Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-20 / 12. szám
M indig is irigyeltem azokat a kollégákat, akik olyan országokban járnak, ahol a színes útibeszámoló, meg az ilyesfajta levél, mint ez a mostani is — hogy úgy mondjam —, időálló. Az idő természetesen nem áll meg ott sem —De nem változik olyan gyorsan, hogy — ha a meglátogatott ország egy körút első állomása — hazatérve már azon kell gondolkodni, hogy mit is mondhat el az ember egyáltalán, mit érdemes még elmondani. Miért fontos egy dátum? A címből már tudják, hogy Kairóban voltam. Most már az időpontot is el kell árulni. Január első felében jártam a Nílus-parti fővárosban. Tehát már Asszad látogatása után, de még a Husszein-vizit előtt. Annak a televíziós kerékasztalnak az időpontjában, amikor is a jobboldali párt nyilvánosan kezdte sürgetni a kapcsolatok rendezését a Szovjetunióval, de azt megelőzően, hogy a Tahriron tüntető tömegbe belelőttek s a baloldalt próbálták felelőssé tenni a történtekért. Summa-summárum, hamis lenne a kép, félrevezető ez a levél, ha csak arról szólnék, amit tapasztaltam, hiszen az események túlhaladtak rajta. Arról pedig nem beszélhetek, amit nem éltem át, hiszen azokban a napokban már Damaszkuszban voltam. Hogy mégis papírra vetem az élményeket, annak az az oka: a kairói tüntetéseket nem egyetlen intézkedés robbantotta ki. Voltak előzményei. Ha az ember ilyen körút során Bejrútban is jár, ahol ötszáz méterenként igazoltatják, és több az ágyú, meg a géppuska az utcákon, mint az autóbusz, akkor Kairót joggal nyugodt, csendes városnak képzelheti. De vajon valóban csendes, valóban békés volt-e a város és az ország? Érkezésem napján szűkszavú hírben közölték a kairói lapok, hogy a politikai rendőrség főnöke személyesen utazott Bialába, a legutóbbi incidens kivizsgálására. Hogy mi történt? A hatóságok nem védték meg a városka lakóit Biala földbirtokosaitól. Ezek ugyanis úgy vélekedtek, hogy az új érában minden kereket visszafelé forgathatnak. Harmincezer ember ezért vonult az utcára s ezért gyújtották fel a kormányépületeket is. Jelszavaik pedig nemcsak a két földbirtokost támadták. „Elrontott" vacsora Hallottam azt is, hogy az elnök legutóbbi születésnapján, ez éppen karácsonyra esik, hosszú évek óta először tért el a hagyományoktól. Nem vidéki házába tartotta a születésnapi vacsorát. De nem rajta múlt, hogy így történt. Ismeretlen tettesek egy éjszaka betörtek az Anu el Kom i rezidenciába. Nem, nem loptak el semmit. Egyszerűen széthasogatták a bútorokat. Ez a két kiragadott példa természetesen nem bizonyít semmit. Valamit viszont már akkor is jelzett. Ha többet nem is, azt mindenképpen, hogy bizonyos társadalmi szférákban fokozódik az elégedetlenség, a látszatnyugalom sok sérelmet és gondot takar. Még két-három évvel ezelőtt is a belső feszültség általában abból fakadt, hogy az ország gazdái képtelenek voltak megbirkózni a közel-keleti válság problémáival. A vezetés apró rész-sikerekkel próbált kimanőverezni a belpolitikai kátyúból és csodaszernek hitte az Infitah, azaz a nyitás politikáját. Leegyszerűsítve a dolgokat, úgy gondolkoztak: ha nyugat felé fordulnak és hűségüket az amerikai típusú rendezés elfogadásával is bizonyítják, megindul és ömlik majd a pénz Egyiptomba, hiszen a „megtért fiú“ mindig a legkedvesebb. Ennek az elképzelésnek a társadalmi- gazdasági konzekvenciáit is levonva szabad kezet adtak az egyiptomi tőkének és vele együtt a föld naciona- lizálását túlélt földbirtokosoknak is. Alkalmam volt találkozni dr. Ahmed Dovidaz gazdasági államtitkárral. Beszélgetésünk során megkérdeztem tőle: — Elégedett-e a külföldi beruházd sokkal? A válasz így hangzott: — A külföldi tőke egyelőre várakozó állásponton van. Az együttmü ködés elkezdődött, de nem olyan ütemben, mint számítottunk rá. Világos szavak. S ha az államtitkár nem kapcsolta is össze ezt a tényt Kairó, Egyiptom fővárosa az év elején viharos tüntetések színhelye volt. A lakosság a kormány árpolitikája ellen lázongott, mindaddig, amíg a kormány nem vonta vissza intézkedéseit. A tüntetők ellen kivezényelték a katonaságot és a rendőrséget. Felvételünkön kairói utcarészlet látható a tüntetések időszakából (Telefoto: ÖTK — APj Közel-Kelet 1. a fantasztikus áremelkedéssel, nem is titkolta, hogy 1976-ban 25 százalékkal növekedtek az árak. J Vannak azonban olyan vélemények is, hogy valójában nagyobb méretű, 30—40 százalékos volt az áremelkedés.) Kairói koldushistória