Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-20 / 12. szám

endes mellékutcában állok egy nagy ház előtt. Itt lakott egy család, amelyet jól ismertem: Filippok és felesége, Zina. A férfi újságíró volt, az asszony könyvelő, s akkor régen húszévesek lehettek.

Azokban az években a fiatal házaspár szobájában három szék, ágy, pianínó, heverő, meg egy nyaralóba való, furnérlapos, fonott asztalka állt. Emellett írta Filippok — amikor nem dolgozott a szerkesztőségben — Lloyd-George életéről szóló, marxista álláspöntú könyvét.

Húszévesek lehettek, Zina azonban már akkor kitűnő anya és háziasszony volt. Kétéves kisfia, Vászka, szürke szemű, kitünően nevelt, tisztára mosdatott lurkó volt, és ha néha ordított, akkor is nyomós okból tette.

Zina szerette mindazt, ami pontos, világos, pozitív, aminek mértéke és súlya van. Bár csak húszéves volt, többször mondta nekem, hogy arról az időről ábrándozik, amikor a szobában nagy asztal ál) majd, az asztal mellett az ő nagy családja ül, sok-sok gyerek, azután sok unoka, s hogy mindenki lármázzon, sürögjön-forogjon, zajong- jon, gondozásra szoruljon, vesződséget kívánjon. Imádta a gyermekeket — imádta etetni, gyógyítani, bekötözni, lefektetni, fürdetni, hőmérőzni őket. A gondoskodás, a fáradozás olthatatlan vágya élt benne, szerette mindazt, ami rendes, otthonos, ami az övé — a serpenyőtől kezdve egészen apja régi hamutálcájáig. v

Filippokot azonban nem szerette.

Ö egyébként nem vette észre ezt. Erősen hajlamos volt arra, hogy heverésszen, szunyókáljon. Zinának nagy erőfeszítésébe került, hogy felrázza és további harcokra lelkesítse Lloyd-George-dzsal. Szívósan, makacsul tette, akárcsak mindent, amit az életben csinált — és Filippok végül felállt, kezébe vette a tollat és leült a nyaralóbeli fonott asztalkához. Körös-körül világosság és otthonos kényelem, felesége dúdolva sürgött-forgott, a sarokban Vászka hancúrozott, és Filippoknak úgy rémlett, körös-körül mindenki szereti őt. De nem így volt. Zina nem szerette.

Azért nem hagyta ott, mert férje gyengéd szeretettel ragaszkodott Vászkához. Nem volt a fiúcska apja, de jobb mostohaapát keresve sem lehetett találni. Meg azért sem, mert Filippokkal együtt valami új került az asszony otthonába.

Ez az új Filippok baráti társasága volt — azok az újságírók, akik minden este összeverődtek náluk — vidám, szellemes, fiatal kompánia, amely örökké vitázott, eleven volt, mindig gondterhes és gondtalan, mindent és mindenkit ismert, s mindent megértett.

Sörözés közben valamelyik vendég nyomban sziporkázni kezdett, és azután sokáig zúgott a szócsata, s a lárma, a füst és a sör gőze közepette mindenki arról harsogott, milyennek kell lennie a huszadik századi újságírónak és milyen újságíró akar lenni ő.

’) fevgenyij Gabrilovics — mai szovjet író, számos nagy sikerű szovjet film forgatókönyvírója

Milyen távol állt Zina ettől a világtól! Előbb megdöbbentette ez a robaj, ez a zajos lelkesedés, megvetés, a nevek harsogása. De erős akaratú, lelkes természetű volt, s így rövid idő alatt köny- nyűszerrel beilleszkedett ebbe a tüzes forgatagba s mohón szívta magába értelmét és alakulását.

Most szerette az otthonát, kisfiát, Vászkát és azt az ismeretlent, ami a művészetben volt. Filippokot azonban nem szerette.

A férfi lusta volt, még a legegyszerűbb gyakorlati dolgokban is teljesen gyámoltalan, s ez bosz- szantotta Zinát. Szégyenszemre azt sem tudta, hogyan kell szeget beverni, rántottét sütni, kiégett biztosítékot megjavítani. Mindezt Zina maga csinálta, még a vízvezetéket is megjavította és maga tapétázta ki a szobát.

