Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-13 / 11. szám

Négy kérdés négy világhírű rendezőhöz — Nem tartja-e vissza a Ta­ganka Színház művészeit és Ljubimovot magát a fejlődés, a korszerűség útján, hogy egyes előadásaikat tiz évig is műsoron tartják? Nem marad­nak-e el így attól, ami a világ­ban történik? — A Taganka repertoárszín­ház, amely addig játssza az előadásokat, amíg a közönség körében komoly érdeklődés mutatkozik. (Ezért szerepel például még mindig a prog­ramban a színháznyitó Brecht- bemutató, a A szecsuáni jólé­lek.) De természetesen min dent elkövetünk azért, hogy régebbi előadásainkat próbák­kal, szükség szerint új megol­dások beiktatásával frissen tartsuk. Egyébként a művé­szetben vun ugyan fejlődés, előrelépés, de azért az újdon­ság és a korszerűség különös dolog. Ki hiányolná például a görög szobrok „korszerűsé­gét“? A művészetben nem a naptár dönt. Egy rendezőről is elképzelhető, hogy fiatalon már jól és korszerűen rendez, ké sőbb esetleg nem is éri el ugyanazt a szintet. Megállásról természetesen nem lehet szó: színházunk minden bemutató­ja újabb erőpróba a rendező­nek és a színészeknek is. Peter Brookhoz — Ha igaz, hogy egy szí­nésznek nem kell királynak lennie ahhoz, hogy Lear király- lyá legyen, vajon el kellett-e menniük Brookéknak Afrikába Az ikek című színjáték bemu­tatásához? — Az afrikai utazást az eredménynek kell igazolnia. A kérdés annyiban jogos, ameny- nyihen valóban nem az utazást érezte elengedhetetlennek, ha­nem azt, hogy meglegyen az a találkozási pont, amiről a színész a maga tehetsége, kul­túrája, képzelete segítségével elindulhat. Emlékszem, a szí­nészek a Marat-Sade próbáin is először saját emlékezetük­ből, meglevő képzeteikből in­dultak ki, és sztereotípiák fel­mutatásához jutottak: azt ját­szották, ahogy a bolondokat elképzelték. A próbákon a leg első feladat volt megszabadul­ni ezektől a sztereotípiáktól. Az ikek előkészítése során sem egyszerűen a dokumentumok­ból, hanem Afrika más voltá­ból, a miénktől eltérő világá­ból, kultúrájából indultunk ki. Mivel világos volt, hogy Afrika is valamiféle klisékben él szí­nészeink tudatában, létre kel­lett hoznunk számukra ezt a találkozást, nem azért, hogy imitálják a látottakat, hanem, hogy képesek legyenek eldobni a beléjük rögződött sémákat, és kifejezni valamit az éhséggel küzdő emberekkel való találko­zás élményéből. — Miért váltottak ki akkora vihart az ön Shakespeare-ren- dezései? — Mert Shakespeare-t a leg­többen valamiféle műveltségi anyagnak fogják fel, nem pe­dig élő, változó, máig ható tra­díciónak. Az emberek más el­várásokkal ülnek be a színház­ba, feszélyezi őket előadá­sainkban a szokatlan hangvé­tel, a gátlástalan stílusváltás, mindaz, ami a színpadon gro­teszk és kegyetlen. Shakes­peare korában a közönség való­színűleg nem volt olyan szenzi- bilis, mint a mai. Csak tudnám, mi ad erre alapot a huszadik század emberének? Bár az is lehet, hogy éppen a racionali­tás az, ami bizonytalanná te­szi nálunk a nézőt: hiányoz­nak az előadásokból a logikai fogódzók. Ennek következté­ben a néző elbizonytalanodik. De azért a perdöntő a megszo­kás. Hogy a színházba járó kö­zönség egy másfajta Shakes- peare-hez szokott, és hozzászo­kott ahhoz is, hogy a nyilvá­nosság előtt nem illik fájdal­mas és kínos ügyekről, bonyo­lult személyes kérdésekről nyíltan szólni. Az ilyen dolgok, mire színpadra kerültek, több­nyire szépen lekerekítve fogal­mazódtak meg. A mi színpadun­kon viszont azonmód nyersen, kegyetlen nyíltsággal jelen­nek meg. — Csinál-e még színházat? — Attól függ, mit nevezünk színháznak. Elmondom, hogy mit csinálunk, döntsék el önök, hogy ez még színháznak te­kinthető-e. Először is: nem tar­tunk előadásokat, lemondtunk a sző hagyományos értelmé­ben vett alkotásról is. De a folyamat, amibe a szükségle­tek hasonlósága alapján kivá­lasztott emberek csoportja hosszabb-rövidebb időre bekap­csolódik, mégis egyfajta talál­kozás. Az általunk szervezett közös élményben, útban, vál­lalkozásban, a természettel va­ló találkozásban és a kollektív befogadásban megvannak a színház bizonyos elemei. Eb­ben az értelemben