Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-20 / 12. szám
Filippok nagy mun- itte. inban — fondorlatos ronázza meg, hanem i. Zina élete már túl- eszteségek kora. gázolta el. Azt tart- t mértéktelenül sze- mindaz, amit az em- ia pedig éppen így . Ö volt az elsőszüszakadt: Vászka nem — a sapkái és a ci- ball-labdája, az ingei, ik szagát. És ezek a itak a hatéinak, most egyetlenebbek voltak Sággal megnémult a ist értette meg e sza- elhitette magával, äzt a csapást, mert ő gondoskodást fordí- ä, és kevesebb gyen- És mivel Filippok bi- ágra Jövetelének oko- i megutálta. — bár a dolog így ította férjét teendői- ácsokkal látta el, uj- : Filippok osztályrészéül, és szomorkodott, amikor kudarcok érték a férfit. Filippok most mindennel bosszantotta — azzal, ahogyan járt, evett, beszélt, mosakodott, köhögött —, de az otthon továbbra is otthon maradt, és Zina otthonában mindennek rendezettnek, szabályosnak kellett lennie, s helyes mederben kellett folynia. A fasizmussal vívott háború idején Filippok állandóan a fronton tartózkodott, a hadsereg újságjánál, felesége és Kosztya pedig evakuációban volt. Zina ott elvégezte a főiskola levelező tagozatát és a tervosztály vezetője lett. Kitűnően ellátta a munkáját és rendkívül becsülték. A háború után megint egyesült a család — bár Zina nem szerette Filippokot. Barátnőinek úgy magyarázta a dolgot, hogy fiának, Kosztyának, szüksége van az apjára. Filippok pedig eközben sikert sikerre halmozott. Néhány kitűnő könyve jelent meg, s a nemzetközi kérdések kiváló szakértője lett. Zina nélkül egyébként megint csak keveset ért volna el: hiszen a tehetség, irányítás és vezetés híján önmagában értelmetlen és ostoba. Az asszony most egész gyengédségét, gyámkodásra, irányításra szomjazó, lángoló, lobbanékony természetének minden hevét Kosztya fiára pazarolta. Sokáig a kisfiú volt a mindene: éveken át amiatt aggódott, hogy Kosztya rosszul eszik, keveset alszik, harcolt a torokgyulladás és a rossz jegyek ellen, majd amiatt nyugtalankodott, hogy fia túlságosan sokat olvas és senkibe sem szerelmes, később pedig amiatt, mert túlságosan szerelmes és egyáltalán semmit sem olvas. Saját maga készítette elő fiát a főiskolai felvételi vizsgára. Nagyszerű fiatalembert nevelt belőle. Kosztya korán nősült. Ez a házasság jóvá tehetetlen veszteség volt Zina számára. Fia elszakadt tőle, az ő otthonát egy másikkal cserélte fel, otthagyta őt, aki annyira szerette és óvta, s elment valahová, ahol ugyanúgy bántak vele, ahogyan a magabiztos asszonyok szoktak a férjükkel. És a legkülönösebb az volt, hogy Kosztya szerette ezt az új közömbös otthonát és semmilyen vágyat sem árult el arra, hogy visszatérjen. Zina most már igen-igen messze volt a húszéves kortól, és szobájában változatlanul az a bizonyos széles asztal állt, amely mellett még fruska korában ábrándozott, de az asztal körül nem voltak sem gyerekek, sem unokák, és nem hallatszott zsivaj, lárma, hangzavar. A tompa fénnyel csillogó, tágas falap mellett csak ketten ültek: Zina és Filippok. Zina kiskutyát vett. Kicsiny, gyenge jószág volt, apró lábai erőtlenek, orra nedves és gyámoltalanul csóválta a farkát. Minduntalan Zina után futkosott, vakkangatott, el-elesett. Az asszony Vak- kantósnak nevezte el. Otthonának nag' asztala most már nem látszott annyira magányo. ik — hiszen a lábánál ott feküdt Vakkantós. Zina