Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
— örültünk, hát hogyne örültünk volna az új lakásnak. Persze, sok szóbeszéd járta: „Hiszen meglátjátok, alul szomszéd, felül szomszéd, balról szomszéd, jobbról szomszéd!... Na, bezzeg!“ A férjem csak mosolygott, én kissé elbizonytalanodtam. Aztán minden, de minden másképp történt. Csengetnek. Éva asszony perdül, hogy ajtót nyisson. — A postás volt. A szomszédéknak hozott valami csomagot, de nincsenek odahaza. Ilyenkor nálunk teszi le... Szóval, az én elbizonytalanodásom fél napig sem tartott. Ha látta volna, amikor hurcol- kodtunk! Egymás kezéből kapkodtuk a holmit, pedig csak éppen látásból ismertük egymást. így azután a barátságok mindjárt az első napokban megköttettek. A bejárat mindenese Tóni bácsi lett. Egy hatalmas szerelőtáskával a vállán vizitelt le valamennyiünknél. Épületlakatos az öreg. Zárat, kilincset, vízcsapot, mindent megjavít, egy fillért se fogadna el. De már ismerjük a gyengéjét, kocsonyának és jófajta vörös bornak nem tud ellenállni. Késő délutánba hajlik az idő. Mind sűrűbben búg fel a felvonó. — Reggel hattól úgy hétig, aztán ilyenkor nagyobb a jövés-menés. Már megszoktuk. A jobb szomszédunk egy mérnök, ő kel a legkorábban, ötkor szól az ébresztőóra náluk. Fél nyolc felé aztán a gyerekek is elindulnak az iskolába. Megvárják egymást lenn a bejárat előtt, csapatostól mennek. A nagyobbak átkísérik a kisebbeket az úton. Ismét csengetés. Két maszatos orrú srác érdeklődik: — Éva néni kérem, a Tibiké lejöhet velünk játszani? — A Tibiké még nem jött haza. A lurkók tanácstalanul álldogálnak a küszöbön. — Tréning van ... — Ha majd hazajött, és megírta a leckéjét, lemehet. De csak akkor! Addig menjetek szépen.. — Éva asszony még a szurtos orrú nebulók tanácstalanságán mosolyog, amikor megérkezik Tibiké. — Kerestek a barátaid. Ha elkészültél a leckével, lemehetsz. Nem vagy éhes? Mit kaptatok ebédre? Rövid felsorolás következik: paradicsomleves, lencsefőzelék, fasírozott. Közben megtudjuk, hogy az Asztalos Robika lencsefőzelékje és a fasírozottjának a fele szintén Tibiké állítólag feneketlen bendőjébe vándorolt. Tibiké tehát pillanatnyilag nem éhes. — Élni sem tudnának egymás nélkül. Saját futballcsapatuk is van, még mezt is vásároltattak velünk. Az alsó szomszéd az edzőjük. □ □ □ Az alsó szomszéd negyvenes, tagbaszakadt férfi. Tekintetében valami megfoghatatlan kamaszos huncutság bujkál. — Hát szorulok is a kölykök miatt eleget. Igaz, a Tóni bácsinak nagy szíve van, tüstént beüvegezi az ablakokat, mégis szóváltással jár az ilyesmi. Én már többször felhoztam a lakógyűlésen, hogy ezt a problémát meg kell oldani. Mert hát hol játsszanak ezek a szerencsétlen gyerekek, főleg a fiúk. Nem köthetjük meg őket. Nem mondom, szép dolog a parkosítás, füvesítés, rózsabokor, díszcserje, csakhogy a gyerekeknek mozgásra van szükségük. Akad itt hely bőven, javasoltam hát, hagyjunk ki nekik egy „placcot“. A srácok el is gereblyézték. Tóni bácsival kapukat is fabrikáltunk. Néhány nagyokos, akinek ugye már felnőttek a gyerekei, most azt fújja, hogy egy ilyen „placc“ nincs a tervben. Ha nincs, bele kell tenni, mit kell ezen annyit spekulálni! A lakónegyedben két játszótér, is van, de... — Ezek a játszóterek csak a legkisebbeknek felelnek meg. Néhány hinta, mászóka, homokozó, padok az anyukáknak! Egy kis focipálya kellene. Télen némi fáradsággal átalakíthatnánk jégpályának. Ha a többiek nem csatlakoznak, megcsináljuk magunk, már úgy gondolom az ötös bejárat. Aztán lesz, ami lesz! Mondtam is a bizalminak. □ □ □ A bizalmi szintén az ötös számú bejárat lakója. Megfontolt, higgadt embernek tűnik. — Másfél esztendeje költöztünk ide. Mintegy nyolcvan család. További két háztömböt a közeli hetekben adnak át. Fiatal lakónegyed még ez, most éli a kamaszkorát. Nem is csoda tehát, ha a