Új Szó, 1977. augusztus (30. évfolyam, 210-240. szám)
1977-08-08 / 217. szám, hétfő
Bolya Péter Most egy különleges esetről fogok beszélni, külön a ti tiszteletetekre — mondta Szófűző G., az öregedő (harmincéves] író, amikor a törzsasztal megtelt kíváncsi hallgatókkal és poharakkal. — Tarló Pál él, virul, és mégsem mehet a játszóterek közelébe. Hogy miért, azt mindjárt elmondom. Figyeljetek. —- Tarló Pál idősebb ember volt — ejnye, dehogyis volt, most is az, hiszen még él —; esetünk időpontjában már közel járt a hatvanhoz. Kevéske és korai nyugdíját gondosan beosztotta, ügyelve arra, hogy borravalót is adhasson a díjbeszedőnek. Özvegy ember volt; a felesége az r.-i temetőben feküdt, ahova Tarló Pál szorgalmasan ellátogatott vasárnap délelőttönként; délutánonként pedig hosszú sétákat tett kedvenc városrészében: fel-felné- zegetett a gesztenyefákra, betért a borozókba, és néha elbeszélgetett a park süketnéma csőszével. A környék jól ismerte Tarlót; fiatalja öregje szerette, tisztelte. — [óreggelt, monsieur Tarló — köszönt reggelente a túlművelt házmester, amint Tarló kilépett a kapun. — Jól aludt? ... — Köszönöm. Jánoskám — mondta bágyadtan Tarló, az egykori lapszerkesztő, és balra bicegő, sánta léptekkel haladt előre a napos utcán, a park felé, ahol az utolsó napsütéses napokat szándékozott eltölteni. Egy napon — nyár vége volt, vénasszonyok röpködtek a levegőben — Tarló szokott padján üldögélt; kezét a botjára támasztotta, és azon törto a fejét, hogy amit hall, méhdöngicsélés-e, vagy az érelmeszesedés zúgása. Előtte galambok tipegtek; a falevelek között hajlékony szél bújkált, az ágyasokban egyenes tulipán várta a belehulló gyöngyszemet, és a Duna felől erős vízszag közelített Tarló orrához. Nem messze tőle gyerekek játszottak. A homokozó mellett bögyös fiatal- asszony ült, szemben a nappal: arcát felemelte, kezét a tarkójára tette. — Talán a mama — mormolta Tarló, és újra a három játszó kisfiút figyelte. Kettő közülük homokvárat paskolga- tott, míg a harmadik — igen barátaim — egy géppisztolyt piszkálgatott .. Ahogy Tarló látta: zöldre festett, ívtáras játékfegyver volt a kisfiú kezében, szíj is lógott róla {Tarló erős fájdalmat érzett a bal combjában, amint ültében lábat cserélt.) A gyerek most az ég felé emelte a géppisztolyt; keményen, helyes kéztartással nyomta vállához a fegyver tusát, félig behunyt szemmel célzott — talán egy kellemetlenkedő bárányfelhőre —, aztán elhúzta a ravaszt. Tarló ropogó, valódi fegyverzajt hallott. A cső végén lámpácska villogott, a sorozat hangjaival egyidőben. — Mint egy igazi — mormolta Tarló Pál. A gyerek Tarlóra nézett, felállt a homokozó széléről, fegyverét lógatvu közeledett a pádhoz. Tarló kiegyenesedett. A gyerek újra felemelte a géppisztolyt, most már egy kézzel, a bal keze a zsebében, célzás nélkül, vigyorogva lőtt Tarló felé ... A sorozat megperdítette Tarlót. Harapó ütéseket érzett a bal vállán, a keze meleg vért tapintott n lyukas kabátszöveten át... A karja bénán csapódott a teste mellé, amint a földre zuhant. A hátán feküdt. Nyári eget, sötétedő napot látott; méhzsongás (érelmeszesedés] robajjá erősödött, a fényes levegő alagúttá sötétedett... A nő mentőért sikított, egy férfi az ingével bekötözte Tarló vállát, és a gépplsztolyos gyereknek a fenekére vertek. Tarló Pál kórházba, műtőasztalra került, ahol három — ismeretlen kaliberű fegyver által ütött — golyólyukat láttak el a bal vállán. (A golyókat sem Tarlóban sem a helyszínen nem találták meg.) A sebekbe illő képzeletbeli golyók pontosan a játékpisztoly kaliberének feleltek meg; ám a géppisztolyban sem furatot, sem elsütőberendezést nem találtak, csak a lámpácskát ős a kattogó szerkezetet működtette a ravasz. D. rendőrszázados és Boldogh főorvos — rövid tanácskozás és Tarló engedélyének kikérése után — kísérletet hajtott végre Tarlón. D. a sarki dohányboltban egy Lugger típust utánzó játékpisztolyt vásárolt, durranópatron töltettel — majd orvosok, rendőrtisztek és okkultisták jelenlétében a pisztolyt Tarló feltartott tenyeréhez szorította, aztán elhúzta a játékpisz- toly játékpatront eldurrantó játékravaszát ... Tarló keze hatalmasat rándult, halk nyögés hallatszott, D. elvette a pisztolyt Tarló kezéből... A tenyerén golyóütötte lyuk látszott, füstös szélű, véres nyílás. Golyó sehol; sem a tenyérben, sem a falban. És a lyuk mérete megfelelt a játékpisztoly csőátmérőjének. A kísérlet befejeződött. Tarlót ismét bekötözték, ágyba dugták. A bizottság — orvosok, rendőrök és mágusok — jelentést fogalmaztak, mely szerint Tarló Pál szervezete minden fegyver alakú tárgyat valódi fegyverként érzékel, tehát az adott játékfegyver (vagy akár seprűnyél) elsütése esetén Tarló szervezete a fegyverre jellemző sérüléseket hoz létre saját magán. Tehát az orvosi javaslat: naponta háromszor vitaminok, és a játszóterek elkerülése. Hogy mi okozhatta Tarló szervezetének ezt a furcsa tulajdonságát — erről nem nyilatkozott a jelentés. Tarló maga sem tudta. Hamarosan kikerült a kórházból: épen, egészségesen, és három új golyólyukkal. Csak a bicegése maradt meg: dehát az már mindig megmarad. Ott a bal combján öt régi golyónyom őrzi egymást, minden lépésnél emlékeztetve Tarlót a katonai szolgálatra, a széttaposott hadsereg visszavonulására, az idegen hómezőkre, az őrjáratra, amelynek végén csak Tarló tizedes érkezett vissza a fedezékbe, combjában géppisztolysorozattal, hosz- szú vércsíkot húzva maga után a havas, háborús földön. — Így tehát Tarló Pál maradék sétáit olyan útvonalon fogja elvégezni, ahol nem játszhatnak géppisztolyos kölykök. Ámbár lehetséges, hogy egy fülledt reggel mégiscsak visszamegy a parkba, és belenyugvó, irányjelzó mozdulattal húzza szét az ingét a kisfiú fegyvere előtt — fejezte be elbeszélését Sz. G., az öregedő (harmincéves) író, és poharat emelt a hallgatóság egészségére. KÖVESD! KÁROLY VERSEI Tortúra cilinderről glcisszékesztyűröl álmodó niggert Haarlem vénei csalogatják öklelgetik sumák öleléssel rőt borvirággal hogy nyög szegény rózsa- bimbajas -+ia!oványan jaj ezek itt zabáljók magukat bűzlik fejük a hal fejétől de isten neki a böfögést nem hallani ha befogod csillagporos szemed örökös békanyúzó este zokogva kígyótáncú ringó dalokat dorongolnak jaj a fej a porban szép dudor a homlok ott a méreg gyöngyözik zubog s rá bot zuhog isten neki ti sok tulok gyia csürdöngölő tótognak s bennszorult falat guvasítja a szemfalat most meg kivág torolják a vetést az aratást nekik csak selyembugyogó bikapiros öklelés s teneked szegény nigger arc te kicsiny frakk-halált vágyó porhanyó homlokos kukac borzadó tenyeres isten-gyötrető nagyon rögös nagyon göbös út gyia gyia már derékig a fogcsattogós fej néikül jár a láb iszonyú zaba-tánc