minden szabad idejében a kiskutyát babusgatta. Imádta. A kölyökkutya nagy szeretete elragadtatással töltötte el, otthona kivirult s visszatért az élénkség, a tűz, a sürgés-forgás. Otthona még azért is kivirult, mert majnem fél évre hozzá költözött kis unokája, Mariska: Kosztya a feleségével Távol-Keletre utazott. Minden felragyogott és megelevenedett, takarítás és mosás verte fel a házat, édes nyugtalanság forgószele kavargóit a nedves zoknik, a maszatos arcocska, a leszakadt gombok miatt. Fél esztendő múlva azonban fia, Kosztya visz- szatért a feleségével, s kis unokája, Mariska, szo- morkodás és habozás nélkül átpártolt hozzájuk, teljesen nyugodt szívvel vált el a nagymamától. Úgylátszik — így mondják a bölcsek — hálát várni azoktól, akiket szeretünk: a legreménytelenebb dolog. Csak Vakkantós nem ment el sehová. Óriási eb lett belőle, érmeket szerzett a kiállításokon és önfeláldozóan szerette Zinát. Eltelt még egynéhány év, és Zina nyugdíjba ment. Szeretettel és barátsággal búcsúztatták — ő valóban kitűnő munkaerő volt, mindenkor segíteni kész hű barát, határozott, de jólelkű főnök is. Virágokkal halmozták el, s a búcsúeste olyan szelíd vidámság jegyében telt el, amely a váláskor mindennél drágább. Eljött az estére Filippok is, sötét ruhát viselt, esetlen volt és elegáns; a kezét szorongatták, ölelgették és azt hajtogatták neki, hogy nagyszerű felesége van. És Filippok sugárzó arccal emelte fel poharát s nagyszerű beszédet tartott Zina tiszteletére, elmondta töviről hegyire, milyen is ő. Ezt a — nevetséges, merengő és szívből fakadó — pohárköszöntőt fergeteges taps fogadta, és Zina könnyeit nyelve, átölelte Filippokot és összecsókolta — először történt sok év óta. Zina most minden szabad óráját és napját teljesen Vakkantósnak szentelte. A kis kutyakölyök- ből roppant erejű házőrző eb lett: nehéz eseteknél még a bűnügyi nyomozó hatóság is igénybe vette segítségét. De eltelt még öt-hat év — és a kutya váratlanul megbetegedett. Egyszer mégis összeszedte maradék erejét, felállt, és gyenge lábain tántorogva, átballagott Zina szobájába. Ott lerogyott, fel akart kelni, de megint lerogyott. Felnyögött, szemét kifordította, azután elcsendesedett. Ez a halál éles határvonal lett Zina számára — most egyedül maradt, egyetlen élő lélek sem volt közelében: Filippokot ugyanis sohasem tekintette léleknek. Megint csend költözött a házba. Filippok gyorsan öregedett, de továbbra is remek könyveket írt. Zina is megöregedett. Egyszerre fájni kezdett a lába, és a mindig eleven, sebes asszony most mankóra támaszkodva járt. Egyre gyengébb lett, de az élet, a mozgás, a tűz vágya megmaradt benne. Éjjelente azt álmodta, hogy fiatal, hogy fut valahová — hosszú, karcsú lába könnyen mozog — magába szívja a levegőt, örül valaminek és nevet. Azután gyerkőcei ötlöttek fel álmában — néhai kisfia, Vászka, fia, Konsztantyin, meg kis unokája, Mariska és Vakkantós. Csak férjéről, Filip- pokről nem álmodott egyszer sem. Ö pedig ezalatt megírta utolsó könyvét, amely életének betetőzése volt, és félszegen, bizonytalanul nyújtotta át Zinának. Este az asszony hanyag mozdulattal kinyitotta — már hozzászokott férje nyomtatott műveihez és a valósággal rá záporozó dicséretekhez; ő férje tehetségét korlátoltnak, középszerűnek tartotta, a dicséretet pedig túlzottnak. A könyv címoldalán a következő ajánlás