Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)

1977-10-24 / 294. szám, hétfő

E

gyszerű szél fújt. Parasztruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik... A fecskék ilyenkor magasra szálltak. aztán eltűntek, és visszajöttek csillaggal a csőrükben így lett a ragyogós est.

Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlu- csák Máriát, aki folyton nevetgélt. Körülötte két-három becsippentett ember volt a nászkíséret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át púpos mes: terének: — Mivel csak egy lába van a fiúnak, gondoltam, jó lesz órásnak ... Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert piros orrú mosónő.

már egészen ólmosak voltak á lábai, a cipők nehezek és nyűgösek. Legszívesebben mezítláb ment volna.

— Én azt mondom — erősíthette a néhai hentes —, hogy ',obb lesz a bokor!

A bokrok félrebajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a jánosbo- gárkák lámpásai. A mécsvirá- gok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek.

Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat.

GELLÉRI ANDOR ENDRE

H

r* ■■ mm Q a

u vosvolgy i

nászutasok

A nászkíséret tagjai egytől egyig ágyrajárók voltak. Óbuda valamely alacsony házában, cipészek, kocsisok és kartongyári munkások között. Szóba került, hogy az ifjú pár töltse talán az egyik ilyen üres ágyban az éjjelt.

De Barlangi Miskának nem volt ehhez kedve. — Még legénykoromban — mesélte —, ha Ilyen szép idő volt, mindig fölmentem a tyúkokkal a hegyre.

Panni néni is bevallotta, hogy ő is járt nyáridőben a puha fű között, míg a sánta órás felsóhajtott: — Fene egye, engem csak a nyakán vihetne oda a nőm, ha prücskölni akar.

— No, Pannikám — döffent meg a kolbászos ember —, akkor majd elmegyünk mi a fiatalokkal. Övék lesz a vadrózsa- bokor, miénk meg a líceumfa.

— Vihetném — vallotta Barlangi Miska — hozzánk is, haza, a széles ágyba. Van azon fehér huzat is. De álljak oda magyarázni... az nekem niksz...

A fiatalasszony ura vállára lógatta kis, sápadt fejecskéjét. Alig érezte a bortól, hogy lép... aludni szeretett volna halkan. De most felfigyelt: — Volt nekem — mesélte az órás — egy bécsi barátom, aki só- her volt, mint ti ketten. Ez értett a lakatossághoz, ült is érte valamit... hát ez akkor kinyitotta az egyik szép bútorüzletet, aminek a kirakatában olyan díszágy volt. Elvégezte ott, amit kellett, az asszonya megvetette hajnalban csak úgy rendesre az ágyat, a barátom bezárta megint a rolót, s elment onnan. Talán még ma sem tudják.

Mariska odabújt az urához:

Barlangi Miska el is mélázott: — Megmondom, gyerekek — újságolta —, hogy a Hármasha- tár-hegyen is voltam, a Kiscell- hegyen is, meg még arra Hidegkút felé. S ha egyszer már megnősültem én, szeretnék valami mást.

— Volt-e már, Panni néni, a Hűvösvölgyben? — kérdezte a mosónőt.

Pannika megingatta a fejét. Soha. Sem az órás, sőt a nagy múltú kolbászos se még. Mesz- sze van az innen, s ők tulajdonképpen e sárga házas kerület apró járdái között ődöng- tek, hol józanul, hol becsippentve.

— Hűvösvölgy! — mondta az órás — ja, Hűvösvölgy. Hiszen ott szanatóriumok vannak — s csettintett a nyelvével, mintha finom barackpálinkába áztatta volna be.

— Hűvösvölgy! — folytatta a kolbászos — oda egyszer én pincérnek akartam menni.

Hűvösvölgy! — árnyas nevű, nyáron zöld szemű táj! Hinták lengenek ágaid között, s a könnyű árnyék utánuk szalad. Oldalaidból bor folyik egy-egy kocsma száján, s a cigányok mint fekete tücsök, virággá muzsikálják a bimbót. Hűvösvölgy! mezőiden finom csirkecsontok! kalácsmorzsák a hangyáknak! papírok, amiken zsírfoltot hagy a libamáj, a vaj, s az eldobott tojáshéjból kalapot kapnak a gombák!

Hűvösvölgyi utak!

A Széna térnél kell átszállni, s aztán csak menni, menni, és kinézni a villamos ablakán, mint egy luxusvonatból.

De oda s vissza két embernek mégiscsak egy pengőbe kerül a villamos.

A kolbászos kivesz a zsebéből

a nászútra húsz fillért. Az órás is tizet. Hat fillérje meg van az új férjnek is. Tíz Mariskának. De Panni néni hallgat. Mindenfelé elnéz, sunyit, a mosónők fukarok, mint a rozsdás zár. Ám Barlangi Miska csöppet sem tapintatos ember, rálép a tyúkszemére: — Nézze, Panni néni. adja maga ide, ami még hiányzik. Hétfőn visszaadom. Istenemre mondom.