Egyik ismerősöm a pénz romlását különös példával próbálta érzékeltetni. Hírhedten pontos ember, magam többször is, ő soha nem késett el a megbeszélt találkozókról. Most késve jött és mindjárt magyarázta is: — Képzelje el — mondta —, megállított egy koldus és egy fontot kért. Az összeg körülbelül 30—40 koro- nányi. — Érti? Egy fontot. S nem tíz piasztert, mint régen ... Talán vissza is adja a tíz piasztert, ha csak eny- nyit nyomok a markába — tette hozzá. Félreértés ne essék, nem a koldu sok igényei nőttek, hanem az árak. A kairói kéregetőket egyébként sem lehet a klasszikus értelemben vett koldusokhoz hasonlítani. Sokan nem „hívatásosak“, vagyis nyomorékok, iszákosok, vagy lecsúszott elemek. Kairóban az is koldul, akinek nincs, vagy éppen nincs munkája. Az előbbi történethez tartozik, hogy ismerősöm nem adott egy fontot a kéregetőnek. Ezt a pénztárcája sem engedte. Aki ugyanis fizetésből él, az maga is erősen érzi az inflációt. Van azonban egy réteg, amely mindebből semmit sem tapasztal, sőt, nagyon jól érzi magát. Ennek a rétegnek rendezték be azt az új éttermet a Nílus partján, ahol egy üveg bor 24 fontba kerül. Éppen annyit keres egy fiatal kezdő mérnök egy hónap alatt. (Az átlagkereset egyébként 15 font alatt van, havonta.) Nos, ez a réteg lepte el szilveszter éjszaka a kairói mulatókat, ahol is egy-egy helyjegy ezer font körül volt. És ezek száguldoznak a hatalmas utcai „cirkálókon“ ^is. De ez a hirtelenjében felszínre került felső tízezer bár gazdag, még nem elég tőkeerős. — Az egyiptomi tőke még nem tud részt venni az iparfejlesztésben — magyarázta Dovidaz államtitkár. — Tevékenységük a kereskedelemre kor látozódik. A társadalmi-gazdasági képlet így teljesen világos. Amíg a tragikus gazdasági helyzet miatt a tömegek nyomora nő, sőt, a hatalmas népszaporulat miatt nő a munkanélküliek tábora is, mind határozottabban lépnek színre, manipulálnak és feketéz- nek a vagyonukat átmentett kereskedők. A szakadék így mind szélesebb a társadalom különböző rétegei között. Szendvics és tea Lehet-e gyógyír, feledtető ilyen szituációban, hogy az elnök lánya esküvőjén a meghívott vendégeket csak szendviccsel és teával kínálta?! A tömegek in.tább arra emlékeztek, hogy az eljegyzésen — középkori pompával — pénzt szórtak a kíváncsiak közé. Ebben az ellentmondásokkal teli, robbanásig feszült légkörben szikraként hatott az alapvető élelmiszerek árának emelése. A kisembert ez ideig kevésbé sújtotta mondjuk, a hús árának emelése, mert évente talán ha egyszer került hús az asztalára. Cipőt, ruhát pedig eddig az ócskapiacon vett. S mivel a rizs, az olaj, a cukor, a tea ára nem változott — az állami dotáció miatt, szegényes táplálékuk biztosított volt. Eddig csak arra nem gondolhattak, hogy jóllakjanak. Az alapvető élelmiszerek árának emelése viszont attól fosztotta meg őket, hogy mindennap egyenek valamit. Ezért vonult az utcára a szegénynegyedek népe, ezért törte össze a mulatókat, a luxuscikkeket árusító üzleteket, s mint egy helyszíni tudósításban olvastam, ezért kiabálta az utcai szavalókórus: „Rais, Rais, te a legutóbbi divat szerint öltözködsz, míg mi tizénketten alszunk egy szobában ...“ Azokban a napokban, amikor Kairóban jártam, egy balettet játszott az operatársulat. Az udvari író készítette a „Bahia szeme“ című, szolidan idillikus kulcsbalett szövegkönyvét. A darab tulajdonképpen Egyiptom legutóbbi huszonöt esztendejét vázolta fel a kairói nézőközönségnek. A történet lényege az, hogy az az egyiptomi nép. amelyet külső és belső ellenfelei becsaptak, meggyötörtek, most olyan vezetőre talált, aki visszaadta önbizalmát s elindította a felemelkedés útján. Bahia — azaz a nép — ezért boldog, ezért nem kell sírnia többé ... A balett — érthető módon — nagy sikert aratott azok körében, akiknek volt pénzük megvásárolni a jegyeket. Nem kérdezhettem azok véleményét, az eltáncolt történelem naiv politikai pás de deux-iről, akiknek nem tellett rá, bár talán meg sem értették volna annak allegóriáit. Viszont az a kétnapos tüntetés, ahol közel nyolcvan ember meghalt és sokszázan megsebesültek, s éppen azok közül, akik nem láthatták ezt a táncos his- tóriáskönyvet, valóságos dráma volt. Ezeket a jeleneteket nem találták ki, nem állították be, ezt az élet produkálta — őszinte bepillantást nyújtva Egyiptom mai valóságába. ÖNODY GYÖRGY 1977. III. 20. 14 ŰJSZÚ Le ngyel katonákat szállító terepjáró Kairó egyik utcáján (CSTK felvétel'
