Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
ÚJ szó ► HI DES SZEIEKBtlL MELEG ŐSZIÉ Nekivágtak az életnek és nem hagyták el egymást. Pedig több volt a rosszból, mint a másikból. És mégse. Vagy talán éppen azért. Hideg szelekben, viharba rántó időkben, bár sokszor kicsordult a könny, erősebben kapaszkodott egymásba, szinte eggyé forrott a kezük. Éjjelenként szétnyitották, álmokat takargattak, gyermekeik virágos álmait, nehogy megfázzanak. Néhány nappal aranylakodalmuk előtt, életük ötven esztendejének ajtaján kopogtatok. * * * — Bakai vagyok, Pozsonyban voltam szolgáló. Nem tudtunk egymásról, de a nagynénje ismert, azt mondta, jó lennék Lőrincnek. — Meglátott és belém bolondult. Szemben ülnek velem, semmi más, csak az asztal van közöttünk. És vagy négy évtized. Ferenc, Róbert és a felesége, meg a legkisebbik unoka, a tizenhárom hónapos Robika, meleg hangulattal vesznek körül bennünket és az emlékézet rejtettebb sarkaiból kibomló képeket. — Két hónapig udvaroltam — folytatja Katona bácsi. — Csak? — Sietni kellett apának, mert nagy volt a konkurrencia — szól közbe nevetve Róbert. — Huszonhatban építettem ezt a házat. — Huszonhét február 24-én. a lakodalom után, csézával hozott ide a papa, azóta itt élünk, Dercsikán. Én húszéves voltam, a papa huszonhat. * * * Nekivágtak hát az életnek, olyan útnak ketten, amelyen végig kellett menni, akármilyen árkokat szakított rajta az idő. „ ... csézával hozott ide a papa .. — Több volt a rosszból, mint a jó-, bői — mondja Katona néni. — Apám az első világháborúban veszett el. Jött a második, ment a férjem. Negyvenegy április 12-én hívták be és november 14-én jött haza, lövéssel a lábában. Se segély, semmi. Azon a nyáron született a hatodik gyerek. Mentem a jegyző után, segélyt kérni, azt mondta: menjenek ki legelni, van már zöld. . Egy pillanatra megáll a toll, megdermed. Túl hideg volt ebben az utolsó mondatban. — Két idősebb fiunkat, negyvennégyben, Németországba vitték, egy évig semmit sem hallottunk róluk. Előbb úgy volt, hogy más-más helyre viszik őket, de nem akartak elszakadni egymástól, azt mondták: „Kétfelé aggódjanak rajtunk?“ — Negyvenkettőtől ötvenháromig tej. hordó voltam, hat község tejét hordtam a dunaszerdahelyi tejcsarnokba — mondja Lőrinc bácsi. — Éjjel-nappal, kocsival, szánkával. Annyit szenvedtem a tejhordástól meg a fronton. Ki gondolta volna akkor, hogy még aranylakodalmunk is lesz? Az volt u „Ki gondolta volna akkor,^ hogy még aranylakodalmunk is lesz?“ (Gyökeres György felvételei) legfájdalmasabb, amikor indultam íf frontra, és két gyermekem megfogta a kezemet. Azt mondták, apa, ne menjen, mert meglövik. Kicsordul a könnye, nem apadt ki forrása. Végigszalad arcán a múlt. Zsebébe nyúl. Milyen jó, hogy ami egykor torokszorító volt, ma már egy zsebkendővel letörülhető. Ki az emlékezetből, persze, soha. — ötvenháromtól a szövetkezetben dolgoztam, voltam gyalogmunkás, csoportvezető, éjjeliőr. Most nyugdíjas vagyok. Nem sokat élvezhettem a jóból, a fiatalabbaknak már könnyű, jó. — A papa azt szokta mondani, rosszkor születtünk — jegyzi meg a felesége. — Lőrinc bácsi, minek készült fiatal korában? — Két és fél évig pincérinaskod- tam. Fél évem volt hátra, amikor apám azt mondta, a földdel kell neked dolgozni. — Nem bánta meg, hogy nem lett pincér? — Hiába bántam, apám parancsolt. — A végén én lettem pincér — szólal meg Róbert —, ha már a papa nem lehetett. * * * Amikor a gyerekek felől érdeklődöm, két nemzedékről beszélnek. Az első Árpáddal kezdődik, 1927-ben született, aztán következett Nándor, Ottilia és harminckettőben Ilonka. Hét év múlva született Ferenc, utána Dániel és a „legkisebb“ fiú, Róbert, negyven- háromban. „Ez a második nemzedék.