Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-20 / 8. szám
I Jgye, maga érti, hogy ez azért nert a szobor fekete asszonyt és gyermeket ábrázol, gén, Mevrou, látom — feleltem, lölgy az idős férfihoz fordult, s mtatott: lendes fiú. lásik hölgy visszatért Van Rens- oldalán, s Van Rensburg kezében vég tömény szesz csillogott. A fia- )er elégedett mosollyal, magyará- fordult felém: íz nem közönséges szesz, hanem a párlat. nem elé tartotta a palackot, s míg 3a kívántam az egészet, rápillan- i, s láttam, hogy konyakot rejt. A imber az idősebb úrhoz fordult: Emlékszik, bácsikám? Amikor meg- ;dett. A doktor ajánlotta, hogy jó :y itallal kell kúrálnia magát. A »olt vezetője szerint ez a legjobb a világon. Indulnom kell — mondtam. — El rnem a vonatot. Kiviszem a pályaudvarra — szólt, liatt ne aggódjon. :em is, saját magának is töltött gy pohárkával. Bácsikám — mondta —, mit szól- a magának is töltenék eggyel? jó, nem bánom — felelt az idő- úr, s bement, hogy hozzon egy poA boldogságra — szólt Van Rens- és koccintásra nyújtotta a poha- ó párlat volt, a legjobb, amit élein ihattam, mégis pusztulni szeret- volna. Álltam a folyosón, s ittam Rensburg konyakját. Most a nagy- is visszatért, Van Rensburg töltött mire az idős úr is koccintásra □tta a magáét. Mind csordultig ik jóakarattal, én mégis egyre va- yik személytelen ajtó nyílására m. Lehet, hogy ők is, fogalmam Lehet, hogy ha az ember minden- meg akar érteni valakit, nem tö- ilyesmivel. Én mégis majdnem íolyan gyorsan hajtottam" föl a párnát, mint Örlandóban. Mennem kell — mondtam. Kiviszem a pályaudvarra — mondán Rensburg. Kiürítette a poharát, rRttem magam is. Átadtuk poharun- tz idős úrnak, aki így búcsúzott t: „Jó éjt, fiam.“ Az első hölgy tel a szavakkal: „Áldja meg önt az ,“ a másik hölgy bólintott és mo- ott. Végre Van Rensburg társasá- í lesiklottam a földszintre, s beam a kocsijába. Megígértem, hogy kiviszem a pá- Ivarra — mondta. — Haza is vin- de éjszaka félnék behajtani Orlangighajtottunk az Eloff Streeten, s zólalt: Tudja, mire céloztam? Itam, hogy választ vár valamire, s zerettem volna válaszolni, de nem tem, mert fogalmam sem volt, mi az a valami. Arról, hogy fél be- ni éjnek idején Orlandóba, nem ighetett, mert mi mást jelent ez a mint önmagát? Mikor? — kérdeztem. Tudja, azzal, hogy a hazánk gyö- ű ország. ín, tudtam, mire céloz, s tudtam, Isten segítségével ő is szeretett i közel férkőzni hozzám, de képte- tolt, mert az évekig tartó sötétségelhomályosult a látása. Kár, gon- im, mert ha az emberek sohasem íznek közel egymáshoz, egy napon bántani fogják egymást. Kár, hogy maradt, s nem sikerült hozzám férte. mert a feketék sosem férkőzhet- közel a fehér emberhez, csakis vénül, ha olyan valamit hoznak létre, yen az afrikai madonna. izzám fordult: Mire gondol? Sok mindenre — válaszoltam, és bős viselkedésem lehangolt, mert tm, hogy vár tőlem valamit. Érez- ahogy lelohad, dühösen, sebzetten, Sgbeesetten, mit tudom én, hogyan, ílyaudvar főbejárata előtt állt meg, iem szóltam, hogy ott nem léphetek íz épületbe. Kiszálltam a kocsijá- s visszaszóltam: Köszönöm a baráti estét. Az otthoniak örültek, hogy el- — mondta. — Érezte? Igen, éreztem. ;y belesüppedt kocsija ülésébe, mint lyan ember, akinek megfoghatatlan, dhatatlan bánata van. Szerettem vol- i közelébe férkőzni, de egyre a vo- n járt az eszem. Jő éjt kívánt, én