Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-27 / 13. szám
Lukács Sándor 1972 ben vé gezte el a Film- és Színházművészeti Főiskolát, de ma már az egyik legtehetségesebb fiatal színészként tartja őt szá mon a szakma és a közönség. Eszközeinek hivalkodástól mentes, pontos alkalmazásával, a figura alkati sajátosságainak, előéletének, mozdulatainak, gesztusainak, érzelmeinek pontos ismeretével dolgozik. Ha megjelenik a képernyőn vagy a mozivásznon, a néző nem tudja szétválasztani a figurát és a színészt. Es ez az azonosulás Lukács Sándornál végtelen természetességgel nyilvánul meg. Alakításait lélektani, gondolati hitelesség jellemzi és a tökéletes szerep!ormálás teszi meggyőzővé, emlékezetes sé. — Apámnak köszönhetem, hogy színész lettem, mert kimondhatatlan szeretettel és fantáziával kalauzolt végig a mesék világán, gyermekkori fogékonyságomat a legvégsőkig kiaknázva. Bábszínházát vett nekem, majd később Benedek Elek és Grimm legszebb meséivel ajándékozott meg. A gimnázium legjobb szava- lója volt, így érthető, hogy tanárai is a színészet felé irányították. A felvételiztető bizottság azonban túl érettnek találta. Három alkalommal utasították vissza. Statisztált a Thalia Színházban, figyelte Somogyvári Rudolf és Latino- vics Zoltán munkamódszerét. Ezt követően strandőr volt a Balatonon, majd Bodnár Sán dór osztályába került, a Nemzeti Stúdióba. Fellépett a Marat halálában, táncolt a Tragédia római jelenetében. — S ha negyedszerre sem vették volna fel? — Akkor is színész lettem volna. Lehet, hogy kis szerepeket játszanék vidéken, de akkor is színpadon lennék. A főiskola elvégzése után Várkonyi Zoltán szerződtette a Vígszínházba. — Első filmszerepéi a Böszörményi Géza rendezte Ma dárkákban kapta ... — Talán mondanom sem kell, hogy nagyon szerettem ezt a szerepet. Nemcsak azért, mert főszerep volt, hanem az is sokat jelentett, hogy osztály- társnőmmel, Bánsági Ildikóval játszottam. A sikeres bemutatkozás a tévéjátékok hosszú sorát hozta magával. Főszerepet' kapott a Különös vadászatban, a Gyémántperben, a Kárpáti kaland ban, a Duda Gyuriban —, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem. Lukács Sándor emberi, színészi varázsa alól ugyanis nehéz szabadulni, min; NÉGYSZEMKÖZT LUKÁCS SÁNDOR SZÍNÉSSZEL den egyes alakítása csúcsteljesítményt jelent. — A 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmben már negatív hőst alakított. — Vidovics tényleg a legellenszenvesebb figurája Déry Tibor regényének. Ennek ellenére örültem a szerepnek, s a filmmel Moszkvába is eljutottam. — A Szarvassá vált fiúkban is főszerepet játszott. — Gyöngyössy Imre a sátoraljaújhelyi lázadás emlékére rendezte a filmet, melyben két űzött fiatal szerelmét ábrázolta. Történelmi személyiségek egész sorát formálta meg: volt Lipót császár, Mátyás király, Géza fejedelem, Petőfi Sándor és Zoltán, 11. József, Don Juan, Talma s legutóbb pedig Napóleon. — Milyen előtanulmányokat végez az ilyen egyéniségekkel való tökéletes azonosulás érdekében? — Az úgynevezett stréber elméleti felkészülésnek sosem voltam a híve. Már csak az idő hiánya miatt sem tudnék könyvtárakba járni, hogy a figura életét tanulmányozzam. Magát a darabot kell megérteni, persze, a korismeret nem nélkülözhető. — Milyen a prőbamódszere? — Van olyan színész, aki