Ráadásul Filippokot örökké hajtani kellett, hogy dolgozzon. Ha Zina nincs, akkor ő talán örökkön- örökké a díványon heverészett volna. Zina rendtől és szépségtől ragyogott, Filippok pedig — ezt mindjárt elárulom — nem túlságosan szép és rendes volt. És a nők mind — különösen a barátnők — csodálkoztak Zinán, hogyan mehetett hozzá Filippokhoz, és mindegyiknek töviről-hegyire el kellett magyarázni, hogy az egész a kisfiú, Vászka miatt van.

Különben bármilyen férj volt az ő Filippokja, az otthonához tartozott, ahhoz a fészekhez, amelyet maga rakott, és Zina ügyesen és határozottan uralkodott a férjén és annak ügyein. 0 tanácsolta neki, miről írjon cikkeket, ő kergette a könyvtárakba anyagokért, ujjongott, amikor Filippok sikert aratott, és sírt, amikor az kudarcot vallott. És újra előnetuszkolta, mindig csak előretuszkolta, mindig csak előre, s átadta neki a maga szívós kitartását, energiáját, akaratát.

Bármennyit vesződött is a háztartással, minden reggel nyolckor elszaladt a hivatalába — alig múlt húszéves és már a számviteli csoport vezetője volt egy nagy intézménynél. Amikor pedig hazatért a munkából, azonnal varrni vagy kötni kezdett, dudorászott, s közben Fillippok a kéziratból feltekintve, hűséges szemmel bámult rá és szerelmes szavakat habogott.

Zina már jóval elmúlt húszéves, amikor életében először a Fekete-tengerhez utazott Vászkával. Filippok Moszkvában maradt, hogy befejezze a javításokat Lloyd-George-on. A javításokat leadta, a könyv végül elkészült — és Filippok délre utazott a feleségéhez.

Az asszony örömmel fogadta; lesült és ismerős, szerény kis ruhájában, fiús módra rövidre vágott hajával meg a csodálatos lábával olyan elbűvölő- nek látszott, hogy a férfi valósággal sóbálvánnyá dermedt. Zina és Filippok a strandon kószált és rizlinget ivott egy pincében, ahol egy hosszú hajú, szép arcú hegedűs foxtrottokat és keringőket játszott.

Filippok nyaralt.

Egyszer, amikor visszatért a sétáról, Zina mellett találta ugyanazt a hegedűst, aki olyan remekül játszott foxtrottokat. Az pedig olyan zavartan ugrott el az asszony mellől, hogy még Vászka is észrevette. Filippok magyarázatot követelt a feleségétől.

Zina a rá jellemző egyenességgel és határozottsággal azt felelte, hogy kedveli ezt a hegedűst.

S ekkor olyasvalami történt, amit egyáltalán nem lehetett előre látni. Filippok hirtelen a falhoz vágott egy poharat, azután egy másikat, majd törni-zúzni kezdett mindent maga körül: székeket, tányérokat, még a bútorokat is. Zina valósággal megdermedt a csodálkozástól: soha életében nem tapasztalt semmi effélét Filippoknál. Érezte, hogy tetszik neki ez a hév, ez a nagyszerű bátorság, amely egy férfit arra ösztönöz, hogy tányért és falat zúzzon a szeretett lény miatt. Érezte, hogy igazságtalan volt szegény Filippokkal szemben, hogy az általában kedves neki s talán még szereti is a férfit. És sírva vallotta be neki ezt.

ágyacskáikat, meg í kán dolgoziK- De Filippokot még Ez volt a zenit. A pont, nemcsak a na[ a hanyatlás kezdetét jutott a csúcson — u Meghalt a fia, Vás ják, hogy az a gyei retnek, rövid életű, í bér mértéktelenül s határtalanul szerette lőtte, a boldogsága.

S hirtelen mindern: volt többé.

