Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
Akár úgy is kezdhetném, mint egy mesét; azaz — hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kata nevű kislány, aki földművelő szüleivel Svinicében (Szinyérben), egy Královsky Chlmec (Királyhelmec) melletti kis faluban lakott. Kata már kis korától kezdve életerős, barátságos és ami legjellemzőbb rá — mindig kiváncsi természetű volt. Ez a tulajdonsága aztán sohasem hagyta nyugton, állandóan újabb dolgok megismerésére késztette. Általános iskolás korában a matematikát kedvelte meg a legjobban. Ügy gondolta, a leghelyesebb, ha pedagógus lesz, mert szerinte a matematikát csak az taníthatja eredményesen, aki nemcsak érti, hanem szereti is. Gondolata mégsem érett tetté. Mikor az egyik barátnője arról kezdett beszélni, hogy milyen jó azoknak, akik a RoZftavai (Rozsnyói) Egészségügyi Szakközépiskolába járnak, nem habozott sokáig. Arra kérte osztályfőnökét, hogy felvételi kérelmét ebbe az iskolába továbbítsa. — Tizenöt éves, romantikus kislányként indultam el Bodrogközből, hogy Gömörben próbáljak szerencsét — mondja nagy lélegzetvétellel Katalin. Majd könnyedén felemeli lehajtott fejét, játékosan elmosolyodik és így folytatja: — Nem bántam meg, hogy eljöttem. Ma már,számtalan kedves emlékem fűződik ehhez a városhoz. Itt szerettem meg az ápolónői hivatást, itt lettem szerelmes, itt mentem férjhez, itt szültem meg három gyermekemet is — no és, hát itt raktunk fészket. Skriba Katalin arcáról elégedettség, nyugalom sugárzik, de amikor Bodrogközt emlegette, ajkát akarata ellenére is elhagyta egy sóhaj. — Nehéz volt elszakadni Szinyértől. Tudom, szüleim is örülnek, hogy megtaláltam a boldogságomat — mégis valami megmagyarázhatatlan mély fájdalmat érzek, ha arra gondolok, hogy otthagytam őket. Mert hogy vártak haza, az biztos! Mikor férjhez mentem, mondták is, hogy menjünk haza, lakjunk ott, de hát a sorsunk másképpen alakult. Katalin 1968 júniusában érettségizett, jövendőbeli férje pedig ugyanekkor tett villanyszerelői szakvizsgát. A több mint két évig tartó szerelem ekkor már házassággá érett. Januárban megvolt az esküvő, de a mézeshetek nem tartottak sokáig, mert az újdonsült férj bevonult katonának. — Hát az biztos, hogy nem rózsásan indult a házaséletünk, de mit lehetett tenni? Az állampolgári kötelesség alól nem bújhat ki senki. Józanul, reálisan próbáltam felfogni a helyzetet. Félelemérzetemet teljes mértékben mégsem tudtam elhessegetni. De hát a hatvannyolc-hatvankilences időszakban ez érthető is volt. Mikor a férjem leszerelt, és kaptunk egy kétszobás lakást, visszajöttünk Rozsnyóra. Azóta itt dolgozom a nőgyőgyászaton. Egy csendes kis szobában beszélgetünk. Az ablak alatt gézzel letakart kis asztal, mellette két szék, majd a folyosóra nyíló ajtóig — a két szemközti fal mentén — szürke pléhszekré- nyek sorakoznak. Eléggé sivár helyiség, ugyanis a kórházzá átalakított kolostor tágasabb, világosabb szobáiban a betegeket helyezik el. — Már nem sokáig kell itt szoron- ganunk — mondja Katalin —, látja azt a kék új épületet ott a szomszédban? — mutat ki az ablakon. — Rövidesen a mi osztályunk is ott kap majd helyet. Erre már nagy szükség van, azért is, mert az itteni húsz ágy nagyon kevés, és a munkakörnyezet, a felszerelés sem a legkielégítőbb. Katalin lelkesedéssel beszél az új kórházról, de engem nem hagy nyugton a kérdés, hogy vajon a matematika szerelmese, a pedagógia iránt komolyan érdeklődő Skriba Katalin valóban megszerette-e ezt a foglalkozást? Elkomolyodik. Hirtelen válaszolni akar, de mielőtt elhagyná ajkát a szó, tekintete a távolba mered. Néhány másodpercig mély csend támad. — Nézze, nem könnyű ez a foglalkozás. Hogy mit jelent a fehér köpeny, azt csak az tudhatja, aki már évek óta viseli. Itt, a mi osztályunkon három műszakban hat nővér dolgozik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs mit csinálnunk. Hétvégeken a szülészeten csak egy nővér szolgál, jóllehet, frázisként hat, ha azt mondom, azért szerettem meg ezt a foglalkozást, mert azáltal segíthetek, — mégsem tudok mást állítani. Ezt az érzést csak az ismerheti igazán, aki tapasztalatból tudja, mit jelentenek a hálás pillantások, amelyeket segítő- készségűnként a betegektől kapunk. No és ami a matematikát illeti — hát ettől sem szakadtam el. A férjemet „tanítom“, aki az idén fejezi be tanulmányait a magyar tannyelvű elektrotechnikai szakközépiskola esti tagozatán. A „magyar tannyelvűt“ azért hangsúlyoztam, mert mikor összeházasodtunk, a férjem jóformán egy szót sem tudott ezen a nyelven. Most már a szüleimmel is el tud beszélgetni és jól megértik egymást. Munkahely és család — ez a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. Ha az