szerepeit a saját egyéniségéhez formálja, és van alakító színész. Én a kettő között vagyok valahol. Megtanulom a szöveget, s ha jó a rendező és a kollégák közötti kapcsolat, hamarabb készen vagyok. Elárulom: sokkal egyszerűbb az egész folyamat mechanizmusa, mint ahogy sokan képzelik. — Ön szerint milyen az ideális kapcsolat színész és rendező között? — Alkati kérdés, nem lehet általánosítani. Ha azonban „SZENVEDÉLYEM A SZAKMÁM” mindketten tudják, mit akarnak, és ugyanazt akarják, akkor a kapcsolat biztosan gyümölcsöző. A próba elején még a rendező tud többet a darabról, ám amint a színész a játékon keresztül tökéletesen felismeri szerepét — ő jut magasabb pontra. A jó rendező pedig ekkor engedi el a darabot, amikor teljesen megérett a figura. — Legutóbb a Beszterce ostromában láthattuk. Szereti a romantikus szerepeket? Nem teszek különbséget romantikus és modern szerep között, mindkettőt egyformán kedvelem. — Van-e készülő tv-filmje? — Szamarkisz A hiba című nagy sikerű regényéből készül tévéjáték, Garas Dezsővel játszom a főszerepet. A film két ember egymásrautaltságára épül. A sok kosztümös szerep után megint egy igazi szerep! — Milyen sorrendet alakítana ki a film, a színház és a szinkron között? — Első a színház, annál nincs izgalmasabb, csak ott válhat valaki igazi művésszé. A televíziót azért szeretem, mert többet és jobban törődik a színésszel. Szinkronizálni nem szeretek, inkább rádiózom. A Vígszínház csaknem minden produkciójában szerepet kap. Játszik a Popfesztiválban, a Harmincéves vagyok című darabban, a Bot és gitárban, a Szent Johannában, a Szerelem és halál játékaiban. Koncz Gábor betegsége miatt a Fej vagy írásba is begurott. Két nap állt csupán a rendelkezésére, hogy a szerepet megtanulja, mégis művészi teljesítményt nyújtott. Tavaly a Szegedi Szabadtéri Játékokon Szinetár Miklós felkérésére Lucifert alakította Az ember tragédiájában, most pedig Ádám szerepét tanulja, mivel májusban elkészül a dráma hanglemezfelvétele is. Megnyerő, barátságos egyéniség. Arca, mozgása, hangja: csupa harmónia. Ha játszik, hisz a szituációban, elfogja az izgalom, megszűnik körülötte minden. Lehet bármennyire fáradt, a játék erőt ad számára. Louis Jouvet, a francia színház egyik legnagyobb egyénisége fogalmazta meg a színházi munka lényegét: A játék több mint foglalkozás. Rajongó szenvedély. Lukács Sándor ugyanezt így foglalta össze: Szenvedélyem a szakmám. A munkám a szabad időm. G. SZABŰ LÁSZLÓ 'i GINA LOLLOBRIGIDA ELMARADT RIPORTOK Sokan tudják, hogy szeretek fényképezni, emberekkel beszélgetni, s hogy szeretem le is írni ezeket a beszélgetéseket, mert eléggé el nem ítélhető módon, valahogy az a meggyőződés alakult ki bennem: velem másképp beszélgetnek, mint másokkal. Így aztán elképzelhető, milyen óriási akarással vetem magamat egy-egy érdekes téma, személyiség nyomába. Mégis vannak elmaradt riportjaim ... Megnyugtatóbb esetekben elfoglaltságom, vagy az illető elfoglaltsága miatt egyszerűen csak elmulasztok valakit. Nos, ilyen az élet, meg a riportsors — ilyesmi megtörténik. Nyugtalanítóbb esetekben — mert ilyenek is vannak — a körülmények fordulnak riportszándékaim ellen. Ez történt velem például Moszkvában. Már 1961-ben, amikor vendégként vehettem részt a második moszkvai nemzetközi filmfesztiválon, foglalkoztatott