Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-27 / 13. szám

B. kissé elcsodálkozva pillant rám, amikor minden köntörfalazás nélkül mellének szegezem a kérdést: — Mennyi megtakarított pénzük van? — Tizenöt-húszezer korona, ha jól tudom. Fele­ségem kezeli a pénzt. — Milyen céllal került takarékba ez az összeg? — Vastartalék. Csak rendkívüli esetben nyúlunk hozzá. Előre nem látott kiadás, baráti kölcsön ... Egyébként flottul élünk, nem kuporga unk . ? • n- doljuk, megvan mindenünk. Igen, vastartalék kell. — Mégis, ha váratlanul nagyobb összegnek iu.ad­nak, teszem azt, nyernének sorsjegyen ... kétszáz­ezret! — Mire költenénk? Azt szeretné tudni? Bólintok. Elgondolkodik, cigarettájáról szórakozottan lepöc­köli a hamut. Látom, játszik a gondolattal. — A múlt évben cseréltünk kocsit. Lakás? Elége­dettek vagyunk. Esetleg vennék néhány szép fest­ményt. A többit talán utazásra költeném. Persze, eh­hez előbb sorsjegyet kellene vásárolni. És nyerni kétszázezret, természetesen ... Megmutatja a könyvtárát. — Sokat, talán aránytalanul sokat költünk köny­vekre. A gyerekek állandóan lemezekért nyúznak bennünket. Szeretik a komoly zenét. — Hobbi? — A munkám. Zootechnikus vagyok, kedvelem az állatokat. Gondolkodtam már rajta, tulajdonképpen nemi is azérj dolgozom, hogy pénzt keressek. A kér­désnek ezzel az oldalával valahogyan nem törődöm. Kezdetben, amikor be kellett rendezkedni, otthont teremteni, akkor igen, számított. Nem mondom, hogy spórolósan éltünk, de megnéztük, mire költjük a pénzt. Színházba, hangversenyre jártunk akkor is, ta­lán kevesebbet utaztunk. Magát a pénzt nem sokra becsüljük, a tárgyak értékét sem pénzzel mérjük. Itt van például ez az Ady-kötet. Első kiadás, fillérekért jutottam hozzá az antikváriumban. Nem válnék meg tőle semmi pénzért, tulajdonképpen nem is érdekel, mennyit ér. Egyszerűen nem érdekel... Visszahelyezi a polcra a viharvert könyvet. Csak úgy mellékesen jegyzi meg: Őszintén sajnálom azokat az embereket, akiknek a pénz a mindenük. Pénz, pénz és pénz... o—o—o—o—o—o Régi történet jut az eszembe. Zsiga bácsi törté­nete. Szorgalmas, csendes ember volt Zsiga bácsi, nap­hosszat kis asztalosmühelyében kuporgott. Dolgozott látástól vakulásig. Magányos, egyedülálló ember volt. Ritkán mutatkozott az utcán, akkor is kopottas nadrágjában, csirizes kötényében. Maga főzött, ma­ga mosott — különös embernek tartották, titokza­tosnak. Szomszédaival is csak ritkán váltott szót. A gyerekeket viszont szerette, beengedte őket műhe­lyébe is, fúrhattak, faraghattak kedvükre. Hirtelen halt meg. Azt beszélték akkoriban, hogy félmillió maradt utána. Valami távoli rokona örö­költe, akit talán nem is nagyon ismert. Maga készí­tette bútordarabjain, szerszámain kívül mást nem is nagyon találtak szegényes, rozzant vityillójában. Még rádiója sem volt. Később megtudtam róla, hogy el­képzelhetetlen nyomorban nőtt fel. Nyolcán voltak testvérek. Az apja a vasútnál dolgozott, de baleset érte. A gyerekek — de előfordult, hogy az apjuk is — koldulni jártak. Édesanyja házakhoz járt mosni. Leginkább ételért, maradékért. Zsiga bácsi félmilliója, ha ugyan tényleg annyi volt, haszontalanul hevert a sublót aljában. Még csak takarékba sem tette. Talán féltette, talán szüksége volt rá, hogy időként megtapintsa, megsimogassa, megszámlálja a kivasalt százasokat. A tudat, hogy gazdag, szép háza, autója, mi mindene lehetne, nyil­ván az kellett neki. A pénz, a sok pénz nem tudta már Zsiga bácsi leikéből kitörölni a nincstelen gyer­mekkor megalázó sebeit. A maradékhoz szokott gyomrot megüli a bőséges étel... Zsiga bácsi a maradéknál maradt! o—o—o—o—o—o A nemzeti bizottság elnökével faluszemlét tar­tunk. Az elnök nem kis büszkeséggel magyarázza: — Olyan család is akad a faluban, hogy mindenki­nek külön háza van. A szülőké még földszintes, a gyerekek már emeleteset építettek, öt-hat szobása­kat, két fürdőszobával, garázzsal. Még milliomos is van a faluban. Egymilliója van a bankban. Megél­hetne a kamatokból... Hiszem, nem hiszem, lényegtelen. