Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-20 / 12. szám

A Kis-Kárpátok felől friss zá­port sodor fölénk a szél. Előbb csak néhány kövér csepp hullott a szinte felhőtlen égből, aztán mintha varázsszóra, súlyos felle­gek szakadtak a völgybe. — Hát ez megvárhatta volna a holnapot. Láda fázósan kuporog az öltöző keskeny eresze alatt. Didereg, vi­zes homlokát törölgetl és moso­lyog. Mindig mosolyog, akkor is, ha éppen mérges. Múltkor a beton­keverőbe csúszott a lapát, és fejbe kóiintotta. Szitkozódott, de köz­ben mosolygott. Most is szederjes, de mosolygó ábrázattal kérdi meg: — Miért kellett volna holnapig várnia? Nem mindegy, mikor ázunk? — Nem. Kedden, szerdán és csü­törtökön ne essen. Akkor megy legjobban a munka. — Tényleg, ma már csütörtök. — ... és holnap péntek, holnap­után szombat, azután meg vasár­nap, és képzeld csak, aztán újra hétfő, és ... — ... és megint kedd — bólint rá Láda, akit egy kis csipkelődés nem zökkent ki derűs nyugalmá­ból. Pista legyint. Kitekint az eresz alól, a gomolygó felhőket kémleli. Néhány bosszús pillantást vet még Ládára, mintha csak ő csalogatta volna ide az esőt, majd béküléke- nyebb hangra váLt: — Kitartunk a malterral holna­pig? — Hát, spórolunk vele — mondja fázósan Láda. Pista arcán megfeszülnek az iz­mok. Már-már kitörőben a vihar, de Láda gyorsan helyesbít: — Eddig sem pocsékoltuk... A fabódé ajtajában a darukeze­lő jelenik meg. Kezében pástétom- konzerv. — Valaki megint megcsapta a konzervnyitót — jelenti tárgyila­gos hangon. Választ sem várva folytatja: — Te, Pista, a bé ket­tes elől át keli rakni a paneleket. Útban lesznek. — Átrakni. Mindig csak átrak­ni! Egyáltalán, ki rakta le olyan idétlenül? — Kérdezd a mestert. — A mestert! — Pista legyint. — A mester legyen ott a lerakás­nál. A mester gondoskodjon. A mester... — A mester legyen mester! — toldja meg amilyen komolyan csak tudja Láda. Pista most már a biztonság kedvéért meg se muk­kan, csak legyint. Lesújtóan, min­denbe beletörődve. Az esőbe, Láda együgyű megjegyzéseibe, a rossz helyre rakott panelekbe. Átzúg felettünk a zápor. — Indulhatunk — lép ki első ként az eresz alól Pista. A nap vöröslő korongja átgurul a hegyek túlsó oldalára. — Fáááájront — kurjant a da­rus. Pista az órájára pillant. Láda akkurátusán tisztítgatni kezdi a vakolókanalat. Pepik leereszti kezéből a hegesz­tőpisztolyt, homlokára tolja a szemüvegét. — Akkor hát, menjünk — szól valaki, mintha csak magának. Fél óra sem telik bele, a közeli vendéglőben ülünk. Pista intézi a söröket. Kimegy a söntésbe, ne kelljen várni a pincérre. Kisvár­tatva megjelenik kezében a sörös­korsókkal. — Megszoktad már a sörünket, Pista? — kérdem tőle. — Mindent meg lehet szokni. — Legyint. — Holnap este pilsenit iszunk. Csapolt pilsenit — teszi hozzá áhítatosan. — Kekercseninek hívják, aztán henceg a pilseni sörrel — törleszt Láda szelíden mosolyogva. — Kökörcsény. Kökőrcsény Pis­ta., — Akkor Kokorcsen — csücsö­rít Láda, és kuncogva belefúj a sör habjába. Pista sajnálkozva nézi. Sajnál­kozva és tehetetlenül. — Tényleg, Pista, de most ko­molyan, honnan jutottál ehhez a névhez? — fordulok hozzá. Ugratást sejt, fürkészőn tekint az arcomba. — A nagyapám magyar volt. Fe­lénk katonáskodott, aztán ott ra­gadt. — De ez itt — bök a sörös- korsóval Láda felé — évek óta ezen röhög. Láda amennyire csak tőle telik, komoly képet vág. — Nem azon, hogy t© Keker- csen vagy. Azon, hogy senki se tudja kimondani a nevedet, te meg mérgelődöl. Ha valaki Kekorcsen, hát Kekekercseny. Mi van azon? Nekem ugyan mindegy. ■ Feltartóztathatatlanul robban ki a nevetés. Láda parádés száma is­mét osztatlan, sikert arat. Gurgu- lázva nevet Pista is. — Mondtam