Új Szó, 1977. november (30. évfolyam, 302-331. szám)
1977-11-04 / 305. szám, péntek
OKTÓBERIG fi A Az emberiség történetében vannak események, amelyeknek jelentőségét a legjobb bíró, az idő igazolja. Századunkban ilyen volt az 1917. évi oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amely lerakta a kizsákmányolástól és elnyomástól, nyomortól és jogfosztott- ságtól mentes társadalom alapjait. Immár hat évtizede valóság ez a társadalom. A szovjet nép építette fel, amelynek tapasztalata — mint általában az úttörőké — felbecsülhetetlen értékű. Világszerte sokan — szocialista és fejlődő államok egyaránt — veszik igénybe ezt a tapasztalatot. Tanulmányozzák a nyugati történészek is, de közülük egyesek merőben más célból, hogy diszkreditálják a dolgozók első államának vívmányait, hogy meghamisítsák az Októberi Forradalom jellegét és értelmét. Nem véletlen „véletlenek” Alekszandr Kerenszkij, az Ideiglenes kormány egykori vezetője 1927-ben az emigrációban közzétette az 1917-es októberi eseményekkel foglalkozó emlékiratait. Címe — jellemző módon — ez volt: A katasztrófa. Akkoriban Nyugaton nemigen akadt olyan ideológus, aki eredményesen tudta volna felvenni a harcot az Októberi Forradalom eszméivel. Az eszmei párharcban a különféle emigránsok jártak élen, köztük a megdöntött ideiglenes kormány miniszterelnöke. Számukra valóban katasztrófa volt a szocialista forradalom. Értékeléseiket, amelyekben bőven akadnak merő koholmáhyok is, nehezen nevezhetjük a szó elfogadott értelmében vett koncepciónak. Azóta sok esztendő telt el, ám a nyugati „szovjetológusok“ még ma is szívesen folyamodnak ezekhez a forrásokhoz, ha a Szovjetunió történetéről írnak. Egyik alaptételük így hangzik: az 1917-es októberi események „véletlenszerűek“, „nem törvényszerűek“ voltak. Ezt Oroszország fejlődési útjának kizárólagosságával, Oroszország gazdasági elmaradottságával indokolják. Mi ezzel szemben az igazság? Már Marx és Engels leszögezte, hogy maga a kapitalizmus fejlődése hozza létre a szocialista fordulathoz szükséges gazdasági és politikai előfeltételeket. Megvoltak-e ezek Oroszországban? Igen. Oroszország ugyan később lépett a kapitalista fejlődés útjára, mint sok nyugat-európai ország és az Egyesült Államok, de elég gyorsan haladt rajta előre. Az ipari fejlődés növekedésének ütemét tekintve századunk elején még meg is előzte a világ legnagyobb hatalmait. Míg például az 1909—1913. években a vasgyártás az Egyesült Államokban 20 százalékkal, Németországban 50 százalékkal emelkedett, addig Oroszországban 64 százalékkal. Ugyanakkor Németország 50 százalékkal, Oroszország pedig 82 százalékkal növelte az acélgyártást. Oroszország, amely egészében véve agrárország maradt, az első világháború előtt az ipari termelés színvonalát tekintve, az ötödik helyet foglalta el az Egyesült Államok, Anglia, Németország és Franciaország mögött. A munkás- osztály koncentráltságának fokát tekintve pedig még felül is múlta azokat. 