Új Szó, 1977. november (30. évfolyam, 302-331. szám)
1977-11-28 / 329. szám, hétfő
A férjem — ;gy elég kínos míf>?yarázkodás után — tegnap este elutazott. Kö>.ötem vele, hogy én még nem megyek vissza a városba, legalább egy hétre egyedül akarok maradni itt a villában, hogy elgondolkodjam életemről, és hogy megtaláljam önmagamat, ü erre azt felelte, hogy ez a magakeresés afféle rossz regénybe illő közhely; de még hagyján, ha egy szép húszéves lány emlegeti; én viszont negyven vagyok és családanya, én voltaképp mit akarok megtalálni? Megvallom, a lelkem mélyén szinte igazat is adtam neki. Igen, a magakeresés tényleg közhely. Nem furcsa, hogy egy Most már nem félek. A magány benépesült. Az imént még nem volt más, csak a nap és u csend, és mintha magam is lélektelen tárgy lettem volna, mint körülöttem a többi. Most ketten vagyunk; és rögtön, mintegy varázsütésre, kialakult egy szituáció. Arra gondolok, hogy nekem éppen egy szituációra, bármilyen szituációra van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam önmagamat. Végül is mit csinálnak a regényírók? Teremtenek egy szituációt, amelyben egy vagy több szereplő megnyilatkozik, azaz — rálel saját énjére. Az a szituáció, amelyben én húsz év óta vagyok, a férjemmel és a gyerekeimmel, már terméketaztán elmegyek, nem eresztem ki. Kegyetlen, elszánt, izgatott vagyok. Sok év óta most érzem először, hogy aktívan és szívesen élek. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, már fent is vagyok a szobámban. Micsoda meglepetés! Ott áll, kinyitva, a teli bőrönd. Kiment a fejemből, hogy becsomagoltam tegnap este, amikor még úgy volt, hogy én is elutazom. Elég ez a kis feledékenység, és máris lehervadtam. Mert rádöbbentett, hogy az én voltaképpeni, megmásíthatatlan „szituációm“ a polgári családanyáé, aki szépen visszautazik a városba, ahol a férje és a gyerekei várják. Lényegében csakugyan magamra találtam, Alberto Moravia* RR f g! onmagat idő óta nagyon szenvedek ugyan, mégsem vagyok képes valami eredetibb megfogalmazást találni? De a kínlódásom egyik oka talán éppen ez a kifejezés-képtelenség. így hát most egyedül vagyok, valóban egyedül. A bejárónő is csak két órára jön majd reggelenként, hogy kitakarítson. Vásárolni a szomszéd városkában fogok; aztán megfőzök, eszem, elmosogatok, mindent teljesen egyedül. És aztán? A fennmaradó időt azzal töltöm — no tessék, ismét itt a közhely —, hogy igyekszem önmagamra találni. A nappaliban ülök, kezemben a könyv. A napfény beárad a nagy üvegajtón, árnyék-kereszteket vetít a falra, a díványra, a padlóra — akár a börtönrács. Túlságosan derűs, kellemes, enyhe ez a szeptember végi nap. Lágysága valahogy valószerűtlenséget sugall, s gondolom, ez nem a legkedvezőbb légkör önmagunk megtalálásához. A nagy, üveges ajtó felé nézek: látom, hogy a fa ágait, leveleit ingatja a szél, de nem hallok semmi neszt. Egyszer csak rádöbbenek, milyen teljes, milyen különös csend van. Szinte éjszakai csend, mintha minden élet megszűnt volna. És arra kell gondolnom, hogy a napnak ez a szelíd fénye már-már kísérteties; pedig ezt általában a holdéról szoktuk mondani. Igen, a nap lágy, aranyos ragyogása egy-egy holdtölte lágy, ezüstös ragyogására emlékeztet. Mintha valakitől pzt hallottam volna, hogy a régi népek hite szerint a kísértetjárás órája dél. Most meg sem lepődnék, ha az a napsugár, amely puha fény-fátyolként omlik el ott a fotelon, lassan-lassan emberi alakot öltene. Mint emberi lény ülne velem szemben, és a világ legtermészetesebb hangján beszélgetnénk. Egyszerre azon kapom magam, hogy félek. Nem is annyira az üres villa csendjétől, inkább a