már az igazgatónak — kezdi halálos komolysággal —, nézze, igazgató elvtárs, ez az AR- MABETON mégiscsak nemzeti vál­lalat. Komoly, nagy prágai cég. Aztán semmi kulturális élet. Se I tánccsoport, se szavalókórus. Mi lenne, ha alakítanánk egy esztrád- csoportot? Zenész biztosan akad­na, az igazgató elvtárs titkárnője felcsapna dizőznek, bohócot meg adna a mi brigádunk. Elég lenne, ha ez a Lád'a gyerek megjelenne a színpadon. Csak annyit kellene mondania: Kokorcsen. A közönség megpukkadna a nevetéstől. Ez védhetetlen volt. Láda hunyorog, egy tízest kotor elő a zsebéiből. — Akkor még öt sört. Aztán mára elég is volt. Holnap este pil­senit iszunk. Csapolt pilsenit! Az épülettömb betonváza szürkén mered a reggeli ködben. Az öltö­zőben uralkodó hagyományosan komor hétfő reggeli hangulatot a Kökörcsény-brigád érkezése egy­szeriben eloszlatja. — Na, mi lelt benneteket. Csik­landozza a hasatokat a knédli? — mormogja az orra alatt egy nyug­díjas korú kőműves. — Az ám, bátyó. Csiklandozza, Mert asszony nélkül csak meglen­ne az ember, de a knédli!... Kezdődik a hét. Pista a tervet tanulmányozza. — A bé hármassal nem mehe­tünk tovább. Nincs előkészítve. Marad a bé egy és a bé kettes, de azt készre kell csinálnunk, hogy falazhassanak utánunk. A daruval mindenképpen hátrább kell men­nünk, az alapozók már nem fér­nek tőle. A bé hármas végéről el­érsz a bé kettes tefejére? — kér­di a darukezelőt. — Oldalról igen. De csak oldal­ról. — Láda, ma te is, hegeszteni fogsz. Segítesz Pepiknek. Szólok a mesternek, adjon egy segédmun­kást, én felrakom vele a panele­ket. — Olyat adjon, aki tud fent dolgozni — veti közbe a darus. — Csakis olyat. — Pista indul a mester után. Lassan kiürül az öltöző. Megkezdődött a hét. Megkérem Pistát, találkozzunk munkaidő után. Kettesben. — Nehéz lesz — mondja. — Megszoktuk, hogy együtt járjunk. — Elbeszélgetnénk. A brigádról, erről-arról, — erősködöm. Végül rám hagyja. — Akkor fájront után. A hevenyészett öltözőben gya- lulatlan deszkapadon üldögélünk. Az épület elcsendesedett már. Pista eltűnődik. — Kéthetenként járunk haza. Ha lehet, ledolgozzuk előre a péntek délutánt. így két teljes napot ma­radhatunk otthon. Megszoktuk már a vándoréletet. Járjuk az országot, tulajdonképpen mindenütt otthon érezzük magunkat. Egyedül talán nehéz tenne. Brigádban más. Még főzünk is esténként. A munkára tereli a szót. — Kizárólag betonvázakkal fog­lalkozunk. Ha jól előkészítették az építkezést, gyorsan haladunk. Mindegyikünk ért mindenhez. Da­rukezeléshez, kőművesmunkához, hegesztéshez egyaránt. A tervek­ben is jól kiismerjük magunkat, mérnöknek, mesternek nincs ve­lünk sok gondja. Fontos, hogy minden együtt legyen. Gép, anyag, emberek. Kis jóakarattal mindent meg lehet oldani. Elvégre Prága messze van, nem futhatunk napon­ta az igazgatóságra: ez kell, az kell. Az órájára pillant. — Jő lenne indulni már. Útköz­ben még beszélgethetünk. Este mo­ziba megyünk, nem késhetek. Leereszkedünk a domboldalon. A völgyből visszatekintünk az épü­letre. — Nekünk építőknek különös földrajzunk van. Egy-egy város­ról, tájról nem hagyományai, ne­vezetességei jutnak elsősorban eszünkbe. Itt iskolát építettünk, ott irodaházat, amott lakáso­kat ... Lassan keresztül-kasul jár­hatjuk az országot, és mindenütt megtalálható a kezünk nyoma. Nem rossz érzés. El-elsétálgatok egy épület előtt. Emberek laknak, dolgoznak benne. Talán sokan ezt gondolják, ha kitekintenek az ab­lakon: ni csak, hát ez honnan csöppent ide? Nem látott még emeletes házat? ... Még a száját is eltátja. És nem is sejtik, hogy az épületnek szinte minden porciká- ját érintette a kezem, hogy szá­momra minden egyes betonelem­nek külön története van. És