Új Szó, 1977. november (30. évfolyam, 302-331. szám)

1977-11-07 / 308. szám, hétfő

Sámán - szankvaltap nélkül

Juvan Sesztaiovnál Leningrádbain

Madár lakta Délen, fényes Duna partiári beszélgetünk néled,

nunt két fő testvérek, mint egymás mellett, nőtt nyírfák ha mesélnek.

Illyés Gyula állapította meg egy alkalommal: talán nincs a világon olyan nép, amely a miénkhez hasonló szerencsés helyzetben volna és a jelenl>en találkozhatna, beszélhetne őseivel, a mi esetünkben az obi-ugorokkal. Miért figyelemre méltó ez a megállapítás? Mire céloz nagy költőnk e vallomásában? Arra, hogy nyelvrokonaink, a keleti finnugor népek (különösképpen a vogulok, osztyákok, zűrjének) mai anyagi és szellemi kultúrájukban számos olyan elemet őriznek, amelyekben —csaknem teljesen konzerváltan — fennmaradtak és ma is élnek a magyarság őskorának emlékei is.

Őseinknek egyik kiváló követével volt szerencsém találkozni alig két he- te, Juvan Sesztalov szovjet-manysi (vogul) költővel, a hajdani sámáninas fiá- val. aki azáltal, hogy műveiben felidézi és megörökíti a vogulok népdalait, népmeséit, balladáit, ősi sámánénekeit, halottsiratóit és ráolvasásait, a magyar népi kultúra ősrégi kincseihez is hozzájuttat bennünket.

Sesztalov, bár csupán negyvenéves, a vogul nép legnagyobb költője, egy szersmind nemzetközi hírű író. Költeményeit és prózai műveit nemcsak kis népe ismeri, hanem úgyszólván az egész világ, hiszen a Szovjetunió népeinek nyelvén kívül magyarul, finnül, angolul, németül, franciául és számos más nyelven is olvashatók. Negyvenéves és könyvei negyven kiadást (az új kiadások is ideértendők) értek meg oroszul. Ami műveinek példányszámát Illeti, ezidáig csupán orosz nyelven hét millió példányban jelentek meg. (Meghatóan szép lírai hangvételű kisregénye, az Amikor a nap ringatott például másfél millió példányszámban látott napvilágot oroszul egyetlen kiadásban.) Manysi nyelven ezidáig több mint tizenkét ezer példányban adták ki különböző műfajú alkotásait. Sok ez vagy kevés? Magamnak eleinte úgy tetszett, kevés, de ha tekintetbe vesszük, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, a meny- sík lélekszáma 7500, a chantiké (osztyákok) pedig kb. 21000, sok. Annyi, mintha valamelyik csehszlovák író alkotása 19—20 millió összpéldányszám- ban jutott volna el az olvasókhoz.

Juvan Sesztalov Leningrádban él, ki- sebb-nagyobb megszakításokkal 1954 óta. Abban az évben, 17 éves fejjel odahagyta manysi földön az ősi szakmát, a halászatot, prémvadásza tot, szarvastenyésztést, és „szárnyas csónakon“ leereszkedett „magas északról“, a Szoszva folyó partjáról „észak fővárosába“, Leningrádba a tanárképző főiskolára. De nem lett pedagógus. Költő lett. Költői lelkületű, a rendkívül gazdag népművészetét féltve őrző és ma is tovább gyarapító kis manysi nemzet páratlan tehetségű első modern sámánja. Olyan sámán, aki szankvaltap, az öthúrú pengetés hangszer és csör*•* A manysi mitológia arany istennője

gődob nélkül mond népének szép és igaz varázsénekeket. Anélkül váltja meg a manysi kisember lelket, hogy Nagy Torum, a manysik pogány istenének csodatevéseiről és Jaksza, a legnagyobb sámán varázslatos álomlátásairól énekel neki. Mégis igazi sámán ő, a szó igazi varázslója. Más világba vezeti kis nemzetét, noha a mesék birodalmát sem veszi el tőle, más valósag

képét tárja eléje. Az egykori 50—60 esztendővel ezelőtt még szinte őstársadalmi lét helyett a civilizált emberhez méltó mát mutatja fel.