Panni néni megriad, s a keblei közé nyúl. Ott kotorász, aztán tovább vonul, mintha nem látná tói a tarka zsebkendőbe kötött pénzt.

— Nehezen keresem a kenyerem — mondja felsóhajtva —, de ugye, hétfőn biztosan megadod. Miskám?

— Megadom, a szent kecskére — fogadja Barlangi Miska.

— Én is köszönöm, Panni néni — tágítja ki a szemét erre az álmos fiatalasszony.

S becsenget az állomásra a büszke kilences óbudai villamos. A kalauz kinéz, s azt. mondja: — Na, mi lesz, atyafiak?

Mert csak most veregetik egymást vállon szeretettel az italos férfiak, és sustorognak. S most öleli át egymást búcsúz- kodva Mariska és Paiini néni.

Kihajol a kocsi kövér vezetője elöl. Ogy érzi, már gurulni szeretne a masinája.

S most megrántják a szíjat. Csing. Belevág a vezető a csengőbe. Csörömp-csörömp.

Bent a kalauz szalutál: — Szabadna kérem a jegyet?

— Hűvösvölgybe kettőt, prolinászra — döfi Barlangi Miska. Apró arcú asszonya azt mondja neki: — Tel — Aztán ránéz az ő új urára, és szájon csókolja.

A vezető kíváncsian hátracseng a kalauznak, mi történik ottan, jöjjön csak előre.

Miska és Mariska egyedül vannak a szép, sárga bélű kocsiban. Aztán így szól a férj: — Oda, a Kiscell-hegyre mégse akartam veled menni. Régi fű . van ottan. Meg aztán Hűvösvölgy, az mégiscsak más! — s megigazítja a sapkáját.

Mariska is helyrehúzza a kendőjét. Oj utasok jönnek.

A násznépes órás még invitálja a kolbászost valamelyik kocsmába. De annak már vörös mind a két arca a vágytól, s így szól fölénnyel: — Nem a, mi már csak megnézzük, Panni, puha-e a fű Barlangiaknak?

Erre az órás behúzza a mankót a hóna alá: — Pedig de szépen citerázik egy vak odabent.

Csakugyan: pengetni kezd a kocsmaablak mögött a halvány citera.

Ezalatt az este járja az utcákat, mint a kormos kéményseprő. Szerencsét hoz a részegekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban kimászik Óbuda kocsmái közül a felhők közé.

MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL

Jón l.acho

Gyötrelme» nyári éj

E történet o lámpa öngyilkosságával

vette kezdetét: „.ť. mennyi madárka, mennyi

madárka

hajlék nélkül!.. .*

fcs hogy zúgott az üvegnádas!

Hagyd csak, testvér (ö a hóhérnak is fgy!), hodd szürcsölgessem mint hersegő gyümölcshús savanykás levét,

saját véremet!... (A vert ezüstben, hallgatom, visszhangzik a fény.)

Egy májusi szerdán a szesz pici tűi és a beszélő fo:

„ ... átírom a tűz helyét rád..." Az ö nyári csillaga. Fény

cseng. Bronz rezdül. ( a harang, eleison,

legyözetett,

s most fekszik a forró földön...“) A zúgás mögött

mélységek füve alszik, alulról

nö be'é hajamba, s a vánkosba. Üveg

s hal farka metsz. Fémrezgés.

Szív. A víz fölött

énekszó és evezők.

Ej. (Smaragd legbelül.) Harang nyitja o sírt. (s a csillagokból is harangok zúgása.)

( a sírba lámpást a földről

vittél ...“)

Nevetés. Az ö nyári csillaga.

(A porban az a bizonyos nap, kifordított tenyéire'. És mintha megsejtenénk valamit, ha hulló pehelytoll veti árnyát a porba ...)

( «.. ó, éji szárnyak, narancsszínben

játszók a röpködö krucifix fölött... S mi több,

izzón , v

kovácsolt szög a lepke sárga

szívében: „... ó, hová, te éji, ugyan hová

a fény után? ..,")

TÖTH LÄSZLÖ, fordítása

Hiába örültem, hogy kedvemre való szabadságom lesz, otthon, biztonságban és viszonylagos kényelemben. De az asszonyok kisütötték, hogy spóroljunk külföldi kirándulásra, elmegyünk a tengerpartra, autóbusszal.

A kirándulás megszervezése akadozott ugyan, de végül is eljutottunk a tengerhez, amely halkan susogott. Sátortáborban telepedtünk le.

— A tenger kicsi, az égbolt alacsonyan van — mondta csalódottan Fu- csini, a gépkocsivezeő.

Alig ültünk le a homokba, máris kirándulásra hajtottak bennünket. Magas fű közt haladtunk, és én mindenütt női idomokat láttam. Ezért kár volt több ezer kilométert utazni. A hölgyeket udvariasan előre engedtük, nehogy viperára lépjünk. A helyzet később javult, ugyanis a romok között felfedeztünk egy büfét, ahol sört mértek. Beletörődtem sorsomba, amikor ...