inúgy. Intettünk egymás felé. Mire lóit, azt csak az Isten tudja, én vi- t arra gondoltam, hogy olyan ő, r‘ aki vascipőben akar versenyt fut- ; nem érti, miért nem mozdul, •landóba érve elmondtam a felesének, mi történt velem az este, s a ségem elsírta magát. Illlllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Leonyid Trejer Az intézetben hétfőn megjelent a következő közlemény: „Furszov professzor egy hosszabb kísérlethez keres 33 évnél nem idősebb, tudományos fokozattal nem rendelkező, lehetőleg nőtlen tudományos munkatársat.“ Az érdeklődők ott tolongtak a közlemény mellett, sóhajtoztak és halkan beszélgettek: — Biztosan valamilyen szervátültetésről van szó ... — Ha lakást kapnék, még meg is kockáztatnám ... — Tekintettel a szervátültetésre ... Mogyeszt Volobujev — 25 éves, 176 cm magas, 72 kg súlyú, barna fiatalember — elsőként jelentkezett. Mogyesztot a kedvese egy még mutatósabb barna fiatalemberrel cserélte fel, Volobujev számára az élet értelmét vesztette, beállított tehát a professzorhoz. Az energikus tudós, Furszov, kedvesen fogadta. — Nekivágunk, fiatalember — mondta a professzor. — Együtt fogjuk leleplezni a természet titkát! Volobujev'illedelmesen hallgatott. — A kísérlet lényege: laboratóriumi körülmények közepette végrehajtjuk az ember átváltozását majommá és a majom visz- szaváltozását emberré. Ehhez, Mogyeszt, önnek hat hónap áll a rendelkezésére. — És a rizikó? — kérdezte halkan Volobujev. — Semmiféle. — És... — Nos: ketrec, az állat apró örömei és az emberiség örök hálája! Volobujev mosolyogva beleegyezett. Szerdán reggel 9 órakor kezdetét vette a kísérlet. A mezítelenre vetkőztetett Vo- lobujevet beengedték egy dzsungellá átalakított terembe. Mindenfelől' madártrilla hallatszott, láthatatlan páviánok visítoztak hisztérikusan, valahol elefántok trombitáltak. Mogyeszt lenyelt egy zöld pirulát és tíz perc múlva minden ok nélkül jókedve kerekedett.. Felkapaszkodott egy liánra és teli torokból énekelni kezdett. Ekkor megszólalt egy hangszóró: — Énekelni tilos! Visítani szabad! Mogyeszt elhallgatott, lefeküdt a fűbe és elgondolkodott az életről. A hangszóró ismét megszólalat: — Gondolkodni tilos! Egy hét alatt megvastagodott Volobujev szemöldöke, testét sűrű szőrzet borította és járás közben a kezeire is támaszkodott. Szkuratov, az éjjeliőr, aki végtelenül sajnálta Volobujevot, hozott egy üveg vodkát és éjfél után három órakor kettesben meg is itták, miközben banánt majszolgattak. Aztán Mogyeszt sírva fakadt és az mondta: — Állat lesz belőlem, Szkuratov, napokon belül állat lesz belőlem. Elhiszed? — Miért ne hinném? — mondta Szkuratov. — Ilyen élettől én is állattá változnék! A huszonnegyedik napon Volobujev megszűnt beszélni. A huszonötödik napon farka nőtt. Pontosan egy hónap eltelte után Furszov jelentést tett a Tudományos Tanácsnak a kísérlet első szakaszának sikeres befejezéséről. Az egykori Volobujev üvegkalitkában ült, mely a fertőzéstől védte őt, narancsot evett és nézegette a Tudományos Tanács tagjait. Furszov kommentálta a kifüggesztett fényképeket: — Mogyeszt ingerült. Mogyeszt elégedett. Mogyeszt nevet. Mogyeszt még ember. Mogyeszt már nem ember. A jelenlevők tapsoltak és lelkesen kiáltoztak: — Csak kitartani! Büszkék vagyunk önre! Brávó, Volobujev! Elkezdődött az egyedülálló kísérlet második szakasza. Volobujevot áthelyezték egy