volt: „Drágám, szeretett egyetlen feleségeml Mindaz, amit hosszú munkám során írtam, elgondoltam és végeztem — mindez te vagy, tőled ered: a te gondolataid, a te akaratod, állhatatosságod, amely engem munkára serkentett. Még egyszer meg akarom mondani neked, milyen óriási hálát, milyen határtalan tiszteletet érzek irántad, aki annyit tettél értem. Azt akarom, mindenki tudja, hogy most is, amikor minden a végéhez közeledik, amikor egészen kevés idő maradt arra, hogy éljünk, lélegezzünk, járjunk-kel- jünk, veszekedjünk — én ugyanúgy szeretlek téged, mint azokban a rég tovatűnt esztendőkben, amikor minden elkezdődött, s te egy magamfajta gyenge férjjel indultál el az életben. Az élet — bonyolult dolog, s a mi életünk talán bonyolultabb volt, mint másoké, de te méltóan és büszkén élted végig. Azt akarom, hogy ezt mindenki tudja. Csókollak, drágaságom. A te Filippokod“. Az asszony futólag, hanyagul olvasta végig — ahogyan élete során sok, hozzá intézett dedikálást olvasott el férje könyveiben. Azután elolvasta még egyszer. És a sorok közepette hirtelen különös gondolat hasított belé: ráeszmélt, hogy mindazok közül, akik áthaladtak, átsuhantak az életén, csak Filippok szerette. Ö volt az egyetlen, aki nem ment el, nem mosódott el az időben, nem változott meg. És Zina hirtelen sírva jött rá, hogy ezek a szavak arról, hogy most minden a végéhez közeledik és olyan kevés idő maradt arra, hogy éljünk, lélegezzünk, járjunk-keljünk, veszekedjünk — nem egyszerű szavak, miként azok a szavak sem, hogy Filippok ugyanúgy szereti őt, mint azokban a rég tovatűnt években, amikor minden elkezdődött. És Zina könnyét törölgetve, megesküdött magának, hogy szeretni és óvni fogja Fi- lipokkot és végre valahára olyan család lesz számára, amelyet férje mindig nélkülönzött. Azóta minden megváltozott. Zina óvta, csókolgatta Filippokot, aludtejet és túrós palacsintát készített, orvosságot adott neki, lázát mérte, esténként sétált vele s a férfi bizonytalan, öreg karjára támaszkodott. És mindannyiszor a zokogás rázta, amikor újra elolvasta azokat a szavait, hogy ő milyen drága neki, és hogy mindaz, amit Filippok életében írt — tőle van, az ő gondolatai, akaratereje, állhatatossága, és férje milyen óriási tiszteletet érez iránta. Zina most szerette az otthonát és a Filippok iránt érzett szerelmét. De Filippokot — ha agyonütik, akkor sem szerette! GELtÉRT GYÖRGY fordítása Trézsi néni összerezzent. Mint a meg- idott komondor szegte le a fejét. — Igaz is kérem, már megyek ... csak ssék nekem parancsolni... én megyek, ár megyek is ... Azzal izgatottan előkapkodta a kam- sarkából a vödröt meg a kiszáradt ákdarabot, kilépett a folyosóra. — Jaj nekem, mi van itt?! — szorítot- mellére inas kezét. — Hol is a söp? Ne tessék rám haragudni... jaj, j, ha ezt az én jő uram látná ... merek, már megyek is ... Egy órán belül csillogott a lépcső- iz. Aznap este Kotászné összehívta az iszonyokat. — ... huszonöt évig el volt nyomva, ebben mi is hibásak vagyunk. Itt törnt a szemünk előtt, és mi elnéztük, igyan zsarolja az a vén gazember, csak inak szolgált, csak annak a parancsát ste, és mi lett belőle? Egy nyomóik .. . ezt az asszonyt meg kell taní- ni az embeei életre ... Másnap újra lement az idős asszony- iz. — Ma délután baracklekvárt főzök be, éretném ha segítene. Megtenné? — Szívesen, csak tessék