egyikről kezdünk beszélgetni, önkéntelenül szóba jön a másik is. — Mikor megszületett a harmadik gyerekünk, a férjem kért, hogy most már ne menjek vissza az egészségügyhöz. Maradjak otthon és neveljem a gyerekeket. Megtehettem volna, mégsem döntöttem így. Valahogy úgy érzem, a betegek ápolása, a gyógyszerek szétosztása, az infúziók, a vénás injekciók beadása, az orvosi viziteknél való asszisztálás és a többi hasonló teendők mindennapjaim elválaszthatatlan tartozékai lettek. Mindezek végzésére — mondhatom — még az anyagi szükséglet sem hajt, mert a férjem fizetéséből is megélhetnénk, hisz minden hónapban 4—5 ezer koronát hoz haza. Nem tudok mást mondani: szeretem, amit csinálok. SZÁSZAK GYÖRGY’ ■ A cigánykérdés megoldása ma társadalmunk egyik időszerű feladata. Ezen a téren Szlovákia népművelői közül a kelet-szlovákiaiakra hárul a munka nagyobbik része, mivel ebben a kerületben 98 713 cigányszármazású állampolgár él, majdnem annyi, mint Közép- és Nyugat-Szlovákiában együttvéve. Vannak községek, ahol a helyi nemzeti bizottságok és a népművelési intézmények behatóan foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ezek közé tartozik Somodi (Drienovec) a Kosice- vidéki járásban. Este jártam ebben a Bódva menti községben. A művelődési ház kivilágított ablakai jelezték, hogy bent valami történik. — A munkatervünk szerint főzőtanfolyamot rendezünk a cigányasszonyok részére. Fél óra múlva kezdődik a gyakorlatok egyike — tájékoztat Szabó Miklós, a helyi művelődési otthon vezetője. A kezdésig tehát még volt bőven idő, így a szervezőktől kérdeztem egyet-mást a tanfolyammal kapcsolatban. Többek között megtudtam, hogy Somo- diban nem ez az első ilyen jellegű akció, s majdnem mindegyik eredményes volt. — Most is rendszeresen járnak az asszonyok — kapcsolódik beszélgetésünkbe Halász Lenke, a helyi népkönyvtár vezetője. — Tessék megnézni az osztálykönyvet — tesz elém egy kék fedelű füzetet, melyben 30 név szerepel. Hiányzást jelző vízszintes vonalakat csak elvétve látok. — Előfordul, hogy valaki kimarad, de az eddigi öt összejövetelen nagyon kevés ilyen eset volt. A füzetet lapozva újabb névsort találok. — Ez a nőszövetség helyi szervezetének névsora, ugyanis szervezetünk védnökséget vállalt a tanfolyam fölött, s ez a névsor jelzi, hogy kik felelősek az egyes összejövetelekért, a jelenlétért, a rendért. Ez a módszer igen bevált. $ * * A félóra eltelte után a művelődési ház konyhájába indulunk. A terem közepén, háttal az ajtónak egy fehér köpenyes férfi magyaráz az asszonyoknak, lányoknak. Vannak közöttük fiatalok és idősebbek is. Első pillantásra megállapítom, hogy a jelenléttel ezúttal sincs baj. — Mi készül ma vacsorára? — kérdezem Bröstl Vilmost, amikor befejezi a magyarázatot. — Töltött káposzta, utána pedig egy kis nyalánkság: almás pite. — A hallgatók? — Rendszeresen járnak s igyekeznek. — Az asszonyok elégedettek az itt tanultakkal? — Arról inkább őket kell megkérdezni — s mindjárt biztatja is a körülötte állókat, hogy válaszoljanak. — Nagyon jó ez nekünk — feleli Volosin Anna. — Hány tagú családnak főz naponta? — faggatom tovább? — Nyolctagúnak. — Főzött már otthon valamit az itt tanultakból? — Hogyne, főztem, nagyon ízlett a családnak. — Tegnap mit főztek? — kérdezem a tíztagú családnak főző Balognétól. — Tegnap? Csirkét. — Mit szólnak a férjek ahhoz, hogy tanfolyamra járnak? — örülnek ők is, meg a családban mindenki, hogy így törődnek velünk — kapom a választ. — Részt vennénk mi más tanfolyamon is — szól közbe újra valaki. — Például milyenen? — Hát mondjuk, ahol varrni tanítanak. — Vagy kézimunkázni — szólal meg egy asszony a hátul állók közül. * * * — A tanfolyam befejező részében, egészségügyi és jogi előadások is elhangzanak majd — tájékoztat a konyhában tett látogatás után Szabó Miklós, aki a hnb képviselője is. — Ezzel természetesen nem fejezzük be a cigányok nevelését, mert az céltudatos és rendszeres munkát igényel. Községünkben már felszámoltuk a pérót, s ezzel a cigányok életszínvonala lényegesen javult. Természetesen a lakásviszonyok javítása még korántsem jelenti a kérdés megoldását. Egyre eredményesebb munkát szeretnénk végezni gondolkodásmódjuk megváltoztatásában, ismereteik gyarapításában, örvendetes, hogy ezt ma nálunk a helyi nemzeti bizottságon kívül a tömegszervezetek is egyik legfontosabb feladatuknak tartják. GAZDAG JÓZSEF . #■ € * agá Sb» SB fegjp' i®Pia«2w jjra Sfiffi i®§H ^ag fa» *p®^A ^§ lik ajgiSt*^ awa WB&- Hra'slBR mss' §jfP sgM JS|Í Kí:-:i is'?;S ££» $éJ-^ *§§£ p.'íjK |||1 llll ágg 'éWy, feffig 5® 5äp .3jp| d4j ||& * H / ^R Íg|| I|ij Kgj §S| §||f jms li?* §5$^! Négyszemközt egy egészségügyi nővérrel Tőrödnek uclüní^ MOLNÄR JÄNOS FELVÉTELE
