Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
ÚJ szú 1977. ti n 9 Szigeti László OLm£MLL Melyik a legkedvesebb könyvem? Nehéz a kérdés. Nehéz, minthogy a választás is az. Valami igazságtalan, valami szélsőséges állásfoglalást követel. Mert mi jogon állíthatnám Móricz Zsigmond vagy Déry Tibor bármelyik művéről, jobb Dosztojevszkij Bűn <?s bűn- hődésénél vagy Gabriel Garda Már- quez remekbe sikerült regényénél, a Száz év magánynál? S a nevek megfordításával is kérdezhetném ugyanezt. Számomra a mű értékét az határozza meg, mit váltott ki belőlem, az olvasóból. Mennyivel, hogyan gazdagított. De hát így tettem föl magamnak a kérdést: Melyik a legkedvesebb könyvem? Ennek pontos megválaszolására — máris belátom — nem vállalkozhatom, hiszen a puszta vállalkozással is az igazságtalanságot szolgálnám, nem beszélve arról, hogy az elolvasott könyvek írói közül senkit se akarok becsmérelni nevének elhallgatásával. Tehát: rossz a kérdés, nem így kell feltenni. Mégis tetszik! Számvetésre ad alkalmat, önmagam felmérésére. Ezért frissen, ijedten teszem föl a párját: Mire jutottam eddig? Ha a pontos választ akarom megközelíteni, időrendet ,tartok: születés, gyermek- és kamaszjiijjr, inaséveim, katonaság, leszerelés, ' újságírás. Azaz: számbaveszem életemet, egészen e napig, az írás megszületéséig. Engemet az áhítatos nyugalom és a csend soha nem serkentett önművelésre. Ha szüleim, testvéreim szemében nem is, az önmagáméban lelket járó tűz voltam, mindenkit zargató kölyök. Nyugtot semmiben, soha nem leltem. Minek hazudnék, a könyvben se. Rosszcsont voltam, diáknak közepes, csupán testnevelésből meg magyarból átlagon felüli. Mert e tantárgyakat nem kellett tanulnom. Bölcsöm járásától kezdve mindkettőt gyakoroltam. Az anyanyelvet s a test művelését is természetszerűleg, mindennapi szükségletként. Nem volt csoda tehát a későbbi jó osztályzat. A könyvhöz eleinte a hirtelen rám tört kimerültség vezetett. Nem túlzók, amikor azt mondom, hogy mindig a fáradságtól támolyogva léptem szüleim karcsú, úgy hatvan-hetven könyvtől roskadt polcához. A véletlen választotta könyv lekötött a lócára, s olyan érzéssel töltött el, amilyet ritkán, élete legboldogabb pillanataiban tapasztal az ember. Amelyik kötet a kezembe került, azt végigolvastam, mert csak legvégül frissültem föl ismét. Csak miután megismertem az író által irányított történés befejezését, a szimpátiámat elnyert figurák sorsának végkifejletét. Emlékszem, olvasmányaimnak többnyire a rémes igézetét elemezgettem, több feszültséget és energiát képzelvén beléjük, mint amennyit életem tartalmazott. Érzelmi és értelmi tájékozódásom ekkor még eléggé nehézkes volt. Értékesebb érzelmeim, meglátásaim mindig belevesztek a közepesekbe. De mit lehetett volt tenni? Mint minden nebulónak, nekem is köpés sors adatott. Az anyag megláttatta titokzatos fényeit, de belső átszellemültségében csak jóval később részesített. Jóval azután, hogy a' hálószobánk két ablaka közt állingáló könyvespolcról leemeltem Petőfi Sándor Arany Laciját. A gyönyörűen illusztrált könyv sehogy se illett a háhorú előtt istállóból átalakított, salétromrőzsás, homály- lyal bénító lakásunkba, s az ilyetén környezet meghatározta csökönyös ma- gaviseletemhez. Nem is becsültem sokáig. Csupán addig, amíg segítségével szereztem átmeneti barátaimat. Füllentenék, ha azt állítanám, azért meséltem el Arany Laci történetét az utcabeli gyerkőcöknek, hogy ők is