ha a főbejárattól balra a második eme­let nyolcadik ablaka alatt lever­ném a vakolatot, a betonba kar­colva talán még megtalálnám Lá­da ákombákjait: KEKERCSEN! ... BALOGH P. IMRE iillllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllll WJ 01 TJ Qi M M U « C m >o Q 2 « X! C9 2 TÖBBET TESZ A koteiessegenel Hivatásos katona és jnb-képviselő A párnázott ajtó mögül halkan szűrődik ki: — Lépjen be. Az asztal mögött alez­redesi rangot viselő férfi ül. Michal Moléan kemény kézfogással fogad. A Ro2navai (Rozsnyói) Járási Katonai Parancsnok­ság főnökén nem látszik meg, hogy ötven­három év terhe nehezedik vállára, s több mint negyedszázada szolgál a néphadseregben. — Nem készültem katonai pályára. Rejdo- vában laktunk, apám bányász volt. A felsza­badulás évében vonultam be tényleges kato­nai szolgálatra. Két év múlva alhadnagy! rang­ban szereltem le — vallja magáról. — Ezután az akkori mezőgazdasági felvásárló és értéke­sítő szövetkezetben dolgoztam. Közben 1947- ben felvettek a pártba. Az ötvenes évek elején a hadseregben szük­ség volt a parancsnoki kar megfiatalítására, megerősítésére, főleg párttagokkal. Michal Molőant, ekkor már tartalékos hadnagyot, 1951-ben katonai gyakorlatra hívták be. Tel- tek-múltak a napok, s közben megszokta, meg­szerette a katonai életet. Amikor feljebbvalói rábeszélték, hogy válassza a hivatásos kato­nai pályát, nem sokáig gondolkodott. — Különböző csapattiszti és politikai mi­nősítésben szolgáltam országszerte — foly­tatja. — Később idekerültem Roznavára, szü­lőfalum közelébe. A járási katonai parancsnokság főnökeként nincs könnyű dolga. Mindenről tudnia kell, ami körülötte történik és maradéktalanul biz­tosítania kell azoknak a feladatoknak a tel­jesítését, amelyekkel felettesei megbízzák és amelyek beosztásából adódnak. Az iskolában figyelemmel kíséri a honvédelmi nevelést, a kiképző központokban a tényleges katonai szolgálatra való felkészülést. A járási párt- bizottság lektoraként nagymértékben elősegíti a lakosság egységes honvédelmi felkészítését. — Gyakran megfordulok a fiatalok köré­ben — mondja. — Jelenleg a katonai iskolák­ba végzik a toborzást, eddig igen eredménye­sen. Ez megnyugtató. Lesz tehát utánpótlás néphadseregünkben, lesz, aki helyünkbe lép­jen, ha eljön a nyugdíjaztatás ideje. MolCan alezredes azonban nemcsak hivatá­sos katona, hahem immár a negyedik megbí­zatási időszakban a járási nemzeti bizottság képviselője is. A múltban a közlekedésrendé­szeti szakbizottság elnöke volt, most a bizott­ság tagja. Újraválasztása azt bizonyítja, hogy választói elégedettek munkájával. Hivatását és képviselői tisztségét igyekszik egybehangol­ni, főleg a honvédelmi feladatok terén. — Mindennapi munka mellett az embernek pihenésre is szüksége van — tereli más té­mára a szót. — Ha nem olvasok, vagy éppen a kertben nem akad munkám, Vlado fiammal igen sok időt töltünk a bélyegalbum fölött. A nagyobbik lányom minden percét olvasásra fordítja, a kisebbik gipszből különféle tárgya­kat készít. Feleségem, aki az államvasutaknál dolgozik — kézimunkázással tölti szabad idejét. Hát ilyenek nálunk a téli esték... Beszélgetésünk közben az ügyeletes jelenti, hogy a felettes szervtől „vendégek“ érkeztek. Érzem, hogy nem tarthatom fel tovább. A bú­csúzáskor zubbonyán akad meg tekintetem. Hat kitüntetés szalagja sorakozik egymás mel­lett, köztük „A haza védelmében szerzett ér­demekért“ érdemérem szalagja. Ez is bizonyít­ja, hogy Michal Molőan alezredes egyike azok­nak, akik nem saináliák erejüket, és kényelmü­ket is feláldozzák kötelességük teljesítése ér­dekében. Sőt, még a kötelességnél is többet tesz. NÉMETH JÁNOS 1977. III. 20. ÚJ SZÚ

Next

/
Oldalképek
Tartalom