tor-túra túra-tánc örökös égigforgó ez a gömörös Lenne piros kopoltyúja lenne piros kopoltyúja pisztrángok közt hogy vidúlna lenne kongó vaskolompja réten társakkal tutulna lenne kettős ringó púpja sivatagban kóborolna lenne szárnya szíve húrja véges-végig hogy suhogna lenne piros kopoltyúja pisztrángok közt hogy vidúlna Dúdor István: Dereski utcarészlet William Saroyan Zseniális volt ez a fiú. Minden, amit megérintett, pénzzé változott, és tizennégy éves korában már több mint hatszáz dollárja volt a Valley bankban, pénz, amit maga keresett meg. Kereskedelemre született. Nyolc vagy kilencéves korában házakba csöngetett be, és a háziasszonyoknak gyönyörű színes képeket mutatott Jézus Krisztusról és más szent emberekről — a Novelty Manufacturing Companytól —, tizenöt centért darabját, négyet fél dollárért. — Asszonyom, — mondogatta ezekben a fiatal éveiben — ez jézus. Nézze. Hát nem szép ez a kép? És csak tizenöt cent. Ez Pál apostol, gondolom. Vagy Mózes. Maga biztosan tudja. A bibliából. Ezekkel a képekkel mind megtöltötte a házakat az idegen negyedben és sok házban még ma is megvannak ezek a képek, láthatják tehát, milyen erős hatást fejtett ki ezen a módon. Amikor egy kicsit nagyobb volt, Harry elkezdett használt autókat vásárolni, Fordokat, Maxwelleket, Saxo- nokat, Chevroleteket és más kis kocsikat. Rendesen féltucatot vett egyszerre olcsón, tizenöt vagy húsz dollárért darabját. Egy kissé megjavította, pirosra, kékre vagy más élénk színre festette, majd eladta őket főiskolai diákoknak háromszoros, négyszeres áron, már amennyit azok tudtak fizetni értük. • Tizenhét éves korára már egész kis vagyoni szerzett és egyike volt a legjobban öltözött fiatalembereknek a városban. Ruháit nagykereskedelmi áron vásárolta, senkinek sem engedte meg, hogy nyerészkedjék rajta. A nyerészkedés az ő dolga volt. Ha a ruhán az árcédula huszonhét ötvenet jelzett, Harry tizenkét dollárt kínált a kereskedőnek. — Ne mondja nekem, — mondta, — tudom, hogy mibe kerülnek ezek a rongyok. Tizenkét dolláron két dollár ötven cent tiszta nyeresége lesz, és ennyi elég lehet mindenkinek. Elfogadhatja vagy visszautasíthatja az ajánlatomat. Általában megkapta a ruhát tizenöt dollárért, az igazításokat is beleszámítva. Az igazításokon egy óra hosz- szat vitatkozott. Egy évben az egész San Josquin völgyet majdnem megsemmisítette egy zord fagy, amely csaknem az egész narancstermést eltörölte. Harry beleült a kocsijába és kihajtott a vidékre. A fagycsípte narancsok teljesen értéktelenek voltak, mivel az egészség- ügyi felügyelőség nem engedélyezte az árusításukat, de Harry nak volt egy ötlete. Elment a narancsültetvényekre, nézte a fákat, amelyek roskadoztak az értéktelen gyümölcs alatt. Beszélt az ültetvényesekkel és elmondta nekik, mennyire sajnálja a dolgot. Azután azt mondta: — De lehet, hogy egy kicsit segíthetek magukon. Fel tudom használni' a fagycsípte narancsot. .. szarvasmarha- és sertéseledelnek. Az állatók nem tőrödnek azzal, hogy érte-e fagy a narancsot, a szörp pedig jó nekik, ugyanabból az okból, mint az embereknek... a vitaminok miatt. Maguknak nem kell csinálniuk semmit. Én leszedelem és elviszem a narancsot és azonnal adok maguknak egy csekket huszonöt dollárról. Több mint húsz rakomány fagycsípte narancsot küldött el Los Angelesbe a narancsszörp gyárakba és ezáltal még egy kis vagyonra