megismerjék a verset és a költőjét, anyanyelvem csodálatos zeneiségét, szavaink hajlít- hatóságát. Nem! Egyszerűen testtel- lélekkel kívántam, hogy szeressenek. Ezt pedig a vers tartalmának ismertetésével könnyen elértem. Az Igazat megvallva, annak ellenére, hogy mindezt ösztönösen tet em, ha eszembe jut, még ma is megvig.isztalhatatlanul pironkodom. De azért a könyv, életem további folyásában, sok igaz baráttal is összehozott. Olyanokkal, akik, akár a könyvek, nem tiltanak el a kérdezéstől. Akik nagyon szigorúan, erkölcsük, szépségigényük, magatartásuk rendszerével fémjelzik emberségüket. Ha valamilyen válságba kerülök, ma is hozzájuk fordulók: válságomra hadd leljek igazolást. Például Jack Londonhoz. Beszélő és éneklő kutyája adta azt az első igazán lélekrázó olvasmányélményt, amely azóta akarva-akaratlanul meghatároz. Kutyái magatartással szolgáltak, de nem az ebadtáéval, hanem a legtisztább emberével. Elmémet ők indították útnak, hogy közös létünk, napi valóságunk titkainak nyitjára leljen. Játékosan, de szigorral neveltek. Akár Ady Endre, Radnóti Miklós vagy József Attila. Mert az ő üllőjükön is formálódtam, kovácsolódtam embernek, magyarnak. A legveszélyesebb órákban is, az éleken is önmagát mindig kétellyel vállaló gondolkodónak. Kétellyel, ismétlem, hiszen az ember csak úgy nőhet önmaga fölé, ha szüntelenül megkérdőjelezi önmagát. Később, amikor virtuskodó csavargásaimra került sor, kissé elhanyagoltam a szépirodalmat. Mire jó az? — kérdeztem. Az az igazi, ha a magam bőrével, a saját szememmel, testemmel, szellemi valómmal érzékelem a világot. Ekkor a legnagyobb francia novellista, Maupassant húzott ki a csávából. Érzelmi és érzéki mértéktartásra ösztönzött. Persze, azért mások is okosítottak. Petro- niustól Apor Péteren át Szabó Magdáig, sokan. Nem sorolom őket, hiszen a lajstrom, bár véges lenne, az egész világot föltérképező. Nyilvánvaló, csupán földrajzilag és történelmileg, hiszen a szellem teljes föltérképezése megvalósíthatatlan. S leírandó, hogy szerencsére, hiszen ma is, holnap Is ezek nyittatnak könyvet vélem. A szellem szűz területei ezek. Ilyen terület volt számomra Prága is. Országunk fővárosa zaklatottan fogadta bennem az ifjú katonát, aki egyrészt a közel hatszáz kilométeres vonatozást, másrészt a szülőföldtől, az anyanyelvi környezettől hosszabb időre történő elszakadás tudatát Krúdy Gyula két kisregényével, .4z útitárssal és az N. IV.-nel tette elviselhetőbbé. Hogy az első benyomásaimban taszító város idővel mégis megközelíthetővé vált, azt a cseh szépirodalomnak köszönhetem. HaSek Svejkjét a prágai laktanyában olvastam először, és mindjárt csehül. Megjegyzendő, hiszen a cseh nép mentalitására utal, ajándékba kapott könyvként! Jirásekkel, Sotolával is ott ismerkedtem meg, s a már szeretett Wolkert is ott olvastam először anyanyelvén. A dallamos, lágy cseh nyelv, amely mégis szívós, rugalmasságával és találékonyságával gyógyíréin volt a távollétre. De hiába igyekeztem a lelket frissítő cseh nyelvet, s Nezval néplélekből fakadt zeneiséggel alkotott verseit a zordon katonaélet ellentéteként hasznosítani, a leggyakrabban bizony hazagondoltam. Ott döbbentem rá igazából. hogy a szülőföld napi érzékelése és az anyanyelv gyakorlati használata nélkül nem ember az ember. S mivel csehországi éveim alatt szinte magánérintkezésben voltam Radnótival, képzeletemet elsősorban Nem tudhatom című versének kezdő sorai röpítették haza. Két év múlva leszereltem. Civil batyumban vagy negyven könyv lapult, köztük Radnóti összes művei. S hogy mindez eszembe juthatott, az csupán azért van, mert az említett vers utolsó nyolc sora pillanatnyi valóságomra rímel. Tél van, nyolcadik emeleti — világítótorony — ablakomat hó paskolja. Kint sötétség, fagy. Holnapra talán már minden zúzmarás lesz, dermedt. 