bennem levő csendtől és ürességtől. Az ám. így fogok én magamra találni? Fölkelek, odamegyek az üvegajtóhoz, kinyitom, kilépek a kertbe. A gondosan ápolt pázsitra szakadatlan hull a permet a körbe-körbe forgó esőztetőkből. A gyepen itt is, ott is, apró virágokkal telehintett, sűrű, nagy bokrok fehérlenek. Aztán — esett — mintha egy olló éles csettenése törné meg a csendet. Az egyik bokor kiálló ága a földre esik. És most meglátom, deréktól felfelé, azt a csupasz karú, trikós férfit, aki engem néz. Közelebb megyek. Egy fiú áll ott, az arca rózsás, alacsony homloka sötéten árnyékolja mélytüzű, csaknem lázas tekintetű kék sí°ínét. Megszólítom: — Hát te ki vagy? — A kertész. — Hogyhogy most látlak itt először? — Nyáron korábban szoktam jönni, olyankor még alszanak. * A világhírű olasz író hetvenéves. len, és nem ad lehetőséget arra, hogy bármi módon megnyi- latkozhassam. Ez itt most új szituáció: én, egyedül; egy fiatal kertész; egy kihalt, őszi villa. Rajta, bátorság, használjuk ki a helyzetet: lássuk, mi lakik bennnem, ki is vagyok valójában? Persze, könnyű ezt mondani. Ahogy a fiúra nézek, teljes űr támad a fejemben, csak annyit tudok kérdezni tőle: — Hogy hívják ezt a bokrot? Csak néz rám, nem szól semmit. Ingerültem kérdezem újra: — Mi a neve ennek a növénynek itt? — Nem tudom. — Hát nem kertész vagy? — De igen, kertész vagyok. — És nem tudod a növények nevét. — Én a bokrokat nyesni szoktam. A többi nem az én dolgom. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Hirtelenében nem tudok mit mondani. Búcsút intek, hátat fordítok neki, és bemegyek a villába. íme, újra az a kísérteties holdtölte-hangulat, a lágyan ragyogó napfény, amely árnyék-kereszteket rajzol a falra és a pamlagra. Pánikba esem: az nem lehet, hogy most visszaüljek a díványra, abba a fényességbe. Mindenáron meg kell találnom a módját, hogy a zárlat feloldódjék, a szituáció ismét mozgásba lendüljön. Azt mondom magamban: ,,A fiú és én: most pedig pontosan azt fogom tenni, ami legelőször eszembe jut.“ Az első dolog, ami eszembe jut, olyan rémes, hogy a lélegzetem is eláll tőle. Tudni kell, hogy van a villában egy nagyon sötét pinceodú, ahová csak az alagsorból — ahol a központi fűtés kazánja van — lehet bejutni egy vastag ajtón keresztül. Mármost, amire először gondoltam, az se több, se kevesebb, mint ez: lecsalogatom a fiút abba a pincébe, kétszeresen is rázárom az ajtót, aztán, mintha mi sem történt volna, visszamegyek a városba. A villa magányosan áll a nagy kert közepén. A nyaralók már hazautaztak. A többi villát mind lezárták, hiszen ősz van. így a fiú nem tud segítséget hívni. Kiabálhat, ordítozhat, hiába. És végül ott pusztul el a sötétben, étlen-szomjan, halálos rémületben. Hát ez az, ami elsőnek jutott eszembe. De szavamat adtam magamnak; így hát, ha elborzadva is saját kegyetlenségemtől és gonoszságomtól, neki kell vágnom. Lassú, nyugodt léptekkel megyek vissza a kertbe. A fiú még ott áll, deréktól eltakarja a bokor, amelyet éppen nyes. Odaszólok neki: — Van itt egy nehéz bőrönd, le kéne vinni a pincébe. Megtennéd? — Szívesen — Akkor két perc múlva gyere. Én addig lezárom. Besietek a házba. Telerakok majd egy bőröndöt valamilyen nehéz holmival, például könyvekkel, hogy az ürügy elfogadható legyen. És ha majd becsuktam a fiút a pincébe, kedélyesen elbeszélgetek vele, persze az ajtón keresztül. De s rájöttem, hogy pontosan az vagyok, aki vagyok. Ha nem így volna, bele kellene törődnöm ok nélkül gyilkoló, szadista mivoltomba. Akkor már inkább tekintsük úgy ezt a hirtelen kegyetlenség-rohamot, mint ami fonákjáról bizonyítja, hogy alapjában véve