faburkolatú szobába. Az ajtó feletti lámpa hol felvillant, hol kialudt. Volobujev felsóhajtott, és lenyelt egy sárga pirulát. Néhány perc múlva arra vágyott, hogy egy szöget verhessen be a falba. Abban a pillanatban a szobában megjelent egy doboz, benne szögek és kalapács. Tulajdonképpen ebben a pillanatban kezdődött el Volobujev visszaváltozása emberré. Napokon át szedte a sárga pirulákat, verte a szögeket a padlóba, a falba és percről percre értelmesebbé vált. Eltelt egy hónap. Eltűnt a farok, Mogyeszt arca ismét normális arckifejezést öltött, már csak a háta volt szőrös. Két hónapon belül ismeretei megfeleltek a végzős általános iskolások ismereteinek és kezdett detektívregényeket olvasni. Lakatosszerszámokat adtak neki és Volobujev készségesen dolgozott. A professzor kérésére Mogyesztot áthelyezték az intézet műhelyébe, és hamarosan ő lett az egyik legkiválóbb lakatos. Furszov elégedett volt. Már csak az volt hátra, hogy Volobujev értelmi képességeit a tudományos munkatárs szintjére emelje. Eltelt három hónap. A tanár nyugtalankodni kezdett. A terv szerint Volobujevnak már az egyetemi végzettségnek megfelelő ismeretekkel kellett volna rendelkeznie, de a középiskolai szintnél feljebb nem ment a dolog. Mogyesztot elvitték a külföldi műszerek kiállítására, odaültették egy automata gépsor kezelőpultjához és levetítettek neki egy halom tudománynépszerűsítő filmet. Hiába, Mogyeszt szervezete kitartóan ellenállt. Eltelt fél év. Aztán még fél év. Aztán még egy év. Volobujevből nem lett tudományos munkatárs. A Tudományos Tanácsban Furszov arról számolt be, hogy egészében a kísérlet sikeresnek mondható még akkor is, ha a kívánt eredményt nem sikerült elérni. Ugyanebben az időben a közeli vendéglőben Volobujev lakatos vendégül látta Szkuratov éjjeliőrt. — Nagyon megváltoztál, Mogyka! — mondta vidáman az éjjeliőr. — Alig ismerek rád! — Hát igen, a professzornak nem sikerült újra tudományos munkatársat csinálni belőlem. Mi a fenének gyötörném az agyamat? A műhelyben pedig megkeresem a havi kétszázat. Mogyeszt rumot töltött a poharakba. — Tisztán! Érted? SÄGHI TÖTH TIBOR fordítása iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiimiiiiii^ Előző életemben a Világbank igazgatója voltam. Papirosokkal teleszórt íróasztalomnál ültem, homlokomat az asztallapra fektetve, és aludtam. Halántékomon éreztem a pisztoly hűvös csövét — kibiztosítva feküdt ott előttem. Valami félresikerült az utóbbi hetekben, hónapokban, években; egy rosszul szabott öltöny, ellenőrizetlen mozdulat, hibás szó a telefonban, a kárt pedig már nem lehetett jóvátenni. Megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülöttem, a szemem előtt. A páncélszekrényből rejtélyes módon értékes részvények tűntek el, melyeket csúcsáron értékesítettek a zürichi börzén, titkos iratok bukkantak föl egy közismert fegyház szemétégető berendezésében, telefonbetyárok obszcén ugratásokkal zaklatták a titkárnőket, az alkalmazottak körében az öngyilkosság olyan méreteket öltött, hogy túllépte az üzempszichológusok által normálisnak tartott átlagot. Az osztályvezető és a helyettes osztályvezető, a fiókvezető és a helyettes fiókvezető minden magyarázat nélkül kiugrott az ablakon, a nyolcvanhatodik emeletről utcára zuhantukban agyonütötték egyik legjobb vevőnket, aki éppen be akart lépni az épü* H. Ch. Buch 1944-ben