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy tehetős emberek lakják a közsé­get. Az új házakat, villákat, a szeméivgépkocsikat természetesnek tartom. Az elnök emlékezetből so­rolja: — Háromszáz televízió van a faluban. Gyakorlati­lag minden családban. Nyolcvan autó, negyvenöt mo­torkerékpár. Mosógép, hűtőszekrény, rádió minden háztartásban. Porszívó is ... Legtöbb probléma a ház­helyek miatt van. A múlt évben csak huszonkét épít­kezési engedélyt adhattunk ki. — A milliomossal szeretnék beszélni. Elkísérhetne — kérem az elnököt. Meghökken. — Nézze, én nem hivatalosan mondtam. Nem is tudhatom, ugyebár... banktitok. Ezt beszélik róla. Egyszer állítólag volt a fejében, és elhencegett vele. Szóval kikotyogta. Azóta ragadt rá: „a milliomos“. Megígérem, hogy diszkrét leszek. „A milliomos“ háza semmiben sem különbözik a többitől. Emeletes villa, szép kert, ezreket érő vas­kerítés. A villa mögé ragasztott nyári konyhába tes­sékel. — Csak itt fűtünk — mondja magyarázatképpen. Borral kínál. Az első korty után akaratlanul is el­húzom a számat. — Fel kellett volna cukrozni. Savanyú kicsit. Ti- zennégy-tizenöt volt a must cukorfoka. Megmértem, a szomszéd kölcsönadta a mérőjét. — Kesernyés mo­soly ül a szája szegletébe, felhúzza a vállát. — El­fogy így isi ... Esetleg nem adok el belőle. Megkérdem, mikor építette a házat. — Tavalyelőtt fejeztük be a fiammal. Megszen­vedtünk vele. — Talán még adósság is van rajta ... Megjegyzésemre felüti a fejét. Mintha nem hinne a fülének. — Hát adósság az nincs. A belevalót is kápé vet­tük. — Tényleg. Azt rebesgetik, maga a falu leggazda­gabb embere. Milliomos. Fürkészön néz az elnökre. — Beszélik. Sok mindent beszélnek. S ha van! Elvégre nem loptam. Becsületes munkával keressük a pénzt. Dolgozunk látástól vakulásig. Itt ez a kert. Nem éljük fel, ami megterem benne. Elvisszük a piacra. Korai salátáért, uborkáért jól fizet a felvásár­lóüzem. Pénz, nagy pénz terem a fólia alatt. Aztán a hagyma, fokhagyma... mikor mi megy jobban! És jól is keresünk. A fiam kőműves, mellette dolgo­zom. Se szombatunk, se vasárnapunk. Ezt bezzeg nem látják a faluban, csak pusmognak ... Milliomos, „a milliomos“ ... Én ugyan senki pénzét nem irigy­lem. Már-már dühbe gurul. Elnézem barázdált arcát, ke­mény vonásait, nehéz munkához szokott tenyerét, töpörödött, madárarcú, hallgatag feleségét. — Ma már mindenkinek lehet akár kétmilliója is. Van ám munka bőven, csak meg kell fogni a végét. Megmutogatja a kertjét. — Talpalatnyi földet sem talál, ahol ne teremne valami. Van úgy, hogy az asszonnyal már négykor kelünk. Végül bevezet a házba. Tágas, világos szobák. Vadonatúj bútor. Tisztaság­szag. Az asztal körül katonás rendben sorakoznak a székek, a heverőkön, karosszékekben gazdagon hímzett díszpárnák. Leülni aligha lehetne. Később a nyári konyhában még tölt egy pohár bort. — Küszködünk, küszködünk, de van is látszat­ja — mondja mintegy búcsúzóul. Nyögdécselve áll fel. — A lábom, ez a ronda reuma! — Fürdő ... talán segítene rajta. Enyhítené. Némi