különböző tervek, elképzelések időnként keresztezik egymást. Egy valamiben azonban mindannyian megegyezünk: otthonossá, kellemessé akarjuk tenni környezetünket. Érdekes megfigyelni, hogy ez együttélésnek ebben az első szakaszában bejáratokra oszlik meg a közösség. A legkisebb közösség a „bejárat“. Tíz- tizenkét család alkotja. Itt a legkönnyebb közös nevezőre jutni. A szomszédnak egyébként igaza van a „placc“-ügyben — mosolyog önkéntelenül is a bizalmi. — Tudom, önzetlenül harcolt, hiszen fiai sincsenek, két lánya van. Mindene a foci, meg a srácok! ... Sokan, főként az idősebbek rózsaligetről, selymes pázsitról, árnyat adó szomorúfüzekről ábrándoznak. Ez is kell, de „placc“ is, hogy a szomszéd szavával éljek. Persze, nem kevésbé fontos kérdés, vajon mikor készül el az élelmiszerbolt. A bölcsődét és óvodát ugyan hamarosan átadják, viszont jó lenne valami kis klubhelyiséget is szorítani a fiataloknak. A gyűléseket se tarthatjuk örökké a lépcsőházban. Minden probléma nem oldható meg egy csapásra. Ezt meg kell érteni. Még Tóni bácsinak is meg kell értenie, akit mindannyian valóban szeretünk. Tóni bácsi tulajdonképpen mindent megért. Illetve... — Hátha mindenütt, minden úgy klappolna, mint a mi bejáratunkban, tehát az ötösben, nem is lenne hiba. Ezt tessék nekem elhinni. Mi csak olyat akarunk, amit lehet. Ha jól megfigyelte, az ötös bejárat előtt nem látott falhoz támasztott kerékpárt. Csináltunk állványt. Előttünk is összegyűlt a víz a gyalogjárón, elvezettük. Ha fát ültetünk, ez ugyebár régi szabály, ütünk mellé karót vagy ügyeskedünk köré valami kerítést. Nem is döntik ki a gyerekek! A mi szemétládáink környéke tiszta. Tiszta, mert nem rakjuk tele feleslegesen papírosokkal. A papírost a gyerekek szívesen elviszik a gyűjtőhelyre, csak szervezés kérdése. Szóval, sok minden van, amit meg lehetne „addig is“ oldani. Mert, ha meglehet az ötösben, akkor miért ne lehetne a hatosban meg a hetesben meg mindenütt. A mi bejáratunkban lakik egy elektromérnök, kérem. Ért a televízióantennához is. Többször felajánlotta, hogy magánszorgalomból karbantartja a közös antennát, csak ne nyúljon mindenki hozzá a saját szakállára ... mert ugyebár az a legrosszabb, ha ... □ □ □ — Antennaügyben már volt némi összezördülésünk. A mi bejáratunkból lehet ugyanis megközelíteni. Én valóban vállaltam, hogy gondom lesz az antennára. Az ötösben be is állítottam valamennyi lakó készülékét. Viszont az antenna az egész tömbnek szól. Előfordul, hogy valakinek rossz a készüléke, és az antennában keresi a hibát. Ilyenkor aztán elmanipulálja az egészet, napokig is eltarthat, amíg ismét jó a vétel. Pedig igazán egyszerű lenne, hiszen kéznél vagyok, ez a szakmám. A mérnöknek valami az eszébe jut, hangos nevetésre fakad. — Sokszor valóban bosszantó helyzet alakul ki az antenna miatt, úgy látszik eltart egy ideig, amíg a lakótársak belátják, jobb, ha nem nyúlnak hozzá. Viszont határozottan mulatságos esetek is előfordulnak. Rám egyszer felfigyelt a rendőrjá'rör, amint a kedves lakótársak kérésére és sürgetésére egy holdvilágos szombat este pizsamakabátban a háztetőn ügyködtem. Tóni bácsi tisztázta, persze a maga módján, hogy nem kóros tünetről, hanem társadalmi munkáról van szó. — A mérnök nevet, hogy a köny- nyei is kigurulnak, majd egyszeriben komolyra fordítja a szót. — Akárhogy is vesszük, nagy dolog, ami itt történik. Ügy értem, nagyon komoly dolog, hogy mindenki a sajátjának, a magáénak érzi, vallja ezt a lakótelepet. Előfordul, hogy a túlzott ügybuzgalom a visszájára fordul. A szándék viszont őszinte, a köz javát célozza. □ □ □ Bealkonyodik. Elérkezett a lámpagyújtás ideje. A lépcsőházban emeletről emeletre Ínycsiklandó illatok váltják egymást. Anyukák, apukák feje jelenik meg az ablakokban, csemetéiket hívják vacsorázni. Elcsendesül az ötös számú bejárat is. Az