Jevgenyij Gabrilovics*

Kibékültek, és e kibékülés következménye az lett, hogy fiuk született: Kosztya. Elkövetkezett a zenit hősnőm életében. Már igen messze járt a húsz évtől, és most megvolt mindene, amiről ábrándozott: szép rendes, zajos otthona, nagy asztala, két fia, akit dédelgetni, etetni, öltöztetni, vetkőztetni kellett, orvost hívatni hozzájuk, lázukat mérni, borogatást tenni rájuk. Gyermekzsivaj volt a házban, gyermeköröm és -sírás, meg két kis ágy — illetve az egyik majdnem felnőtt-ágy, a másik meg apró, olyan gyámoltalan, pelenka- és tejszagú. Meg a hivatalban is kitűnően alakultak a dolgok: Zina már a pénzügyi részleg vezetője volt és a főiskola levelező hallgatója. S a Kitartó, parancsoló, eleven természetű asszony rávette Fi- lippókot, hogy új könyv írásába fogjon.

Filippok pedig hozzáfogott új munkájához, amely a brit munkáspárti mozgalom történetéről szólt. Zina most szerette az otthonát, a nagy asztalát, Vászkát és Kosztyát, a lázmérőiket és az

Csak a holmija élt pői, a füzetei, a rajzi amelyek még őrizték tárgyak, amelyek fitt a legszörnyűségesebb« az anya számára.

Zina hosszú napok bánattól — Filippok « vak igazi értelmét. A hogy a sors azért mé túlságosan sok szerei tott kisebbik fiára, K gédséget áldozott Vá< zonyos mértékben Kos zója volt — a' férfit

De — mennyire k állt, Zina továbbra ii ben, ösztönözte, vezei jongott, amikor sike

Éppen egy hete, hogy Trézsi néni betöltötte ötvenhatodik évét és váratlan öröm érte: meghalt az ura. Ez furcsán hangzik, hiszen a halál és az öröm olyan messzi esik egymástól! De az örömről Trézsi népi mit sem tudott. Ö annak rendje és módja szerint koszorús temetést rendezett, feketébe öltözött és az arca állandóan duzzadt volt a sírástól. Árvának érezte magát, oly szomorúan nézett maga elé, hogy a lakók szíve belesajdult.

Örüljön, hogy megszabadult attól a részeges alaktól, mondta a tekintetük, úgyis minden munka a maga nyakán volt, aztán csak gorombaságot kapott érte ...

így hát csak maguk között mondogatták, mikor részvétük nyilvánítása után elhagyták a házmesterlakást:

— Bolond asszony — lépett be a liftbe a postás felesége, maga mellé húzva kisfiát, hogy helyet szorítson szomszéd asszonyának —, még meg is siratja. Magam láttam nemegyszer, ahogy hátba vágta, mert nem volt neki elég tiszta a lépcsőház. Akkor is a kocsmából ténfer- gett haza. A más tpunkájára, bezzeg, akkurátus volt.

— Nézze, Pirókné, huszonöt évig éltek együtt, aztán gyerekük se volt. Magányos ember a kutyáját is megsiratja.

— No hiszen ez az! Huszonöt évig tűrni egy ilyen ember mellett. Már rég otthagytam volna, ha mindjárt, egy fél tucat gyerekem is van tőle. Egy vasat nem adott neki a nyugdijából. Ha ez a szerencsétlen nem jár házakba, kisegíteni, akár éhen is veszhetett volna. Nem tőle

tudom, mert szegény egy rossz szót sem mondott arról a ... majd mondtam valamit ... hanem a sánta Figuliné, aki tavaly halt meg, az itt lakott már akkor is, amikor az öreg elvette ezt az árvát. Tudja, abban az időben már olyan vén lánynak számított, lehetett vagy harmincéves.

— Na látja, minden elrendeződik, most már örülhet szegény. — És ezzel napirendre tértek az esemény felett.

Nem úgy Trézsi néni. ö ott gubbasztott a kis szobában, melynek falai egyszerre megmozdulni látszottak, és az eddig kis helyiség iszonyatos nagy teremmé nőtt körülötte. A fehérre sikált padlódeszkák mint óriási fogsorok vicsorítottak rá a foltozott pokrócok közül. Az elhunyt bakancsai kifényesítve, hapták- ban vártak gazdájukra, az ócska keretes tükörnek meg csak a csücskei látszottak a fekete lepel alól. Az asztalon temérdek ennivaló tornyosodon. Ki papírban, ki tányéron süteményt meg sültet hozott az immár özvegy házmester nének. Megérdemli szegény. Még egy üveg vörös bor is ágaskodott közöttük.