a gondolat, hogy nemcsak Olaszországról készítek fotóalbumot, hanem a világ jelentős személyiségeiről, asz- szonyairól és gyerekeiről. Természetesen úgy készültem tehát, hogy Moszkvában riportokat is készítek. Csomagomban ott lapultak a fényképezőgépek, jegyzetfüzetek. De akkor, ott Moszkvában ... Újságírók, rádiósok, televíziósok és pályatársak rohama fogadott. Képzeletbeli riporterségem illúziója egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, s -magam lettem riportalany a szó szoros értelmében. Még egy szusszanásnyi idő sem adatott. Ha elmentek az újságírók, filmesek, fotósok, jött a fáradhatatlanul lelkesedő közönség: gyerekek, felnőttek, autogramgyűjtők szűnni nem akaró sora. Azután különböző hivatalos találkozások, vetítések, sajtókonferenciák, látogatások, kirándulások. A fényképezőgépek, jegyzetfüzetek, táskámban maradtak. Hetekkel később terjedelmes csomagot kaptam. A rólam készített felvételek és a nyilatkozataimból írott cik kék kötege hullott ki belőle. A fesztiválszervezők figyelmessége. Gondosan végignéztem a képeket. A köröttem állókat figyeltem. Remekebb- nél remekebb típusok, arcok öveztek. Most éreztem igazán, mit ártott nekem a hírnév. Velem dolgoztak, ahelyett, hogy én dolgozhattam volna. A bennem szunnyadó riporter sajnálkozott, a színésznő örvendezett. Közben a riporter vigasztalta magát: — Talán nem ez volt az utolsó alkalom ... Hetek, hónapok, évek múltak el. Ír tam, fényképeztem, utaztam, filmeztem, és mert egy ideje lemezfelvételeim is forgalomba kerültek, egyre több más elfoglaltságom is akadt, s számomra új: koncertfellépések. Hangversenytermekben, rádiókban, televíziókban, lemezstúdiókban a világ minden táján. A kiadók is érdeklődni kezdtek. Megjelent az Én Itáliám című fényképgyűjteményem, szerződést kaptam egy újabb könyvre, s a képes hetilapok és nagy ügynökségek riportajánlatokkal halmoztak el: írja és féknyépezze is le anyagait — kérték. Munkásságom köre rohamosan bővülni kezdett. Es éppen mire alaposan belelendültem az új munkámba is, érkezett az újabb meghívás Moszkvába. Zsűritagnak kértek a nemzetközi film- fesztiválra. Ogy írtam az igenlő választ tartalmazó levelet, hogy közben már a készítendő riportok sorát láttam magam előtt. Asszonyok, gyerekek hétköznapjai Moszkvában. Ellesett pillanatok a játszótéren, arcok az üzletek pultjainak két oldaláról, portrék, emberek. Táskámban a fényképezőgépek, a jegyzetfüzetek és az En Itáliám készítése közben viselt vastagkeretes szemüveg és kontyos paróka (hogy fel ne ismerjenek). S egy forró napon megérkeztem Moszkvába. Es képzeletbeli riporterségem illúziója — egyetlen pillanat alatt — újból szertefoszlott. Ismét csak magam lettem a riportalany és szusszanásnyi idő sem adatott. Vetítések, zsüri-ülé- sek, találkozások, látogatások, sajtó- konferenciák, újságírók, rádió, film, televízió, külföldi tudósítók és a szinte kielégíthetetlen kíváncsiságú közönség. Aláíráskérők, beszélgetni, vitatkozni vágyó kedves emberek. A fényképezőgépek, jegyzetfüzetek ismét táskámban maradtak, s ott lapult a kontyos paróka, meg a vastagkeretes szemüveg is. Megbecsült zsűritagként, fényesen ünnepelt színésznőként, de csalódott és eredménytelen riporterként tértem haza Moszkvából... (DOMENICA DELL CORRIEREJ 1977. III. 27. (Z. Mináéová felv.) io ÚJ szú