beszélhe­tünk kontaktusról, impulzusról, improvizációról. Abban, amit csinálunk, szerepet játszik a zene, a mozgás és az ének. Használunk hangszereket is. Nincsenek viszont nézők és sze­replők, csak résztvevők, akik­nek törekvése a mindennapi élet kínálta lehetőségeken túl szorosabb, elevenebb kapcsolat­ba kerülni a többi emberrel és a természettel. A hagyományos szerepjátékkal ellentétben — ahol a színésznek egy másik embert kell eljátszania — itt a résztvevők önmagukat, tes­tük tökéletes szabadságát, igazságát, méltóságát keresik a természetben és a másik em­berben. A valósággal való ta­lálkozásnak ez a közvetlensé­ge követelte meg tőlünk, hogy lemondjunk a színpadról, a drámák bemutatásáról, a szere­pekről, az épületről, a profesz- szionizmusról is. Döntsék el önök, hogy vajon színház-e az, amivel barátaimmal együtt fog­lalkozom, vagy valami más .. . — Ha nem engedném meg, hogy kételkedjenek abban, amit csinálok, akkor is kételkedné­nek. Tehát megengedem. Nem adtam elő semmiféle követendő koncepciót, nem fogalmaztam sem kiáltványt, sem progra­mot. Nem törekszem arra, hogy mások elfogadják vagy utánam csinálják. Csak arról beszéltem, hogy engem mi fog­lalkoztat. Természetesen kere­sem azokat a társakat, akik­kel azonos törekvés hajt és akikkel egy úton megyünk, de ez a szövetség nem irányul más értékek ellen. Meggyőző­désem, hogy mindenkinek azt a programot kell megvalósíta nia, amelyben hisz, és amit meg akar, meg tud teremteni. Minden idegszálammal az in- tolerancia automatizmusa ellen és a kultúra sokrétűsége mel lett vagyok. Jurij Ljubimov Nuria Espert neves spanyol színésznővel Gondolkodom a Magyar Területi Színház eddigi áldozatos, becsületes munkájáról. Ha most a színház fenn­állásának huszonötödik évében egye­dül maradok gondolataimmal, a szín­házzal, mindenekelőtt azokra az em­berekre gondolok, akik ezt a negyed- századot becsülettel végigdolgozták, akik a színházat kiépítették, akik leg­többször önmagukat sem kímélve, tu­dásuk legjavát adva azért küzdöttek, hogy színházunk eljusson a mostani művészi szintjére. Az általános megbe­csülésre rászolgáltak valamennyien. Az én nemzedékem feladata azon ban már az eddigi eredmények, az eddigi színvonal továbbfejlesztése. Gondolataim a múltból a jövő felé irányulnak, s ennek a jövőnek az ér­dekében élnek. A MATESZ további fejlődéséért küzdők, s ehhez elsősor­ban a jövőbe vetett hitem ad erőt. Igen, féltem és védem a színházun­kat. Alapvető dolog, hogy mi, fiata lók, tiszteljük az eddig befektetett energiát, színházunk eddig elért küz­delmét és eredményeit. Tudva tudom: már túljutottunk a színházalapítás hősi korszakán és elértünk egy tisztes színvonalat. Az idő, a fejlődés arra kötelez bennünket, hogy újraértelmez­zük színházunk helyzetét, a külső és belső viszonyokat, céljainkat, felül­vizsgáljuk munkamódszerünket, meg­szüntetve azokat a beidegződéseket, amelyek a fejlődést nagyban gátol­hatják. Hogy mit is remélek, mit is várok én a közeljövőtől? Elsősorban több értelmes intézkedést, ami remélhető­leg színházunk munkájának fellendü­lését eredményezné. Ogy vélem, hu­szonöt év után megengedhetjük ma­gunknak, hogy azt mondjuk: mérjük le színházunk helyzetét és hatását szocialista társadalmunkban. Nemes küldetésünk határozottabb megfogal­mazását várom, s az eddigi eredmé­nyek, munkamódszerek, formák felül­vizsgálása folyamán határozottabban kell törekednünk a színház sajátos arculatának kiépítésére. Mindannyi­unknak letisztultán kell gondolkod­nia, higgadtan tárgyalnia, eleve ki­zárva a szeszélyeskedés és a szemé­lyeskedés lehetőségét, az egyéni ér­dekek érvényre jutását. A színház jö­vőjét minden esetben józan megfon­tolás és érvelés döntse el és határoz­za meg. Bízom abban, hogy mindez felfrissülést hozna, mozgalmasabbá tenné színházunk életét és elősegítené fejlődését. A színház nem tűr kompromisszu­mot. Aki nem tartozik oda, vagy nem akar odatartozni, azt kiveti magá­ból, aki nem a színház érdekeit szol­gálja, annak nincs helye a színház­nál. Színházunknak a jövőben csupa olyan emberre, szakemberre van szüksége, akit elsősorban a színház ér­dekel. Szükséges az