Egykor Nyikolaj Nyikityin író lakott ebben a Mohovaja utcai lakásban, ahol most Sesztalov él. Lilla Vlagyimirovna, a felesége, szőke orosz nő. Leningrádban ismerkedtek meg. „amikor fiatalok voltak“. Eredetileg könyvtáros, de már néhány éve nincs alkalmazásban — „gépírónő“, Sasztalov műveit másolgat- ja. Lányuk, a 16 éves Orine Sesztalov édesanyja nevét viseli, akit a költő még kilencéves korában elveszített. Orine egy keveset ért manysiul, a magyar nyelv iránt is érdeklődik. (Egyébként maga, Sesztalov is meg akarja tanulni a „legnagyobb rokon nyelvét“.) Vologya hallgatag, félrehúzódó szőke kamasz, 13 éves. A manysi nyelvhez nincs türelme.

Sesztalov Moszkvából érkezik haza. Irószövetségi tisztségéből kifolyólag járt a fővárosban. Régi barátként üdvözöljük egymást, holott még sohasem találkoztunk. Két közeli vérmérséklet ráérez egymásra ... Kis társalgóasztal- hoz ültet. Beszélgetünk. Oroszul — a

két nyelvrokon az anya nyel vén, sajnos, nem érti meg egymást. Előhúzom az Amikor a nap ringatott Moszkvában vásárolt példányát, hogy majd dedikál- tassam a szerzővel. Erie ő is könyvet rak az asztalkára. Először saját példa nyát az Amikor... magyar kiadásából és a szlovák kiadást, azután írásainak egy finn és egy orosz nyelvű kiadása kerül egymás mellé. A finn nyelvű könyv a Kék vándorútok es az Amikor a nap ringatott című kisregényeket tartalmazz^. Az orosz válogatás az imént említett két prózai művet és a hét énekből álló terjedelmes Nyelv[Hve- mát tartalmazza. Az orosz kiadás egyszerű, a finn színes fedőlapú. Talán mindkettő ugyanabban az évben (1976) jelent meg. A különbség csupán annyi, hogy a finn nyelvű könyvnek 60 már ka, az orosznak kb. 1 rui>ei 70 kopek az ára. — Drága nyugaton a kultúra — jegyzi meg Sesztalov — Könyvem négy példányáért egy ilyen kis (japán PEGA típusú) magnó kapható — emeli le a polcról a fekete 'kis masinát. Azután újabb verseinek és prózai alkotásainak orosz és manysi nyelvű kiadásai kerülnek az asztalra. Legújabb kisregénye, az 1976-ban megjelent Szornyi- naj*** titka; Mese kék napfélkor (1977); Átlépve évezredeken (1974); Szörny i naj földjén stb. Ez utóbbi két könyve publicisztikai írásainak gyűjte ménye — a szülőföldről, a manysi hazáról, emberről, szarvastenyésztőkről, vadászokról, tanítókról, tudósokról, a numysi és chanti faluról és önmagáról vall bennük a költő szenvedélyes hangú karcolatokban, riportokban, tárcák- • ban. Végül a Magyarországon kiadott Medveének című antológiát is kezében szorongatja Sesztalov; a vaskos kötet tudvalévőén a keleti finnugor nepek irodalmát mutatja be. Sesztalov nem minden büszkeség nélkül tartja három ujja közé csípve azt a harmincöt lapot, melyen versei sorakoznak: — A legtöbbet tőlem választották — mondja.

Minthogy harmadik felszólításra sem mozdulunk, a „boginya“ vagyis Lilla, a felesége átterel bennünket az ebédlőbe Bőségesen megterített asztal. Párolgó ételek, sok sok illat. Egyelőre csupán csábítanak, mert hiszen Sesztalov a verseit mondja nekem — anyanyelvén A hanglejtés, amellyel költeményeit mondja — ismerős, a ritmus — ismerős, a tűz — ismerős. Föl-alá jár a szobában úgy szaval, léptei együtt hul- lámzanak a ritmussal; hogy igazi költő igazi szenvedéllyel mondja verseit, azt nem csupán a versmondó extázis felé közelítő lelkiállapota jelzi... A vihar és A halászat című verseket mondja, majd a fuliánust.

