meglóduljon, hogy olyan sok új színnel próbálja kifejezni önmagát, Illés Endre ezt mondja: „Erre egy szóval felelhetek: a szabadság. Vagy két szóvai: a szabadság reménye. Ezt nem is lehet tovább bővíteni.“ Illyés Gyula szerint a magyar irodalomra mindig az jellemző, hogy európai szintű. Ugyanakkora közösségi érzést hiányolja. „Az, hogy milyen helyzetben van a magyarság ebben a pillanatban, az irodalomból nem olvasható ki.“ Hidas Antal izgalmasan vall a „törvénytelenség időszakáról“, amikor hat és fél évre „kivonták a forgalomból“, nyolc-tízezer kilométerre került Moszkvától, de hite nem hagyta el, s ebben rokon Lengyel Józseffel, az IgézÖ írójával, hogy ez a nehéz idő egyszer csak véget ér, meg kell szűnnie. Arthur Millerre hivatkozva elítéli az irodalmat gyilkoló divatot. „Nem fogadom el az irodalmat akkor, ha az úgynevezett ultramodernség köntösében nyújtja a — semmit. A legbamálisabb mondanivalót is föl lehet öltöztetni »modern« ruhába, attól még üres, ér telmetlen, félrevezető marad. Egész természetes viszont az, hogy az új költők és prózaírók legkiválóbbjai — az újat nemcsak az évek száma határozza meg — nem akarnak, nem is tudnak poros érzések, képek, rímek, ritmuslábak agyontaposta útjain járni. Az irodalom földje is váltógazdaságot követel. Minden nagy korszak, mint ió gazda, váltja a magot, cseréli az igét, a képeket, a módot, egyebeket, hogy az irodalom termése el ne sorvadjon.“ S imon István két napot töltött Fábry Zoltán stószi otthonában. A magnószalagra felvett rapszodikus beszélgetést hosz- szan kellene idéznem. Csak néhány, Fábryra nagyon jellemző mondatot ragadok ki. , Engem íróvá és emberré az irodalom tett. Az olvasás, a könyvek. Már abban is példa lehetek, hogy mennyire hatással van az emberre, az emberiségére az irodalom. Hogy mennyire meg tudja változtatni, és mennyire emberies- sé tudja az embert avatni „Minden nép, minden nemzet, minden kis népcsoport a fasizmusban állta Iki a próbáját.“ „Többször megírtam már, hogy a legnagyobb ellenség a közöny. Tény, hogy az emberek nem akarnak hallani a háborúról, a háborús irodalomról, és elfelejtik, hogy éppen azok, akik feledni próbálják, éppen ezzel á feledéssel lesznek holnap ugyanannak a rezsimnek, ugyanannak az irányzatnak az engedelmes katonái.“ E z a néhány idézet bizonyára meggyőzi az olvasót, hogy ezek a tartalmukban igen változatos beszélgetések milyen jól jellemzik a megkérdezetteket, ugyanakkor fényt vetnek napjaink magyar irodalmi életére is. Emellett bemutatják az írók otthonát, a környezetet, amely lehetővé teszi a zavartalan alkotói munkát. Karinthy Ferenc esetében a környezett rajza, Leányfalu leírása, írói remeklés. A kötet utolsó beszélgetését Ga- rai Gábor folytatta Simon Istvánnal. Közismert, hogy Simon István — a Kortárs főszerkesztőjeként — hosszú éveken át egyik szellemi irányítója és szervezője volt az irodalomnak, ugyanakkor mint országgyűlési képviselő kivette részét a népnevelő munkából. A szemérmesnek, nagyon udvariasnak tartott, barátién segítőkész Simon István vallomásainak utolsó mondatai megrendítenek: „Én nem tudok megváltozni! Nem is akarok most már. Ha sikerül még valamit hozzátennem ahhoz, amit eddig csináltam, úgy értékelik, ahogy értékelik. Én jót akartam. Azt hiszem, Illyés Irta, hogy »én sose akartam rosszat, csak a jót«; hát én is ezt akartam. Sok gyarlóságot követ el az ember, sokszor mellé .üt; de hadd mondjak neked egyet; egyszer, ezen töprengve, megírtam A munka azért készül című versemet, amelyben azt fogalmaztam meg, hogy milyen könnyű tisztának maradni, ha az ember nem csinál semmit. De aki a mosogatórongyot meg a felmosóvödröt fogja, az bizony elkoszolódik. De a világot megtisztítani csak igy lehet: ez is pokolraszállás...“ EGRI VIKTOR KULCSÁR FERENC versei Most már nehéz — ágytól ágyig lobogni ellened halálig. Most miég nehéz — géniuszod ellenembe s értem lobog. De fölveszlek, te nyíló boldog, intézhesd el, földi dolog, s oldalamon — gyullad rajta hósapkás láng, rózsafajta — lobogsz te is ágytól ágyig, géniuszomban halálig. Ú, az óda átértékelésben — hóvirág a zuzmós sziklarésben. Olykor egy-egy óda felkészületlen ér, s tudod olykor — mesterség kérdése —, hogy egyszer, egy időben, bármikor kitöltöd-e, formájához érsz-e. Egy bármilyen óda, bármiről, mely „olykor-egy-egy-óda-fekészületlen-ér“ sorral indul benned vétkezés vagy szobormosás közben, s istenért vagy másért, a szívért, sorsodért írni kezded, szinte mesterség kérdése, szoborszerű avagy hallatlan lesz, esetleg újszerű s hogy írás közben félsz-e. Hisz olykor egy-egy óda felkészületlen ér, és máris — ó, kinek ártana! — máris pörög — lazán vagy feszesen — a történelem, nagyságok mértana, államformák — szocializmusig, s hinned kell, bár néha ódádba se fér, hogy megoldó vagy, új és átfogó, ha olykor egy-egy óda felkészületlen ér. nem marad meg semmi. Alma nem. Sem alma mater. Gyümölcsfa, fű szinte semmi. Csak üres fiaskók, üszkös rönkök, visszhang s tompa dobbanás. Döbbenet s vak tiltakozás. Gyűszűnyi lángért, tűnyi kis fűszálért tűvé teszel vakondtúrást, egérlyukat, s van úgy, hogy — bár nem szabad — égre emelt kézzel átkozódsz, hogy ég szakad. Mikor az asztalt lesöprik, köd, vakfehér s jégszilánk — az Antarktisz néz vissza ránk. Nehéz, nehéz munkáinkat gyötrik, mikor az asztalt lesöprik. Ha itt ülnék, megennének pókok, bogarak, nénik; mindazok, kik szőve nézik fölös dolgaim: nyelvet, verset. Nem is sejtik, hogy nem verset — őket írom, őket írnám, anyanyelven, amíg bírnám. (Kiabálták, suttogták, hogy ne sírjak, lánggal ütöttek, ne írjak; én fordultam a falnak, írtam, hátratekintve rájuk sírtam..) (Küldtek postán, autón, álomban üzenetet: Nem lehetek! Fölfal a farkas, föl a bárány! Szélre tétettem ki árván.) Most állok a szélben — söpörje házukba beszédem.