parancsolni, ívesen. Harmadnap a szőke bábaasszony ho- ikodott elő a kéréssel: — Házinéni, ma éjjeli szolgálatom ih, nincs, aki Katikával elmenjen sélni. Kivinné őt a Duna-partra? Sok az itó, nem engedhetem egyedül... — Szívesen, én szeretem a Katikát. Csak mikor a doktor felesége jött le gyerekeivel, hogy: ígértem a gyerekek- :k, hogy elviszem őket a moziba. Most egvannak a jegyek, és a gyerekek két- gbeesnek, ha nem mehetnek. Kérem sérje el őket, akkor ijedt meg Trézsi ;ni. — Kérem én még sose voltam moziin. — Nagyon szép a mozi, meglátja, jöj- n velünk, házinéni — könyörögtek a rerekek, és cinkosan rámosolyogtak. — Ahogy tetszik parancsolni, szívesen, ajd a gyerekek megmutatják, hová kell enni. Hol ennek, hol annak a lakónak volt halaszthatatlan dolga, és előfordult, hogy a napi program összetorlódott. — Gyerekek — nyugtatta ilyenkor őket Trézsi néni —, ma nem mehetünk ringlispilezni, mert Pistékét viszem oltásra, és ott sokat kell várni. A Csóka néni kisbabájának meg mindennap kell a friss levegő, azt tudják. Ma futballozzatok az udvaron. A kis Csókáné gyermeke két hónappal ezelőtt császármetszéssel lépett be a világba, és vasgyúró természete nem tűrte a szoba levegőjét. Trézsi néni törzsvendég lett a parkban. Ha megjelent a fényesen nikkelezett kocsival, azonnal helyet szorítottak neki a pádon. Sose ült középre. Szélén az életnek, szélére a padnak. Egyik kezével végtelen gyöngédséggel ringatta az amúgy is alvó, pufók kisbabát, másik kezét ölébe ejtve, szelíd mosollyal hallgatta a többi asz- szony véget nem érő történeteit elszabott ruhákról, esti kártyapartikról, udvariatlan vökről, hálátlan menyekről. Trézsi néni soha nem vett részt a társalgásban. Amikor az egyik fiatalos nagymama őt is nagymamának nézte és úgy is titulálta, nem tiltakozott. De másnap korán reggel elment a nagyáruházba, és új ruhát meg kabátot kért magának. — Olyan nagymamának valót — tette hozzá. Aznap a barna keretes, ócska tükör csaknem éjfélig derűsen mosolygott vissza rá. Mikor a nyár búcsúzkodni kezdett, megcsappant Trézsi néni dolga. Egy szőlőt érlelő, langyos délután a színész felesége állított be a házmesterlakásba. A kis konyhában paprikás csirke csípős illata terjengett, és a virágos abrosszal borított asztalon, két személy részére volt terítve. — Trézsi néni, van egy szabadjegyem a színházba, de nem érzem jól magam, menjen el helyettem. Jó darab, a férjem is játszik benne. Trézsi néni tűztől kipirult arca egy árnyalattal még pirosabb lett, és zavarában az asztalkendőt kezdte simogatni. — A színházba, igen a színházba ... szívesen... ott már voltam egyszer, még lánykoromban, az nagyon szép... de ne tessék haragudni, ma nem lehet... ma nem mehetek ... — Vendéget vár? — Hát igen... tetszik tudni __ múltko r megismerkedtem valakivel, nagyon rendes ember ... kalauz, özvegy, mint én, meg magányos, mint én, és olyan sovány szegény, mindig vendéglőben kosztol. Mondta, hogy évek óta nem evett otthon főttet, hát meghívtam — jöjjön el, majd én főzök neki vacsorát. Aztán tegnap hozott is egy csirkét, mert hogy ő azt ingyen nem kívánhatja tőlem... hát ezért, ne tessék haragudni, de ma nem lehet... máskor szívesen, köszönöm szépen ... Csillogó szemmel emelte fel a rotyogó fazék fedelét. A hivatalos írás szerint, éppen egy fél éve, a valóságban azon a napon halt meg Trézsi néni ura. Kupócs Tibor illusztrációja