Vacsora után ismét a kisasztalnál ülünk dolgozószobájában. A manysi földről, honfitársairól, életmódjukról, történelmükről, kultúrájukról vallatom ót. Sesztalov nagyszerű e!l>eszélő. Sze rét is és tud is beszélni. (Közös igyekezettel közben néhány hasonló hangzású szavunkat is felidézzük.) Majd feláll és előkeres egy régi kiadású könyvet. K. Noszilov orosz etnográfus A voguloknál című munkája. A kiadás éve: 1904. (Noszilov tíz évet töltött a manysik között.) Sesztalov villogó szemmel belelapoz a könyvbe és olvas: ,,Vajon honnét került ide ez a nemzet? Nyilvánvaló, hogy a népvándorlás szele űzte ide, e kietlen tajgai tájra. Külsőjük elárulja, hogy a múltban keveredtek a mongol törzsekkel. A fekete, göndör haj, a parázsló fekete szem, a római profilú arc, a vékony hosszú orr, a nyílt és bátor tekintet azt sugallja, hogy a vogulok más nap alatt születtek, egészen más világból, vala- honnét délről szakadtak ide...“ A leírás magára Sesztalovra is jól illik. Ebben tehát nem tévedett Noszilov. De nézzük mit ír tovább: „Valamikor büszke nemzet lehetett a vogul, az Uraiban bányászott vasérccel és ezüsttel kereskedett, de fokozatosan teljesen lehanyatlott. A huszadik század elejére egészen elfeledte nemzeti múltját, visszafejlődött. és szétszóródva a tajgában annyira elszigetelődött, hogy többé már aligha jelenik meg a történelem színpadán.“

— A történelem rácáfolt arra, amit ez az ember, az úri Oroszország történeti udósa jövendölt — mondja Sesztalov. — Az Októberi Forradalom törté nelmi ténye megakadályozta, hogy beteljesedjék — ránk nézve végzetes — jóslata. A forradalom másfelé fordította a történelem kerekét és elhajtva a sötét fellegeket, lehetővé tette, hogy ismét felragyoghasson a manysik feje fölött a nap, és újra megjelenhessenek a világ színpadán.

A manysik bölcsője az Ural. Jelenlegi lakóhelye a Chanti Manysi Nemzetiségi Körzet, (Melynek Chantimanyszijsz a közigazgatási központja), pontosabban a Szoszva, Ob és Kanda folyók által határolt szibériai földterület. Maga Sesztalov Komradka falucskában született, a civilizálódás időközben eltörölte a föld színéről. Évenként néhányszor VanzeturbS jár „haza“, abba a faluba, ahol édesapja él.

A parányi manysi nemzet nagy költősámánt adott a világnak. Juvan Sesztalov alkot. Ojabb és újabb sodróerejű művek születnek varázserejű tollán.

KÖVESD! JÁNOS

Sokféle gyümölccsel kínált jereváni lakásában Szejran Hatlamadzsjan. Amikor leültünk, mézédes szőlőt, őszibarackot és fügét hozott nagy tányérokban. Aztán rövidesen túljutottunk a honnan jöttünk, merre jártunk szokványain, és a fiatal festőművész egy évtized alkotó munkájának gyümölcseit mutatta meg: festményeket, grafikákat, skicceket.

Az egyik legismertebb mai örmény festő, mindössze ennyit tudtam róla, s így csak az első benyomások alapján indulhattam el emberi és művészi világában.

— Nekem Szájrám volt a mesterem. Csodáltam színeit, alakjait, utolérhetetlen tehetségét. Tartottam is tőle. Sokáia nem mertem megmutatni rajzaimat, próbálkozásaimat, hiszen hol vannak azok Szájránétól. De ki kellett törnöm, hiszen nemcsak önmagam gyönyörőségére festettem meg rajzoltam. A jereváni művelődési otthonban mutatkoztam be, aztán az Ifjúsági Képtár, majd Tbiliszi és Moszkva következett. Az eddigi legnagyobb siker? Néhány alkotásom ott található a Modern Örmény Képzőművészet Képtárában.

Sokasodnak a képek a műteremnek átalakított szobában. Az alkotások tartalmi gazdagsága és formai sokszínűsége, úgy is mondhatnám modernsége lep meg. Jereváni utcarészletei, például realista fogantatásúak, Leányportnéin már az expresszionista jegyek is kimutathatók. Legendáit ábrázoló festményei az alakok nagyításával, kicsinyítésével, torzításokkal tűnnek ki, számos festménye pedig szinte csak színhatásokra épül és szürrealista elemeket sem nélkülöz.

— Társaimhoz hasonlóan én is azt vallom, hogy a különböző tartalmat adekvát, tehát más-más formában lehet csupán kifejezni. Én azt hiszem, Andrzej Wajdának nagyon igaza volt, amikor azt mondta, hogy napjaink művészetében egyáltalán nem az a lényeg, a művész hogyan mond el,

HIDAKAT ÉPÍTENI

JEREVÁN — TÁVOL ÉS KÖZEL

ábrázol valamit, hanem az, hogy van-e mondanivalója, s mit akar közölni velük.