ártalmatlan vagyok és normális. Lezárom a bőröndöt, és indulok, hogy kitegyem az ajtó elé, amely ekkor, nagyon lassan, tétován, kinyílik. A fiú áll a küszöbön. Sóhajtva nekifohászkodom: — Meggondoltam magam. Elutazom. Légy szíves, vidd le a bőröndöt a kocsihoz. Csak áll, lecsüngő karral, és néz. Aztán megszólal: — Kár. — Kár? Micsoda? — Kár, hogy elmegy. Pedig milyen szép asszony! Jól megnézem magamnak. Rózsás arcát bíbor vörösség önti el; alacsony homloka mintha rejtegetné az alóla tüzelő sanda tekintetet. Nevet- hetnékem támad. Ügy látszik, hogy a fiú, ellentétben velem, könnyedén magára talált ebben a kényes szituációban: úrnő és szolga kettesben, egy magányosan álló villa falai között. Gúnyosan jegyzem meg: — Kár, hogy elutazom, hisz egy ilyen szép asszonnyal, mint én, már lehetne valamit kezdeni, ugye?. Ha csúnya volnék, nem lenne kár. Igaz? Brutálisan őszinte mosollyal helyesel: — Igaz. — Sajnálom, de minden jó játék rövid ideig tart. Fogd a bőröndöt, menjünk. Nem mozdul, egy szót se szól. Aztán egyszerűen letegez: — Nem, azért sem utazol el, itt maradsz.-s Tudod mit, fogd azt a bőröndöt, és ne szamárkodj. — Feküdj az ágyra. A szívem hangosan kalapál. Ügy teszek, mintha az ágy felé mennék; ő utánam ellép az ajtóból; ekkor kifelé iszkolok. Útközben elkap; birkózunk; ahelyett, hogy lefogni próbálna, inkább magát a dulakodást élvezi, megszorítja a mellemet; sikerül egérutat nyernem, kifutok az ajtón, ő a nyomomban. A keskeny csigalépcső egyenesen az alagsorba visz. Hanyatt- homlok kerengek lefelé a meredek lépcsőn. Már itt is van az alacsony, csupasz föld alatti helyiség, egyik sarkában a szürke vashenger, a kazán. És mellette a pinceajtó. A ferdén vágott ablakból napsugár vetül a földre. Kinyitom a pinceajtót, belépek, ráfordítom a kulcsot, s a sötétben lihegve nekidőlök a falnak. Aztán a fiú hangját hallom: — Gyere ki! Én úgyis itt várok, ha kell, akár holnapig. — A helyedben én inkább azon gondolkoznék, mit mondok majd a rendőrségen, ha letartóztatnak. — Hát mit mondanék? Azt mondom, hogy egyszer csak itt találtam magam. — Megtaláltam magam. Várok egy kicsit, míg libegősem csillapul; aztán sértődött, gőgös és csábító arckifejezést öltök, kinyújtom a kezem és elfordítom a kulcsot. MERLE MÁRIA fordítása ZUZANA MINÁČOVA felvétele RÁCZ OLIVÉR ÚTI JEGYZETEK Copo ď Istria Kihalt kastély volt, vén falak tátongó ablakok, a málló címerpajzs alatt '■ harsonás angyalok. A toronyban szél szöszmötölt; megkondult egy harang, s az ablakon kikönyökölt egy úrhatnám galamb. Birtokba vette hegyesen az egész palotát, s átzengtek a vak termeken a nyári harsonák. Valóban, csodás — egészen ferde, morajlott a szájtátó, kandi nép s felbámult a toronyra körbe-körbe, amíg belekábult. Különös, furcsa — s nem is valami szép; a tengelye mindnek görbe, görbe, mondta a torony merengve, miközben lebámuU. SZI7ÁSI FERENC Keret nélkül a varjú anyám rojtos kendője vonaglik a barázdában a károgás eke vas a felrepült dió szárnya erdő evez u megmaradásig MIHAI BENIUC* CSILLAG-UTUNK Hazámra hó hull, gyér hajamra dér, beföd a bolyhos hermelinpalást — s ha megszenvedtem is hitem, azért hiszem a mély gyökérzet igazát. Fenyötobozból, bükkmakkból fakadt, a földbe vájta rostos ujjait s úgy szöktetett föl büszke sudarat, mely erejét csodálni megtanít. Most ott lapul a hó alatt a rögbe ősszel vetett mag — felséges titok. Nem vágyunk az elégnél soha többre, de tudjuk: népünk él és élni fog, jégkorszakok jöhetnek, űrbe tárult csilíag-utunk szüntelenül tovább fut. VERESS ZOLTÁN fordítása Hetven évvel ezelőtt született Mihai Beniuc, román költő. U 1977. XI. 28.