1915-ben az orosz munkások 60 százalékát nagyüzemekben foglalkoztatták. Azokban az években Oroszországban minden nagyüzemre átlagban 1400 ember jutott, míg az Egyesült Államokban 1100, Németországban 900. Ennek óriási politikai jelentősége volt: a dolgozók szervezett erővé válásához a nagyüzemekben jobbak voltak a feltételek, mint bárhol, a proletariátus itt gyorsabban kapcsolódott bele a forradalmi harcba. Nem véletlen, hogy a nagyüzemek és gyárak lettek a sztrájkok és munka- beszüntetések központjai. Láthatjuk tehát, hogy Oroszország történelmi fejlődése nem volt „kizárólagos“; ugyanakkor persze megvoltak a maga sajátosságai is. Elsősorban: a magas fejlettségi szinten levő monopoltőke a gazdaságban és a politikai rendszerben ösz- szefonódott az igen erős jobbágytartó hagyományokkal Ez eredményezte a munkások különösen kegyetlen kizsákmányolását, a parasztság roppant nyomorát, a nem orosz nemzetiségek durva elnyomását. A kapitalisták és nagybirtokosok igáját fokozta az érdekeiket védő cári önkényuralom. A cári államrendszer, hadsereg, rendőrség, bíróság kíméletlenül elfojtott minden haladó megnyilvánulást. A néptömegek helyzete elviselhetetlenné vált, az osztályellentmondások különösen kiéleződtek. 1912—1914 között Oroszországban több mint 6 millió ipari munkás sztrájkolt, s'a XX. század elején egyetlen kapitalista országban sem öltött olyan méreteket a legszegényebb paraszti rétegek földért vívott harca, mint éppen Oroszországban. Még egy igen fontos körülmény: a dolgozók tömeges megmozdulásai sem ösztönös fellépések voltak; ezeket a lenini párt irányította, amely rendkívül nagy tekintélynek és bizalomnak örvendett a munkások, a nép körében. Az ellentmondásokat a végsőkig élezte az első világháború, amely teljes gazdasági ösz- szeomlást, éhínséget, még kíméletlenebb ’ kizsákmányolást hozott. 1917 elejére megérlelődött az országos méretű válság, amely a februári polgári demokratikus forradalomhoz vezetett el. Az önkényuralom megbukott. A hatalomra jutott burzsoá ideiglenes kormánynak azonban nem állt szándékában, hogy kielégítse a néptömegek szükségleteit: a parasztok nem kaptak földet, a munkásokat továbbra is kegyetlenül kizsákmányolták. Az ideiglenes kormány a nagyburzsoázia érdekeinek rendelte alá belpolitikáját, külpolitikája pedig vajmi kevéssé tért el a cárizmusétól: a háború folytatódott. A nép létérdekei szükségessé tették a forradalom második szakaszát, a szocialista forradalmat. És a bolsevikok pártja, élén Leninnel, újból magával ragadta a dolgozókat. A februári forradalomhoz hasonlóan most is a bolsevikok irányították az eseményeket. Az ideiglenes kormány sikertelen kísérleteket tett a hatalom megszilárdítására. A burzsoázia elleni harc mind nagyobb méreteket öltött. 1917 októberére, Lenin szavaival élve, Oroszország már a szocialista forradalommal volt „terhes“. S a szocialista forradalom végbe is ment. A „véletlen forradalom“ gondolatát persze egyáltalán nem véletlenül karolják fel a burzsoá ideológusok. Hiszen a szocialista forradalom törvényszerűségének elismerése egyértelmű lenne annak elismerésével, hogy a kapitalizmus összeomlása, a szocialista társadalom győzelme elkerülhetetlen. Ugyanakkor a „véletlenszerűség“ elméletét kivetítik a jelenkori forradalmi-demokratikus mozgalomra is, igyekeznek azt nem törvényszerű folyamatnak beállítani. Összeesküvés vagy népi forradalom? Egyes nyugati történészek munkáiban találkozhatunk a következő állítással: Oroszországban nem volt semmiféle forradalom, csupán egy maroknyi elszánt ember „konspirativ összeesküvéséről “ beszél hetünk, akik 1917 októberében Lenin vezetésével megragadták a hatalmat és rákényszerítették akaratukat az országra. Az ilyen állítások kiagyalói aligha ismerik Leninnek a forradalomról és a „konspirativ összeesküvésekről“ vallott nézeteit. Lenin egyik munkájában még 1897-ben hangsúlyozta a szűk körű összeesküvés és a népi felkelés, a felső körökben végbemenő fordulat és a tömegek forradalmának különbségét. „A szociáldemokraták ... nem hisznek az összeesküvésekben; úgy vélik, hogy az összeesküvések ideje régen elmúlt, s hogy a politikai harc összeesküvésre való korlátozása egyrészt azt jelenti, hogy módfelett leszűkítik a politikai harcot, másrészt pedig azt, hogy a legalkalmatlanabb harci módszereket választják.