Igen ám, vetem közbe, de a tárlatok látogatói gyakran rásütik a mai festményekre, hogy érthetetlen.

Indulatosan csattan a válasz.

— Nincs érthetetlen művészet, csak jó és rossz. Pontosabban művészet van, és gyenge, sikertelen alkotások. A szépirodalomhoz, ugye, először az ábécét kell megtanulni, aztán a műfajokról, a szerzőről, a korról, a megjelenítés eszközeiről illik minél többet tudni, mert csak így élvezhető a mű. A képzőművészetnek is van ábécéje, jelrendszere, eszköztára. Érzelmileg is azonosulni kell a szerzővel. Mert lehet-e szavakkal pontosan meghatározni például a szerelmet, az örömöt, a bánatot? Ha pedig erről rajzolok vagy festek, akkor ezt nem érteni kell, hanem érezni. Persze, mindez nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen. Én azt hiszem nekünk, művészeknek mindig hidakat kell építenünk szívünktől, gondolatainktól a közönség érzelméig, értelméig. Hogy találkozzunk, többek, nagyobbak legyünk. Ök is, mi is.

Aztán az örmény legendákról beszélünk. A festményein látható sárkányról, más szörnyetegekről és az eltiport, de újra meg újra fölegyenesedő mesebeli hősről.

— Nem is legenda ez, hanem valóság. Az örmény nemzet nagyon, nagyon sokat szenvedett. Törökök és mások puszítottak erre, ki tudja hányszor. 1913-ban néhány hét alatt másfél millió örményt gyilkoltak le, csecsemőket is. Ki akartak minket irtani a törökök. Megfogyatkozva, de itt vagyunk. Az örményeknek a kultúra az életet, a menekvést jelentette. Volt ugye a Matenadaranban. Ott olyan írásos emlékek vannak, amelyeket, névtelen hősök őriztek meg. Amikor menekülni kellett, mindent hátrahagytak, ételt, italt is, de ezeket a könyveket magukkal vitték, jobban őrizték, mint szemük fényét. Így nézze festményeimet.

Elcsendesedik, aztán a kis nemzetek lehetőségeiről beszél. Világhírű örmény művészeket, tudósokat, sportolókat sorol föl. Lám, a kis nemzetek fiai is milyen nagyok lehetnek, ha akarnak, s megfelelő feltételeik is vannak, tudományban, művészetben, sportban és más területen.

— Ne vegye elfogultságnak, de szerintem az örmények akik a szenvedés minden poklát megjárták, talán 3 legjobban tudják, mit jelent az szabadon, békében élni. Ezt hozta meg nekünk Október, s a szovjethatalom.

— Nem vagyok a nagy szavak embere, így nehéz érzékeltetnem azt az élményt, amelyben Moszkvában volt részem. A már említett legendákat és a jereváni utcarészleteket ábrázoló festményeket állítottam ki. Távoli témák, talán idegenek is. Közeliek, sőt azonosak, mondták orosz meg más nemzetiségű festők és tárlatlátogatók. Egyeznek érzelmeink és gondolataink. Tudja, ekkor éreztem át a legmélyebben, hogy örmény vagyok és szovjet állampolgár.

Végig kísér az otthonában. Ezen a lakótelepen nagyon sok művész lakik. Három éve itt még parlagon heverő föld volt. Ma ötezer ember korszerű otthona, parkokkal, játszóterekkel, medencével és szökőkutakkal.

Bejön a szobába a felesége is, aki tanárnő. Ételekkel-italokkal rakja tele az asztalt, s ötéves gyermekéről,

Ottarról beszél, akinek rövidesen kistestvére lesz.

Késő este van, amikor búcsúzko- dom. A festő elkísér a Lenin-térre, ahol a fényhatásokkal díszített, s a zene ritmusára változó intenzitású szökőkút-rendszernél állunk meg. Fiatalok, idősebbek, hazaiak és turisták hallgatják a beat-muzsikát és szomorú, szívbe markoló örmény népdalokat.

— Ezt a pillanatot kellene egyszer megragadni. Nézze ezeket a fiatalokat, ezt a légkört, ezt a csodás látványt. Ezt fogom megfesteni. Az lesz a címe, hogy a boldogság pillanatai.

Kemény kézfogással búcsúzik, s én úgy érzem, hogy nem ma Ismertem mog őt, hanem régen, nagyon régen barátok vagyunk. SZILVÄSSY JÖZSEF