Trézsi néni úgy jártatta körül szemét a szobában, mintha idegen helyen volna. A csönd megborzongatta. Homlokáról a verejték csendesen beletorkollt az arcán végigfolyó könnyek patakjába, hogy aztán megduzzadt cseppek alakjában fusson le a gyászruha sötét ráncai közé. Tekintete egyszerre rátévedt a borosüvegre. Reszketve állt fel, megmarkolta az üveg nyakát, és támolyogva keresett egy biztos helyet, ahová eldughatja. Minden pillanatban hazajöhet, és ha

megtalálja az italt, biztosan felhajtja ...

De lassan visszatette az üveget az asztalra. Ki jön haza nagy ajtócsapkodással... ki ordít, ha azonnal nem gőzölög az asztalon kedvence, a káposztaleves ... ki rúgja aztán otromba bakancsát a tiszta szoba két sarkába?

Soha többé senki. Halálos gyengeség vett rajta erőt. A bútorok széleibe kapaszkodva ágya elé vonszolta magát, és odébb tolta a színehagyott takarót. Fel kell húzni az ébresztőórát, de ehhez már nincs ereje.

Az első napokban senki sem csodálkozott azon, hogy Trézsi néni ki sem jön lakásából. Csak a gyerekek ismerték fel pillanatok alatt a gyászos eseményből következő, számukra nagy jelentőségű előnyöket. Mindjárt birtokukba vették a gangot. Próbálgatták ők, esős időben, már azelőtt is rúgni a labdát a felső emeleteken, de Trézsi néni nyomban felcsoszogott fájós lábával és elkezdte a litániát:

— Pistike, menjenek be szépen a lakásba, ott játsszanak. Minden pillanatban itt lehet a bácsi, aztán ő nem szíveli az ilyen lármát. A falakat leverik, a lépcsőket összepiszkítják...

— A bácsi csak éjjel jön a kocsmából, és nem mi csináljuk a lármát, hanem ő, nem mi piszkítjuk a gangot, hanem ö — tromfolt Pistike.

Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége. A lépcsőházból eltűnt a komor előkelőség, a máskor ragyogóra mosott lépcsőket szürke porréteg borította, a papírgaluskák és almacsutkák között tökmaghéjak hemzsegtek, mint a farsangi konfettik. És a korlát?

— Szaladj le a boltba, fiacskám, elfelejtettem élesztőt venni. — mondta egy nap Kelemenné, a harmadik emelet ötből. — A szögön van a-, liftkulcs.

— Minek a liftkulcs? — ugrott szokatlan buzgalommal a gyerek. — Gyalog gyorsabban itt leszek.

Kisült, hogy a lift cammogó, elévült szerkezet a korláthoz képest. A fiúcska nyeregülésben siklott le a simára csiszolt falapon, a kanyarokat nagy lendülettel vette.

Egy hét múlva azonban már a szűkszavú Kotász gépésznek is feltűnt az elhanyagolt feljárat.

— Mi van ezzel a házmesternével? — szólt a feleségéhez. — Ez így nem megy. Ha férfiről volna szó, én magam beszélnék vele, de mit kezdjek egy ilyen öregasszonnyal? Ne az én fülem rágd, hanem hívd össze az asszonyokat, és csináljatok Itt rendet. Gyász ide, gyász oda, azért nem lehet belefulladni a piszokba. Szép is lenne, ha egy haláleset miatt valaki napokig nem indítaná meg a gépét a munkahelyén. Mást is elkapott a gépszíj, azért ment az élet tovább.

— Igazad van, fiam, úgyis le kell mennem a mosókonyha kulcsáért, majd megnézem, mit csinál az a szerencsétlen.

A csöngetésre halk csoszogás hallatszott. Kotászné alig tudta leplezni megdöbbenését. A néni ijesztően lefogyva, mintha csak árnyéka nyitott volna ajtót. A lakásban dohos szag terjengett, az asztalon érintetlenül hevert a sok étel. Az özvegy szeme furcsán meredt a belépőre.

— Mi van magával, néni? — kérdezte Kotászné csendesen. — Ezt nem szabad tenni, hiszen maga nem is eszik. így nem bírhatja az életet.

— Minek is? — csuklott fel Trézsi néniből a zokogás. — Itthagyott az én emberem, nincs már énrám szükség ...

— Már hogyne lenne, nézze, milyen a lépcsőháza. Akár a szemétdomb.

Simkó Margit