— Főnök — szólalt meg Fecsegőné — szeretnék önnel közölni valamit.

— Közöljön — egyeztem bele mit sem sejtve.

— Az irattárban elfelejtettem kikapcsolni a villanyfőzőt.

Először megrémültem, de aztán megembereltem magamat, ahogy az egy férfihez és főnökhöz illik.

— Nem történt semmi — mosolyogtam hanyagul. — A takarítónő biztosan kikapcsolta.

— Nem tehette — suttogta a titkárnő —, mert az irattárat bezártam. Ott vannak a palackok, amelyeket ön a születésnapjára kapott, meg pénz és fontos Iratok.

Jozef A. Tollo:

M ül fiiß td I k # vií n du # #1 s

Most már nemcsak megnémultam, hanem fulladoztam is, és sokáig tartott, amíg magamhoz tértem, legalább mint főnök.

— Semmi — mondtam —, ,a takarítónő megérzi a füstöt és feltöri az ajtót.

— Nem érez meg semmit és nem tör fel semmit! — rázta a fejét Fecsegőné. — Ö ugyanis itt van velünk. Ott ül egy kidőlt oszlopon, Macskási- val, és ledér dalocskákat énekel.

Most már nemcsak némán és fula- dozva, hanem teljesen elerőtlenedve súgtam, miközben a szívverésem is elállt:

— Lehet, hogy a házmester kikapcsolja azt az átkozott villanyfőzőt.

— Dehogy — károgta a nő, — hiszen őt a családjával együtt el tetszett küldeni az üzemi üdülőbe, hogy ottri- bizlibort csináljon önnek.

Éreztem, hogy kiver a veríték. A kirándulásról lepedőben vittek vissza a sátorba.

— Minek jött ide, ha beteg. A beteg maradjon otthon — kezdte idegesen az orvos.

Az orvos üdülő honfitársunk volt, és haragudott, amiért kihúzták őt a nappali bárból.

— Soha ne menjen nőkkel sehová — kiáltottam rá. — Elfelejtik eloltani a gázt, leszedni a fehérneműt, leállítani

a mosógépet, lehúzni a redőnyt, megöntözni a virágokat, elzárni a vízcsapot, kiengedni a kádból a vizet, megfordítani a lábasban a sültet, felhúzni az órát, kifizetni a lakbért és elfújni az örökmécsest. A kulcsokat mindig a retiküljük mélyére rejtik, a pénztárca pedig legfelül van, a tolvajok szeme előtt.

— Mit beszél? — kérdezte a titkárnő.

Az orvos nem volt képes megismételni a szövegemet.

— Bizonyára félrebeszél — hebegte. — Azt állítja, hogy ön elfelejtette beállítani a sültet és kisütni az irányelveket, átírni a zoknikat és megstoppolni a sokszorosítógépet, becukrozni az igazgatóhelyettest és tájékoztatni a törököt, behívni a másolatokat és étgépelni a minisztériumot. Biztosan napszúrást kapott, nyugalomra van szüksége.

Teljesen kétségbeesve és elhagyatva feküdtem estig. Akkor belop,akodott hozzám az egyik előadónő, Katonáné.

— Főnök, tudom, hogy beleg. De már nem bírom tovább. Be kell önnek vallanom, mit tettem.

— Mit már megint? — ragadott el Ismét a düh.

— Mielőtt útnak indultunk, én a hivatalban kiütöttem « biztosítékokat.

— Milyen biztosítékokat? — ültem fel reszketve.

— Az osztályunkon levő biztosítékokat kivertem. Nincs aram. A hűtőszekrényben van három nanuk, az tócsává olvad.

— Fütyülni a nanukra! — ugortam fel. — Maga drága, aranyos.

— Tudom, hogy napszúrása van — bólogatott Katonáné —, és ettől egy kicsit...

— Nem, én magától... — öntött el a méreg annyira, hogy menten meggyógyultam. — Az egyik nő elfelejti kikapcsolni a villanyfőzőt, a másik szerencsére kiveri a biztosítékokat. Maguk itt engem állandóan kínpadon tartanak. Lehetetlen asszonynépség! De a fő, hogy semmi nem ég le.

Táncraperdültem, mire elcipeltek a kórházba.

Amikor hazajöttünk, minden kiderült. A biztosítékok egyáltalán nem voltak kiütve, csak egy villanykörte égett ki. A villanyfőző nem volt bekapcsolva, a hűtőszekrény viszont igen. De hiába, mert az ajtaját nyitva hagyták. Nem a nanukok kásásodtak meg benne, hanem a negyedévi kimutatások, melyeknek már rég fent kellett volna lenniük. A mosdóból folyt a víz átáztatta a padlót, a szél kitörte az ablakokat, melyeket elfelejtettünk becsükní, és elhervadt az összes oleander.

Pedig csak két hétig voltunk távol. Jövőre három hétre megyünk.

0

SÁGI TÖTH TIBOR fordítása

II

1977.

X. 24.