“ (V. I. Lenin Összes Művei, 2. köt. 432 old.) Lenin 1918-ban újból visszatér ehhez a gondolathoz. Október tapasztalatát általánosítva azt írja, hogy . .a forradalmakat nem lehet sem rendelés re, sem megegyezés alapjan csinálni, a forradalmak akkor törnek ki, amikor tízmilliók eljutnak arra a következtetésre, h°gy így élni tovább nem lehet!“ (V. I. Lenin Összes Művei, 36. köt., 435. old.J Meggyőző következetesség. A nép, és csakis a nép csinálja a történelmet. Ebből indult ki Lenin, minden tevékenységében. Az általa megteremtett párt mindig a dolgozók széles tömegeire támaszkodott. A párt kitartó szervező és politikai munkát végzett, kivívta a nép bizalmát és rohamra vezette a népet az idejétmúlt, kizsákmányoló rendszer ellen. Egyetlen forradalom sem hasonlítható az októberihez, sem mélységét, sem méreteit, sem a mozgalomba bevont tömegek létszámát tekintve. Csupán Petro- grádban legalább 300 000 fel- fegyverzett munkás, katona és matróz állt a kommunisták oldalán az októberi forradalom küszöbén. A balti flotta teljes egészében bolsevik volt. Az egész szegényparasztság (a falusi lakosság 65 százaléka) a lenini pártot követte, mert tudta, hogy földet fog kapni. Ugyanezen oknál fogva a proletariátus mellett volt a hadsereg is. A dolgozók közvetlen forradalmi szervezetei, a szovjetek együttvéve Oroszország lakossága csaknem kilenctized részének érdekeit fejezték ki. Külön kell szólnunk a proletariátus szerepéről. A lenini párt nagy létszámú, jól szervezett és politikailag érett munkásosztályra támaszkodott, amelynek nagy befolyása és tekintélye volt. A munkásosztály volt a forradalom fő és vezető ereje. A lenini párt gerincét (60 százalékát) munkások alkották. A proletariátus legjobb erőiből, főleg a vasasokból került ki a forradalom fegyveres élcsapata: A Vörös Gárda. Ennek osztagai csupán a központi ipari övezetben 65 városban és településen tevékenykedtek. A Vörös Gárdának 1917 őszére már több mint 200 ezer tagja volt. Minden tudományban egyetlen megbízható út vezet az igazsághoz: az, amely a tényekből indul ki. A „szovjetológusok“, mint ahogy meggyőződtünk róla, más utat választanak. Az ő koncepcióikat azonban a történelem, a jelenkori valóság cáfolja. (APNj A plzeiii Škoda Művek dolgozói a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére vállalták, hogy a szovjet megrendelésre készülő hatvan 62 E típusú villanymozdonyból 45-öt még az idén leszállítanak. Képünkön: Karel Cervenka, Karel Nemec és Jan Matoušek a befejező munkálatokat végzik az egyik villanymozdonyon. (Felv.: J. Vlach — CSTK) Lenin élei- és munRolérsa N. K. Krupszkaja forradalmi tevékenysége Lenin legközelebbi munkatársaihoz tartozott felesége, Na- gyezsda Konsztantyinova Krupszkaja. Pétervárott ismerkedett meg V. I. Leninnel 1894- ben. N. K. Krupszkaja Pétervár- ról származott. Lenin abban az időben munkásköröket vezetett a Névai kapu negyedben, N. K. Krupszkaja ugyanott már négy éve az esti vasárnapi iskolában munkásokat tanított. 