ablakokban immár a televízió kékes fénye dereng. Pihennek, szórakoznak az emberek. Egy nap ismét eltelt. Egy egészen közönséges nap — örömeivel, gondjaival. Tóni bácsi egészen a kijáratig kísér. Kezében kulcs. — Ilyenkor már zárjuk az ajtót — jegyzi meg. — Ha valaki netán elfelejtette a kulcsát, hát csak hozzám csenget. Nekem a legközelebb, a földszinten lakom. BALOGH P. IMRE 1977. III. 13 [Most, hogy már összegeztem beszélgetésünket, egyszerre rám zúdul Pancisyn DuSan mondatainak, gondolatainak súlya. Az orvos jelleme, akit napokig ismergettem, most végre egésszé, egységes kerekké áll össze előttem.I „Mikor ötlik fel az emberben, hogy mit is tesz majd, mi lesz belőle, ha felnő? Nem tudom, ki hogyan van ezzel, de én sokszor álltam már apró elemista koromban is válaszutak előtt. Minden pálya, amiről halvány sejtelmem is volt, megfordult a fejemben. Minden szakmát megízleltem — gondolatban —, leéltem a munka egy-egy mozzanatát. Végül, úgy az iskola vége felé azon kaptam rajta magam, hogy egyre többet járt az eszeim ben a gyógyítás gondolata. Orvos! ... Ötlött fel bennem. Mi lenne, ha valóban ezt a pályát választanám? — kérdezgettem magamtól, ismerőseimtől, szüleimtől. És szinte mindenkitől egyértelmű választ kaptam: „Ezt neked kell eldöntened!“ Én pedig gyorsan döntöttem!“ I Pancisyn DuSan Kosicében született, ott végezte iskoláit is. Most, hogy a felejthetetlen diákévekre terelődik a szó, közösen idézzük e kedves város utcáit, iskoláit. A keze gyakran magasba lendül, és a levegőbe képzeletbeli vonalakkal rajzolja, vázolja jel azt, amiről beszél.) „Az egyetemi évekről röviden csak annyit: tanultam, meg tanultam! Ritka eset volt a lazítás. Elmaradt minden szórakozás, üres időtöltés, ami a gimnáziumi évek alatt még megengedhető volt. Én úgy érzem a hat év alatt, hogy az, ami a tankönyv szerinti tananyagot képezi, nem lehet elég, amikor az iskolából kikerülve odaállok a beteg elé. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem kielégítő az egyetemi tananyag, hanem sokkal inkább azt, hogy most, amikor nem múlik el nap, hogy ne hozzon valami lényeges vagy kisebb jelentőségű újdonságot az orvostudomány, figyelemmel kell kísérni a szaporán megjelenő szakirodalmat: könyveket, folyóiratokat. És látod, mégis volt bennem némi feszültség, amikor a levoöai kórházban szembekerültem az első beteggel. Aztán fokozatosan, amint napról napra egyre jobban sikerült megnyernem a betegek bizalmát, tudatosítottam, éreztem át valójában, hogy mennyire fontos volt a sok éjszakázás, az új és új Ismeretek naponkénti magamba »gyömöszölése«, elraktározása.“ I Pancisyn Dusán, a velem szemközt ülő szimpatikus, határozott megjelenésű fiatalember egyenruhát visel, ugyanis most tölti tényleges katonai szolgálatának negyedik hónapját, tisztjelölt tizedesi rangban, amelyet a napokban kapott. Az alakulat SZISZ-szervezetében egyébként a sportfelelősi tisztséget vállalta.) „Huszonöt éves vagyok, és a mai huszonévesek hangját teljesen a magaménak érzem. Ezért is vállaltam itt az alakulatnál, hogy a sportrendezvényeket én szervezem. Úgy is, mint orvos, és úgy is, mint sportot kedvelő ember nagyon fontosnak tartom a rendszeres testedzést. Erre pedig itt a hadseregben nagyszerű lehetőség nyílik, a sport szinte minden válfaja űzhető. A legközkedveltebb sportok közé tartozik a labdarúgás, asztalitenisz, úszás, atlétika, sakk, kulturisztika, mini-foci. Szinte minden katonát bevonunk valamibe.“ (Miközben beszélgetünk, figyelmes leszek az asztalon elhelyezett vaskos orvosi könyvekre. Egyiket a kezébe veszi, lapozgat benne. Minden oldala tarka lapszéli jegyzetektől, aláhúzott, kiemelt soroktól.) „A jobb áttekinthetőség kedvéért sokat jegyzetelek. A katonaságnál is a szakmámban maradtam, gyógyítok, és persze tanulok, böngészem a szakirodalmat...“ ZOLCER JÁNOS