6 Épp ezért: melegedni kell! Olvasni! Olvasni prózát, mesét, verset, karcolatot, mindent, mindent, ami gondolkoztak ami összemelegíti az embereket, hiszen az írás jó barát. Emberszámba vesz gyereket, felnőttet egyaránt. Megfizethetetlenül osztogatja a műveltséget, s hite a hatás, mely okosít. A lelket pedig a létezés legizgalmasabb útjaira viszi. így hát: sokfelé vitt eddig az életem. Ha négy fal között éltem, akkor Is. Ám vonaton, autóbuszon, repülőn és stoppal is sokat utaztam. S lehettem Berlinben, Szófiában, Kolozsvárott, Ki- jevben vagy bárhol Közép-Kelet-Euró- pában, mindig a szemlélt ország nagyjainak ismerete juttatott gondolkozásmenetemet befolyásoló élményhez. Ekképpen született barátságaim többször is rádöbbentettek arra, hogy az emberek közt soha nem amiatt lett a baj, hogy valaki más nyelven beszél. Tudom — átéltem —, a szomszédos nemzetek és nemzetiségek fiataljainak kölcsönös barátsága — az enyémmel hasonultan — nem puszta buzgalom. Szabályszerű, az értelemnek szigorúan engedelmeskedő magaviselet. Szocialista jelenünkből, internacionalizmusból, tanulékonyságunkból, gyarapítandő tudásunkból fakadó. Meglevő tudásunk szemléletünknek gyümölcse. Szemléletünket pedig — mindenféle ködösítő széljárások ellenére — társadalmi életünk, haladó és szocialista szellemiségünk nagyjai határozzák meg az írás, a könyv eszközével. S ehhez kapcsoltan le kell írnom, hogy kezdő csehszlovákiai magyar prózaírónak tartanak né- hányan — ami nemcsak megtisztel, kötelez is —, s mint ilyent, tönkrever a kétségbeesés, ha valaki becsmérlően mérlegeli az íróságot. Az Ilyen szemellenzősök, szegények, nem látják, hogy nem az én munkámat sértik, hanem az önmagukét. Saját múltjukat, jelenüket, életük távlatát gyalázzák. Azért azt is le kell szögeznem gyorsan, járhatok bármerre, kevés szitkos szájúval találkozom. Örömmel fogadnak mindenütt, hiszen örömmel megyek. Lehet az ri- portút, magánkirándulás, vagy nemzetiségi életünk legégetőbb problémáinak föltérképezése. Többek között az utazás az, ami olvasói igényeimet növeli, ami bennem az elégedetlent látni tanítja. De válaszoljak végre önnön kérdésemre: Melyik a legkedvesebb könyvem? Hiszen ha eddig nem is, alább még kiderülhet, hogy ez nem mellékes kérdés. Nos, mindig az, amelyik éppen az íróasztalomon vagy az éjjeliszekrényemen fekszik. Amelyiket éppen olvasom. Természetesen, kellő érzelmi és értelmi alapállásból, kellő megítélőképességgel olvasok. Ennek előfeltétele a jó választás, a jó választásé a gondozott könyvtár. Csupán azt a könyvet veszem kézbe, amelyikről feltételezem: gazdagodhatok általa. Véleményt alkothatok róla. Mert a véleményalkotás: emberalkotás. S véleményemmel elsősorban önmagamat formálom. B A jó könyv a szellem és a lélek úttörője — „megtartó erő", hirdették elődeink. S nekünk, fiataloknak, lehet-e nemesebb, internacionalistább célunk, mint rendszeresen művelődni, anyanyelvűnkben megmaradni? Minthogy nem lehet más célunk, olvasni kell, barátaim! És olvasásigényünket szüntelenül fejleszteni, mert hajlamunk körvonalazza holnapunkat.