tett szert. Hűtőszekrényeket, mosógépeket, rádiókat és más modern dolgokat adott el embereknek, akiknek egyszerűen nem volt módjukban, hogy ilyesmit veHARRY gyenek, és Harry eladta nekik ezeket a dolgokat csupán csak azzal, hogy beszélt és katalógusképeket mutatott róluk. A vásárló fizette a szállítást és minden egyebet. Harry minden dolga csak a beszéd és az eladás volt. Ha valaki nem tudott készpénzzel fizetni egy rádióért, Harry csak öt dollárt kért és egy írást a különbözeiért, és azután ha az ember nem tudta kiegyenlíteni a számlát, Harry rávetette magát a házára, a szőlőjére, a kocsijára vagy lovára, vagy bármi másra, amije az embernek volt. Senki sem tudta kitalálni, mihez akar Harry azzal a sok pénzzel kezdeni. Volt már pénze a bankban, nagy kocsija, a lányok nem érdekelték; minek őrizte a pénzét? Néha megkérdezte ezt tőle valamelyik ügyfele, Harry ilyenkor egy pillanatra zavarba jött, mintha maga sem tudná, azután kirukkolt és azt mondta: — Össze szeretnék gyűjteni félmillió dollárt, hogy nyugdíjba mehessek. Egy kicsit furcsa volt elképzelni, hogy Harry tizennyolc éves korában nyugdíjba vonuljon. De az élet a maga furcsa útján halad és az ember sóhasem tudhat előre semmit, még az olyan emberekről sem, mint amilyen Harry volt. Mindenki megbetegedhet. A betegség és a hálál nem tesz kivételt senkivel; mindenkihez eljön. Elnökök és királyok és filmcsillagok mind meghalnak, mind megbetegedhetnek. Harry megbetegedett. Nem valami enyhe, szokásos betegségben, mint amilyen a nátha, amit minden héten meg lehet kapni és ugyanolyan köny- nyen ki is lehet gyógyulni belőle. Harry tüdöbajt kapott, rosszindulatút, a szegény gyermek. Ezután is láttuk Harryt a városban, ahogyan hadarva beszélt valakihez, próbált valamit eladni neki, de mindig csak egy-két napig, azután megint ágynak esett. Két évig tartott ez így, azután felhagyott ezzel, és látni kellett azt a változást, ami ezen a szegény fiún végbement. A puszta látásától meg lehetett betegedni. A világ legel hagy atottabb emberének benyomását keltette, de a legszomorúbb az volt, hogyha valaki barátságos akart lenni hozzá és beszédbe elegyedett vele, Harry mindjárt arra terelte a beszélgetést, hogy megpróbált élet- biztosítást eladni neki. Ez volt az, ami megmarta az embert. A lábán haldok- lott, de állandóan azon volt, hogy egészséges embereknek életbiztosítást adjon cl. Túlságosan szomorú volt ez ahhoz, hogy ne legyen nevetséges. Egy napon (ez évekkel ezelőtt volt) 'Simon Gregoryt láttam a városban, aki nagyon rossz bőrben volt. Megkérdeztem, mi a baja, azt mondta, meghalt Harry és ő volt az ágyánál, amikor ez történt és ez betegítette meg. A dolgok, amelyeket a haldokló Harry mondott neki. Siörnyűek voltak. Biztosításkötések, az utolsó pillanatig, anyagi függetlenség elérése hatvanöt éves korra. Harry fényképe benne volt az Evening Heraldban, és egy hosszú leírás az életéről, milyen ügyes és törekvő volt, és csupa ilyen dolgok. Mindez igaz volt, de volt még valami e körül a szerencsétlen bolond körül, amit egyikünk sem tudott elfelejteni. Az egész városnak hiányzik, és nincs egy ember sem azok között, akik ismerték, aki ne kívánná, hogy még mindig itt legyen közöttünk, rohangálva a városban, nagy dolgokról beszélve és üzleteket kötve, Harry, az igazi rámenős amerikai. KENYERES KOVÁCS MÁRTA fordítása 1977. Vili. 8.