1895-ben tagja lett a Lenin által szervezett Harci Szövetség a Munkás- osztály Felszabadítására nevű szervezetnek. után segített Leninnek megszervezni a zimmerwaldí és a kienthali konferenciákat, amelyek tulajdonképpen előkészítői voltak a Lenin által alapított Kommunista Internacionálénak. 1915 márciusában személyesen vett részt a nők nemzetközi konferenciáján Genfben. A háború kérdésében a bolsevikok eszméiért szállt síkra. Krupszkaja komoly figyelmet szentelt eredeti hivatásának, a pedagógiai tevékenységnek. 1915-ben készült el a „Közoktatás és demokrácia“ című műKrupszkaja a Vörös Csillag gőzhajó agitációs brigádjával egy népgyűlés szónokaként (Archív-felvétel) 1898 júliusában Susenszkoje faluban Lenin házasságot kötött Krupszkajával. Susenszko- jéból Lenin és Krupszkaja számos elvtárssal levelezett és találkozott, akik szintén Szibériában voltak számkivetésben. A száműzetésben segített Leninnek kézzel átírni „A kapitaliz\- tnus fejlődése Oroszországban“ című munkáját, amelyet Lenin Susenszkojéban fejezett be. 1900 februárjában Krupszkaja Leninnel együtt htigyta el Su- senszkojét. Még egy év büntetése volt hátra ekkor, melyet azután Újában töltött le. Ufá- ban nyomban kapcsolatba lépett a munkásokkal. Megismertette őket Lenin tervével, az „Iszkra“ szociáldemokrata lap kiadásával; úgy tervezték, hogy külföldön jelentetik meg. 1901 április közepén Krupszkaja Prágán át Münchenbe utazott Lenin után, ahol az „Iszkra4 szerkesztőségének titkárnője lett. Prágában Krupszkaja Lenint Modráček néven kereste, mert azt gondolta, hogy ezen a néven él Prágában. Lenin ugyanis František Modráček közvetítésével küldte feleségének a könyveket és a leveleket Prágából Ufába. Az 1905 ös forradalmi események, melyek elárasztották Oroszországot, lehetővé tették Leninnek és Krupszkajának, hogy ősszel — immár Svájcból — visszatérjenek hazájukba. Megérkezésük után Krupszkaja felkereste egykori forradalmi tevékenységének színhelyét, s örömmel állapította meg, hogy volt tanítványai közül politikailag sokan továbbfejlődtek, és aktív forradalmárokká, bolsevikokká váltak. Az első világháború kitörése ve. Lenin nagy jelentőséget tulajdonított e műnek. Krupszkaja már a múlt század 90-es éveiben sok időt áldozott a nevelés- és művelődés ügyének. Az emigrációban megismerkedett az európai államok oktatásügyi helyzetével. A legális orosz pedagógiai lapokban közölték cikkeit, amelyekben szembeállította az állami iskolák értelmetlen dresszúráját a jövő szabad iskolájával. Az izgalmas hírek a cári ön- kényuralom készülő megdöntés séről Lenint és Krupszkaját a semleges Svájcb.an érték. Pé- tervárra érkezése után Krupsz- kaja nyomban munkához látott a néptömegek körében. A mun- kásifjak és a nők között dolgozott, bolsevik szellemet terjesztett soraikban. Részt vett a bolsevik párt VI. kongresszusán, amely határozatot hozott a burzsoázia diktatúrájának felszámolásáért indított harcról. A felkelés napjaiban Krupszkaja a néptömegek között van, mozgósítja őket az Ideiglenes Kormány megdöntésére és a proletárdiktatúra megteremi '.éré. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a közoktatásügyi népbiztosság tagja, ill. 1921-től népbiztoshelyettes lett. 1924-től a kommunista párt Központi Ellenőrző Bizottságának, majd 1927-től Központi Bizottságának volt a tagja. 1939 februárjában írta utolsó levelét egy iskola tanulóinak címezve. A gyerekek egyebek közt azt kérdezték, hogy melyik dalt kedveli a legjobban? „Az én legkedvesebb dalom az Internacionále" — válaszolta Krupszkaja. RÓJÁK ZSUZSANNA