előre megfontolt színházvezetői szándék, amely több szakember véleményéből tevődik ösz- sze, amely nem ellentmondásos és ahol fontos tényező a gondolatiság, tartalom és a forma tisztázása és en­nek egysége. Fontos, hogy ne botor­káljunk a művészet útjain, hanem ha­tározott célokért, tisztázott célokért tevékenykedjünk. Ehhez elsősorban kellő szintű és gondolatgazdag drá­mákra van szükség, tehát csak az arra érdemes drámákat szabad játsza­ni. Egy színház helyzete és feladata raás-más szempontból ítélve mindig másként vetődik fel. Politikai, tár­sadalmi és népművelői küldetésén túl a Magyar Területi Színház jövője egész nemzetiségünk ügye. ,Hgy nem­zet gazdaságát kultúrájának foka határozza meg“ — írja Kodály, s ez érvényes egy nemzetiség esetében is. Ilyképp pedig mindannyiunk érdeke, akik ehhez a kultúrához tartoznak, hogy népművelő színházunk minél magasabb művészi szinten működjön. A mindennapi emberi kapcsolatok­ban a reális, a közös gondolkodás hangsúlyait kell megkeresnünk. Ez a közös gondolkodás vezérelje az ed­diginél is határozottabban a MATESZ vezetőinek és művészeinek munká­ját és céljait. Ehhez nagyban hozzá­segíthet bennünket a szüntelen éber­ség, a spontaneitás, a mindennapi élettel való állandó kapcsolat, szoro­sabb együttműködés más kulturális központokkal és színházakkal. Irány­tűnk a CSKP XV. kongresszusának határozatai, amely igényes eszmei és művészi munkára ösztönöz bennün­ket. Vessünk véget színházunkban a félénk utánzásnak: a bevált, de ki­taposott utak helyett új utakat kell keresnünk. A sértődés nélküli elem­ző munka, a józan érvelések és a nyílt véleménycsere felé kell töreked­nünk. Nincs hasznára a színháznak a könnyen sértődő ember sem, a szín­házon belül, sem a színházon kívül. A sértődékenység mély nyomokat hagy egy társulaton, több értelmes gondo­latnak és ötletnek állhatja útját, rosszabb esetben bosszúra serkenthet, vagy visszaélésre biztathat. Az ilyen embereknél aztán a színház érdekei másodlagossá válhatnak, sőt rombo­lóan hathatnak a színház egész kol­lektívájára az ilyen megnyilvánulá­sok. Tudnunk kell helyünket a társada­lomban és be kell bizonyítanunk, hogy szocialista társadalmunk hű gyermekei vagyunk. Ezt mi művészi munkával tehetjük meg, hiszen a munka élteti az embert, a társadal­mat, és a munka adja az élet értel­mét. És a mi nemzedékünk sem szeret­né a jövőben csak elütni az időt. Huszonöt esztendő az embernél már a felnőttkor jelenti, önállóságra, önálló gondolkodásra késztet. Ilyen önálló­nak, felnőttnek képzelem színházun­kat a jövőben. A színházban több em­ber dolgozik, akiknek egymástól elté­rő gondolkodásmódja nem hogy ár­talmas a színházra nézve, hanem mindenekelőtt a színház ütemesebb előrehaladását, gazdagodását segíti elő. A jövőben még inkább alapos szakmai, szellemi és politikai fel­készültségünkre, az egyén alkotó erejére kell támaszkodnunk. Az évek múlásával a színház ösz- szetétele is változik. A társulatot 'alkotó színészek, a színház dolgozói is változnak, másként gondolkodnak és meghatározó módon hatnak a szín­ház munkájára. Tisztelnünk kell ezért egymás nézeteit, igyekezetét, hogy fölöslegesen ne fecséreljük el erőn­ket, hiszen nagy szükség van rá a színpadon és a színházi munka többi területén. Egy bizonyos fajta megalapozott biztonságérzetre van szüksége a szín­háznak, amit csak szakképzett szín­házi emberek közös, hozzáértő mun­kája szül. Ehhez még elengedhetetlenül szük­séges az Önálló színházi épület, amit remélhetőleg rövidesen biztosítanak az illetékesek, hiszen társulatunk már régebben is rászolgált volna saját, megfelelő otthonra. Egy színház, ha jól dolgozik, év­ről évre gazdagodik, fejlődik. A mi színházunk huszonöt év alatt sokat fejlődött. Művészi mércénket most még magasabbra szeretnénk emelni, s ez pedig felmérésre, felülvizsgálatra, küldetésünk újraértelmezésére kötelez bennünket, hogy a már meglevő ala­pokra építve a jövőben mind maga­sabb szinten szolgálhassuk szocia­lista kultúránkat. HOLOCSY ISTVÁN, a Magyar Területi Színház tagja 1977. III. 13. o N C/3 •-D * j IO PpPi|jr P| I*! *f||pf »jjMfflf 11|| ff|

Next

/
Oldalképek
Tartalom