“ — Ilyen nagy családot eltartani, tessék elképzelni! Mennyit kellett gürcölni! Sokszor elfutott a méreg. Ennyi gyerek! A férjem ilyenkor mindig megkérdezte: „Most, mondd meg, melyik ne lett volna?“ Mit válaszolhattam! Nem voltak rossz gyerekek, jól tanultak. Minden családban kell egy rossznak lenni, mondja a nóta, de nálunk, kopogjam le, nem volt. Hol egyik, hol másik, mindig hazajön. Harmincegyen alkotják a szükebb családi kört, amelyben tizenöt unoka önti tele boldogsággal a nagyszülők szívét. — A papa, ameddig műsor van, nézi a tévét, én ma se érek rá. Ha más munka nem akad, leülök varrni. — Emlékszem, nagyból kisebbet varrt nekünk — mondja Róbert. — Varrt mindent, bricsesznadrágot, másnak is, katonaköpenyből, pokrócból. Van egy jó Singer-varrógépe, még huszonhatban vette. — Engedelmükkel megkérdezem, az elmúlt fél évszázad alatt gondoltak-e egyszer is arra, hogy jobb lenne elválni, egyedül vagy mással élni tovább? Egymásra néznek, mosolyognak. Katona néni szólal meg: — Azelőtt nem volt olyan könnyű elválni. Nem is volt eszében senkinek, hogy elváljon. — Hát Lőrinc bácsi? — Minek váltam volna el? * * # Nekivágtak az életnek és nem hagyták el egymást. És már nem is hagyják el egymást, eggyé forrasztotta őket az idő, ötvenszer háromszázhatvanöt nappalon, ugyanennyi éjszakán. * * * Unokák érekeznek, nagy hanggal, ugrándozva. Az egyik csöppség szavalni kezd, csak úgy, magának: Őszi éjjel / Izzik a galagonya /Izzik a galagonya / Ruhája ... BODNÁR GYULA Gyöngyösbokréta - gombosi táncokkal Jegyzetek egy vajdasági tánccsoportról Hogy nálunk szeretnek táncolni a fiatalok, nemcsak a bálokon, teadélutánokon, de együttesekben is, népviseletbe öltözve, azt tudom. Sőt, évről évre nő amatőr népi tánccsoportjaink száma. De vajon szeretnek-e így táncolni a Vajdaságban, ápolják-e a bácskai, bánáti magyarlakta falvak fiataljai a népi kultúra sokszínű, finom és tiszta lélekből szőtt hagyományait? Ezt kérdeztem a jugoszláviai magyar barátaimtól az újvidéki Magyar Szó szerkesztőségében. Igennel válaszoltak; és mindjárt több együttes nevét sorolták föl: írhatok bármelyikről. Hogy miért éppen a gombosi Gyöngyösbokrétára esett a választás? Talán, mert nemrégen ünnepelte megalakulásának negyvenedik évfordulóját. Gombos. Háromezren lakják ezt a hosszúra nőtt községet, amely egykor Zombortól harminc kilométerre, Bácska nyugati részében szemelt ki és választott magának földet, életre, munkára. Szomszédja Srbski Miletiő, a legközelebbi magyar falu Doroszló, aztán Szilágyi. Kolléganőmmel, a Magyar Szó kulturális rovatából, Pap Ferencet, a helyi Arany János Művelődési Egyesület elnökét keressük. Kint van a határban, mondja a felesége, széttárt karokkal. „Megvárhatják, azt ígérte, kettőre hazajön.