született. Germanisztikát és szlavisztikát tanult Bonnban és Berlinben. Jelenleg Berlinben él, kizárólag írással foglalkozik. Novellái és esszéi jelentek meg. letbe, az eladási osztály igazgatóját átlőtt mellkassal találták meg a női vécén, mellette bomba ketyegett. Napirenden voltak a sikkasztások, a könyvelőség rabolt gépkocsival lelépett Líbiába, a városi közlekedési vállalatok ötvenezer alkalmazottjának a bére egyszer csak elveszett, a maffia, mindeddig legmegbízhatóbb ügyfelünk, minden előzetes figyelmeztetés nélkül Hans Christoph Buch* kilépett a banküzletből, hosz- szú hajú részvényesek kellemetlen kérdéseket tettek föl az értekezleteken, érvként tojást és paradicsomot alkalmaztak, a rendőrség sztrájkolt, a gengszterek tiltakozó felvonulást rendeztek. Az Egyesült Államok elnökét keresztüllőtt koponyával találták meg egy parkírozó li- mousine-ban, föltételezett gyilkosa holtan feküdt mellette, később az a hír járta, öngyilkos lett. A kantinban elviselhetetlen íze volt az ételnek, a konyhában hemzsegtek a svábbogarak, a városokban nem lehetett belélegezni a levegőt, a légtisztító berendezések felmondták a szolgálatot, az irodai alkalmazottak fuldokolva küszködtek a maró füstgomolyagban, a gyalogjárón az ember belegabalyodott az ide-oda repkedő újságokba, fülsiketítő dudálás töltötte be az utcákat, a gépkocsisorok moccani sem tudtak, sem előre, sem hátra, váratlanul megszakadt az áramszolgáltatás, a földalatti sem működött, az utasok segélyt keresve bolyongtak a sötét alagútban és a hirtelen újrainduló kocsik elgázolták őket, megrekedtek a felvonók, emberek szorongtak bennük, kilenc hónap múltán ugrásszerűen felszökött az újszülöttek száma. Külföldről riasztó hírek érkeztek, a nők egyenjogúságot követeltek, a négerek eszkimókkal léptek szövetségbe, az abesszínek szabadulni akartak császáruktól, a svájci gárda föllázadt a pápa ellen. Bérkövetelések, szociális zavargások, innen már csak egy lépés a csődületekig, nyilvános csoportosulásokig, forradalmakig. Mindenfajta biztonság csütörtököt mondott, a katonák elhajigál- "ták fegyvereiket és összebarátkoztak az ellenséggel, az ifjúság virágokkal aggatta tele magát és meztelenül táncolt a nyílt utcákon és tereken, a világrend, — az emberiség létezése óta először — reális veszélybe került. Ehhez hozzájárultak még a természeti katasztrófák, járványok, földrengések, szökőár; köz- igazgatási épületek — amelyek évszázadok óta biztosan álltak — láthatólag ok nélkül összeomlottak, romjaik alá temetve az érdemdús hivatalnokokat, egy világhírű vállalkozót elnyelt a föld, vonatok ütköztek össze, tankhajók süllyedtek el, a tenger felszínén óriási olajfoltokat hagyva hátra, amelyekben magatehetetlen tengeri madarak fuldokoltak, egyetlen éjjelen száznál több repülőgép zuhant le. Fölösleges említeni, hogy az árfolyamok ingadoztak, az éjszaka folyamán soha nem volt mélypontra zuhantak, hidegvérű spekulánsokból pillanatok alatt milliomosok lettek, ugyanők másodpercek alatt ismét csődbe jutottak; a portásfülkében bomba robbant, s a légnyomás mérföldnyire röpítette a páncélszekrényben fölhalmozott aranyrudakat, íróasztalom himbálódzni kezdett, lábam alatt iszonyatos szakadék nyílt, éppen idejében húztam meg a ravaszt. Valami félresikerült ezekben a hetekben, hónapokban, években, csak tudnám, micsoda. NAGY JUDIT fordítása KONCSOL LÁSZLÓ fordítása umm