megvetéssel mér végig. — Megmondaná mikor? Hisz az legalább egy hó­nap! Kire maradna a ház, a kert? A cég is csak táppénzt fizet. Még hogy fürdői Estére majd bekeni az asszony petróleummal. o—o—o—o—o—o Visszapillantok a remek vaskerítésre. Igazi ko­vácsolt vaskerítés. Hm. Vajon mennyibe kerülhetett! Aztán Zsiga bácsi állítólagos félmilliója jut eszembe. Zsiga bácsi szorgalmas életének bére-jutalma. Nem tudott vele mit kezdeni. Meddőn hevertette a sublót aljában. A szegénység, a múlt felszívódott a sejtjei­be. A fiatal zootechnikus vastartaléka? Hirtelen nem is tudta, mit kezdene kétszázezer­rel. És boldog, nyugodt, elégedett ember, így mond­ta: „ ... flottul élünk.“ „A milliomos?“ Sajnáljátok a milliomosokat! BALOGH P. IMRE Ugyan, nő fog parancsolgatni a férfiaknak?! Nem fogja bírni, egész biztos továbbáll... Ilyen és hasonló véleményen volt a Dunajská Streda-i (dunaszerdahe- lyi) vasútállomás több dolgozója, akik kételkedtek abban, hogy Egy­házi Júlia, a fiatal szállítási diszpé­cser képes lesz sikeresen irányítani a darabáruküldemények részlegén dol­gozó kollektívát. m Az igazat megvallva, az első na­pokban sok keserű pirulát kellett le­nyelnie, de megtört a jég, s meg­nyerte munkatársai bizalmát. A kol­lektíva 1974 óta dolgozik a mai ösz- szeállításban, s nemsokára megkap­ják a szocialista munkabrigád címet is. Egyházi Júlia egy a vasút 12 000 női dolgozója közül, akik ma már felelősségteljes, valaha férfielőjogként számon tartott munkakört töltenek be: forgalmisták, állomásfönökök, sőt váltóőrök és mozdonyvezetők. Az ő példája is bizonyítja, hogy társadal­munk széles körű érvényesülési teret biztosít a nők számára népgazdasá­gunkban. A nők szorgalmas, önfelál­dozó munkája a vasút számára is nélkülözhetetlen. Az Egyházi Júlia vezette kollektíva kötelezettségvállalásai példás teljesí­téséért és kezdeményezéséért magas kitüntetésben részesült: a CSSZSZK kormánya és a Szakszervezetek Köz­ponti Tanácsa díszjelvényét kapta. Kérdésünkre, hogyan jellemezné a kollektívát, az állomásfőnök elégedett mosollyal válaszolt: — Nem frázis­ként mondom, de csakugyan kitűnő kollektíva. Még soha nem fordult elő, hogy valamelyikük komoly ok nél­kül hiányzott volna. Ellenkezőleg, már fél órával kezdés előtt találkoz­nak, s együtt kezdik a műszakot. Sajnos, hiányzik a részlegükön a gé­pesítés. Van mit csinálniuk a fiúk­nak. Egy-egy vasúti kocsit kirakni, nem csekélység. Ladislav és Ján Hollét a „kollek­tíva ikreit“ nehéz munka közben ta­láltuk. Vaskatlanokat raktak ki, csör­gött róluk a veríték. Mint elmond­ták, mégsem hagynák itt a kollektí­vát. összeszoktak, minden problé­mát közösen oldanak meg. Ha a szükség úgy hozza, szabad idejüket is szívesen feláldozzák. Tökéletes munkaszervezés, a mun­kaidő jó kihasználása, példás kezde­ményezés — ez sikereik titka. Az „önmagunknak“ akció keretében pél­dául megjavították a raktár padlóza­tát, rendben tartják munkahelyük környékét. — Rólunk nincs mit írni, hisz sem­mi különlegeset nem teszünk. Szeret­jük a munkánkat, s jó közösség va­gyunk — mondták búcsúzóul. Pártunk XV. kongresszusa a vasút számára is jelentős feladatokat tű­zött ki, melyeket elsősorban jobb munkaszervezéssel, a munkatermelé­kenység növelésével kell teljesíteni. A számbelileg kicsi, de annál na­gyobb szorgalmú dunaszerdahelyi kol­lektíva ezt a gyakorlatban is napról napra bizonyítja. FRANTlSEK riszdorfer i 1977. III. 27 6 ^ ^ ^ ^ ^ y y y v y ^ y ‘. éí É S \dß \S űmÉ É l! á Ifi ^m. É úű Ili É^^Ém. ú, Hy0 ém

Next

/
Oldalképek
Tartalom