“ Megvárjuk, válaszolunk. És nem bánjuk meg, hogy 1977. így döntöttünk, mert színes, gombosi és környékbeli népi motívumokkal díszített tányérokban gyönyöfköd- II. 13. hetünk a lakás több helyiségében. Csaknem valamennyi Pap Ferencné munkája. A konyhában bevezet a tányérfestés titkaiba, még mutathatja is, hogyan csinálja: az asztal éppen tele van „szemléltető eszközökkel“. Szívesen veszik-viszik tőle a tányérokat, messzi városokba is. Férjére azonban hiába vártunk, de hogy ne maradjunk szavai nélkül, ide másolom néhány mondatát a szabadkai Népszínház lapjának múlt évi 3. számából. A lap munkatársának arra a kérdésére, milyen színházat akar a falu, Pap Ferenc többek között ezt mondta: „Az olyan előadásnak, amelyben zene is van, mindig nagyobb sikere volt. Nálunk a népdalnak, a népi táncnak régi hagyománya van, és a színpadon is többször szeretnék ezt látni. Ezért közelebb áll a gombosiakhoz a népies játék. Hasonlót már nem egyet mutattunk be a mi rendezésünkben: énekes, verses, mondókákkal teli műsor volt ez, a régi népszokások feldolgozásával...“ Ahogy mondani szokás, menjünk tovább egy házzal, próbáljunk szerencsét az iskolában, Hecsko Endre tanítónál, a tánccsoport vezetőjénél. Éppen az utolsó óra végére érkezünk, a hazainduló gyerekek kérnek, focizzunk egy kicsit a tágas udvaron. Belemegyek a játékba, legalább így teremtsek velük kapcsolatot, ha már az órájukról lekéstem. Mert érdekelt volna az is, mit és hogyan tanul a 240 gorríbosi gyerek a nyolc évfolyamban. Hecsko Endrével már a szavak kötnek össze. Mesél szakadatlanul, idézi a fontosabb eseményeket a Gyöngyösbokréta gazdag életrajzából. Ha mindent áthoznék jegyzetfüzetemből, tán még az oldal se lenne elég. Tudós cikk helyett inkább csak vázlatot írok — ízelítőként — a következő sorokban. Legenda vagy nem, így kezdődik a Gyöngyösbokréta életrajza: — A tánccsoport 1936-ban alakult meg, Tamaskó József kezdeményezésére, aki híres és elismert méhész volt, az ő nevéhez fűződik a Tamaskó-féle kaptár. Vízimolnár is volt és zenész. Egyik éjjel hazajött a mulatságból, és a sok tánc láttán azt mondta magában, ebből lehetne valamit csinálni. Csinált is, lelkes emberek segítségével látott munkához, nehogy örökre elrejtse az idő a szép hagyományokat. És azóta a Gyöngyösbokréta nagy utat járt be, sok kisebb-nagyobb találkozón, fesztiválon, seregszemlén vett részt, fölösleges lenne itt valamennyit fölsorolni. — A háború után három esztendővel két néprajz- kutató jött Újvidékről és Belgrádból, hogy lejegyezzék és könyvben adják közre a gombosiak táncait. — Melyek a leghíresebb gombosi táncok? — A tüsköm, a bukros tüsköm és a csiraj búbos. Csoportunkra a lippentyűs tánc és a lakodalmi mulatós a jellemző, a tus inkább a legények tánca. A lippentyűs a csárdás újabb, frissebb változata, a libbonés• nél szép látványt nyújt a színes, sokszoknyás viselet. Ma már nemcsak a gombosi táncosok, hanem a ka- puszinaiak, a szilágyiak és a doroszlóiak is viselik a Gyöngyösbokréta nevet és ez a neve a vajdasági magyar népi tánccsoportok rendszeres találkozójának, amelyet minden éven más-más helyen rendeznek 10 —15 együttes részvételével. A találkozón szerepelt már a Horvátországi Magyarok Szövetségének és a Zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkörnek a tánccsoportja is. — Többször végigjártam a falut, nem láttam népviseletbe öltözött embert. — ötvenhétben még látott volna, legalábbis akkor volt gyerekünk népviseletben, itt, az iskolában. Ami pedig az utánpótlást illeti, nekünk már nincs olyan válogatási lehetőségünk, mint Tamaskóéknak volt, de azért mindig találunk táncolni szerető fiatalt, meg aztán az iskolában is megalakítottuk a tánccsoportot, hogy a jövőben könnyebb legyen válogatni. A felnőtt csoportban nyolc párunk van, de csak hattal lépünk föl. — Igazatok volt — mondtam újvidéki kollégáimnak. Ibrf 9
